Kilépés az időből II.

Amikor az ember ereje teljében van, nekimegy minden feladatnak, és gyorsan, hamar akar nagy dolgokat végbevinni, mert erőt érez magában. Ehhez a lélek buzgalmát segíti a test is, mely tetterős és szép, néha e szépség is elkábít bennünket és abban tetszelgünk, amit mi is úgy kaptunk. Bemérjük magunkat, nagynak gondolván Isten alkotását, de elfeledve a hasonlatosság igazi mibenlétét, amit a lelkünk őriz meg nem csak életünk végéig, hanem azután is, ám ott már kibomlik az esetlen, kinyílást fontolgató, néha halogató öröklétre beprogramozott zsenge bimbó. Mert a bimbóban a várakozás védelem is, hiszen az idő a szirmokat kiszakítja, ha a vázába kerül a tőtől elválasztott virág. Ostoba nyelvfeslők az öregedést hervadáshoz hasonlítják, és valami fonnyadt, élettelen dolgokat eszünkbe juttató hamis képeket sugallnak ezzel, de ezeknek a képeknek a mélyén mindig ott van a gyötrő kétség és a nyugtalanság. De létezik isteni sugallat is, a teológia az isteni akarat jelentkezésének azonosítja, mely az embert mintegy felhívja, hogy a lélek jó sugallatát kövesse, s az ajánlkozó égi malasztot hasznára fordítsa, ez a Vocatio divina, az isteni felszólítás. A kinyílt virág azonban elvirágzik, a gyümölcsfákra azt is mondták a régiek, hogy levirágzott, elvirított, de tudták, hogy ezután van még a gyümölcsfa életében valami más, csak az élésének arculatai változnak, hiszen a gyökérből a legkisebb gallyacskához is életet csurgat a teremtés rendje, amit a fák sosem felejtenek, attól el nem térnek. Ami virágzani megszűnt, az elhányta virágait, vagyis ki a fiatal kor legszebb tündöklő éveit túl élte. Ezek az elvirágzott ifjak, leányok a mi öregjeink, kiknek szemeivel beszemzendők a mi virító rózsáink. Hogy szebb legyen a virítás, és adjon a virágzás után szemzésre alkalmas erkölcsi többletet az utánunk jövőknek.

Azt is mondják, hogy öreg fát nem lehet átültetni, ezért az idős embereket – amikor már segítségünkre szorulnak akkor is – amíg lehet, a saját otthonukban kell hagyni. Sokáig én is így hittem, különösen azért, mert éveket töltöttem el idősotthonban, ahol a gondoskodásra szoruló bölcs emberek mindenüket hátrahagyni kényszerültek, mert nem volt ki velük legyen a nap minden órájában. S az is érthető, hogy a gyerekek nyugodtak akarnak lenni, csak azt nem mérlegelik, hogy kikre is bízzák szeretett szüleiket, mert már rég nem Istennek elkötelezett kedves Nővérek teljesítenek szolgálatot az ilyen intézményekben. Ez azonban már erős társadalomkritika volna, hiszen mindegy, hogy az élet mely területét vizsgáljuk; a szociális gondoskodást, a nevelést, vagy a gyógyítást, ezeken a pályákon már régen nem az elhívás szava a toborzó, mert az Istent tagadó világban a szív szava hosszas vajúdást követően jön csak a világra, és nehéz várandósságok vannak.

Egy hét elteltével azonban haza kellett mennem, a munkámat részlegesen átszerveztem, és úgy döntöttem, hogy Apámat magunkhoz vesszük, s otthon biztosítjuk az ellátását. Nagybecsű vendégem az esti órák hosszú utazását nehezen viselte, s persze nem értette, hogy hova viszem.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen messze jövünk – szólt az autóban 20 perc után – én bizony nem jövök el!

– Apukám, nemsokára megérkezünk – lódítottam, mert még másfél órás út állt előttünk.

Áldottam előrelátásomat, hogy már ágyát is megvetettem, így hamar nyugovóra térhet, ha megérkezik. Amíg az alkonyat be nem zárta autónk ablakainak világosságát, a vetéseket, kukoricát, aratott repcebálákat mutogattam neki, s gyér beszélgetéseinkben csak a rázó autó kényelmetlenségét érezte, ám mindenre reagált. Megkönnyebbülten szálltam ki a sötét estén a kocsiból, s ketten vezettük be a házba fáradt, elcsigázott Apámat.

– Itt én már voltam – nyugtázta, majd a levegőt szaporán szedve időt kért, mielőtt a kései vacsorához fogott volna, melyet hamar elköltöttünk.

Megágyaztam magamnak is a szobájában, mert éjjel sokat kimegy a mosdóba, gyakran eltéved, ezért óránként keltem ki az ágyból, s nyomába eredve hűségesen kísérgettem a folyosón, nehogy elessen. A mosdó előtt álmosan vártam a fotelben, majd karomat nyújtottam neki, s ő engedelmesen belémkarolt, és mindig megköszönte a kótyagos kíséretet. Első két éjszakán még ment is ez a kelegetés, azonban egyre nehezebben aludtam vissza, s miközben hallgattam Apám erőtlen szuszogását, imádkozva kértem az Istent, hogy hagyja még nálunk a lelket; már régóta alkuban álltam vele Apám sorsát illetően. Először húszévesen ötlött fel bennem, amikor műtétje volt, s fakó hitemmel azt kértem a Mindenség Urától, hogy 10 évet vegyen el az én életemből, hogy Apámét evvel megtoldja. Gyermeteg elképzelésem még két alkalommal ragadtatott hasonló felajánlásra, s most, amikor életem deléhez közeledem, e harminc évet kivonatolva, bizony megáll a számítgatás, mert elfogytak a felajánlható évtizedek.

Első éjjel még dolgoztam, éjszakába nyúlóan írtam a munkáimat, azonban figyelni nemigen tudtam, Apám gyakran kijárt, s mindig kérdése adódott. Hajnalban kelt, a ruháit kérte, s mikor álmom legédesebb lett volna, bizony szolgálnom kellett. Hamar kimerültem, ezért ebéd után lefekvést jelentettem, kértem, hogy ő is pihenjen. Tudtam, hogy aludni nem fogok, de legalább pihenhetek, szememet lecsuktam, de hamar éreztem, hogy Apám ott áll mellettem. Fölém hajolt, görnyedten állt ágyam mellett, s engem nézett.

– Mi a baj Apukám, nem tudsz aludni? – kérdeztem, de nem tudtam, hogy türelmetlenségemet elrejtette e a hangom.

– Néztem, hogy ki van itt – majd jöttek a kérdések: – Mama hol van, a gyerekek mikor jönnek, akkor most mi van? Hogyan lesz?

Sóhajtva felültem, mellém ültettem, s hosszas magyarázgatásba kezdtem.

– Apukám, Anyám kórházban van, tudod…?

Erre meglepetten visszakérdezett:

– Mikor vitted be?

Ez a második hét volt már Anyánk nélkül, de minden nap gyakran, részletesen újra és újra mindezt elbeszéltem.

– Tegnap, de csak beállítják a vérnyomását, tudod, új gyógyszert kap, ott még méregetik a vérnyomását, hiszen tudod, hogy rosszul volt.

– Ja, igen, és mi most mit csináljunk? – kérdezi, de én szemlesütve keltem fel, mert nem mondtuk el Apámnak, hogy Anyánkat lélegeztetőgépre tették miután a húgom bevitte, és nagy a baj, ezt a szívet csak Isten gyógyíthatja meg, ha akarja.

Elgondoltam, hogy az ember szíve nem csak egy életindító szerv, hanem az egész gondolkodásmódja, az énje, az odafordulása, és ugyan a billentyűk meghibásodhatnak, de a szív valódi betegsége az lehet, ha nem Isten felé fordul. Most mindkettő gyógyításra szorul, nem mondtuk el, de Isten látja a lelkünket, hogy féltettük és vigyázni akartunk rá, meg bizakodtunk, de nagyon.

– Akkor most lefeküdjek? – toporog Apám mellettem, s én erőtlenül bólintok, betakarom, ő szép álmokat kíván, mint egész éjjel annyiszor, ahárhányszor helyére kísértem.

Újabb kísérlet a pihenésre, ólomsúllyal csukódnak a pilláim, de belül érzem szívem zakatolását, a nyugtalanságot a hazugság miatt, birokra kelt bennem a reménység és a vádló lelkiismeret. Rövid percek telnek el ebben a réveteg, erőltetett pihenésben, s amikor felnéztem Apámra, azt láttam, hogy két tenyerét a feje alá téve tartja a fejét erősen, és nyugtalan, vibráló figyelemmel körbe-körbe tekintget apró szemeivel, mintha hangokat hallva annak forrását keresné, értelmezné. Megindultan felkelek, s odalépek hozzá, ágya szélére ülve, megkövetem magam a türelmetlen, kényszerű ismétlések miatti erős hangom emlékére, és kezét simogatva kérdezem:

– Mi nyugtalanít Apukám?

– Semmi, te csak aludjál, én vigyázok rád, és figyelek, nehogy valaki illetéktelen bejöhessen.

Mélyen megrendültem ettől a gondoskodó szeretettől, ami nem veszi fel a valóság formáját, hanem megmarad az isteni formában, ami feltétel nélküli, megfellebbezhetetlen. Apám erősen megszorítja kezemet, mintegy jóváhagyásul, s szavát megpecsételendő, ne aggódj, számíthatsz rám, én minden veszélyt elhárítok, s ehhez a kézszorításban az erő. Minden nap bekenegettem kezeit is, s előszeretettel szorítja azokat ökölbe, így demonstrálja vele erejét, és mindig elmondja, hogy országos ifjúsági ökölvívó-bajnok volt közel hetven éve. Látom Apám szemében a büszkeséget, s a családi legendáriumban általunk jól ismert, s szeretett mérkőzések izgalmairól számol be. Mindannyian szeretjük ezeket a történeteket. Ekkor valóban egy erős, de nagyon sportszerű bokszolóvá alakul, s kezével mindig illusztrálja a mérkőzéseken alkalmazott fogásokat. Ilyenkor nincsen a beteg, erőtlen öreg test fogságában, és az időből is kilép, mert szavainak lendülete a valóságból táplálkozik, vagyis abból a megélt helyzetből. Ilyenkor muszáj, hogy lélekben ott legyen. Nesze neked, elbizakodott test, ami mégsem tudja börtönébe zárni a lelket. Apám jóízűen, csillogó szemekkel nevet, s bennem dagad az elfojtott szégyen minden türelmetlen és felcsattanó válaszom miatt. Ekkor értettem meg, hogy nem azokra a feladatokra kell most figyelnem, amik a világból, kívülről fenyegetnek és gúzsba köthetik a szeretetemet; félre mindennel, aminek Istenhez nincsen köze.

A konyhában ezután, miközben uzsonnáját készítettem, kitört belőlem a megindult zokogás, és megértettem, hogy amikor idegeskedünk azok miatt, amiket el kell halasztanunk, vagy amiket meg akarunk csinálni, de nem tudunk mert valakinek szüksége van ránk, akkor rossz volt a látásmódunk, ha nyugtalanságot okoznak ezek. Isten soha nem hoz olyan helyzetekbe bennünket, amik nyugtalansággal töltenek el bennünket. Ha felzaklatnak váratlan élethelyzetek, akkor Isten maga avatkozik be, hogy visszahelyezzen bennünket a szeretet rendjébe. Állapotbeli kötelességeink elé semmit nem tehetünk, mert minden megokolás, amivel bármit ez elé helyeznénk, csak az ördög csalfa, világtetszésre vágyó hamis magyarázata.

Még az autóban utaztunk, amikor Apámnak azt javasoltam, hogy nézegessen ki az ablakon, hogy milyen szép ez a világ.

– Mér, ez már a világ? – vetette oda kesernyés mosollyal Apám. Erre én cinikusan hozzáfűztem:

– Hát nem tudom, van-e valami érdekes ezen a világon?!

– Attól függ – mondta az Öreg – mindent azzá lehet tenni… meg mindent tönkre is lehet tenni.

Ez jutott most eszembe, és úgy éreztem, hogy a tönkrement világ körül forrong a mai posztmodern ember hangulata, de a világ csak bennünk mehet tönkre, ha megfertőződnek a gondolataink, a hozzáállásunk, ha felborul bennünk a szeretet rendje. Harmadik napon okulva lelkiismeretem benső szaván, végül kikapcsoltam a számítógépet, és amikor a kertbe futottam, hogy Apám feladatául lekapkodjam a cukorborsó hüvelyeket, helyreállt bennem – éreztem – a szeretet rendje.

– Na, akkor mi a feladat? – kezdte Apám minden reggel, s innentől kezdve csak egyetlen határidős feladatra mondtam igent, mégpedig arra, hogy feladatot találjak Apámnak, lehetőleg olyat, melyek által, azokkal közösen babrálva kezeinkkel, a szeretet rendjébe vezessenek vissza a közben a szíve mélyéről, sürgető, türelmetlen kérdések nélkül is előtörő beszélgetések.

Már a napokat, órákat sem figyeltem, csak a mostban voltunk Apámmal, s ez az állandó jelen levés a pillanatot örök maradásra kényszerítette, olyan jó volt csak lenni. Hétvégére aztán ott sorakoztak a lelkeink általi kommunikáció varázslatos nyugalmában megszülető befőzött kompótok, a cseresznyefa megcsonkításának eredményeképpen elkészült lekvárok, s én mély megnyugvással, mosolyogva helyeztem a spájz polcaira vasárnap Apám szeretetének és élni akarásának üvegbe zárt édes csodáit.

(Következő rész: Kilépés az időből III.)