Kilépés az időből I.

Felnövünk, és felnőttként kialakítjuk az önálló életünket, magunk mögött hagyjuk a szülői házat. Jó esetben van szülői ház, s csak egy van; nekem megadatott. Azt, hogy mikor lettem felnőtt, azt nem tudom, mert a mai napig rászorulok idős szüleim támogatására, megerősítésére és még kellenek nekem, a létük az önértelmezésemhez.

Egyszer olvastam egy felnőtté válásról szóló mondát, amiben a fiatal kis őz kilépett a szülői házból, és felnőtté válását az jelképezte, hogy sudár agancsai nőttek homlokára. Így ezekkel az agancsokkal már nem tudott a szülői házba visszamenni, mert agancsai szélesebbek voltak, mint az ajtó, amin nagy bátran kilépett. Sokáig én is így láttam.

A szülők azonban megöregszenek, betegeskednek is, játszadoznak a halállal, ami az első párbeszédet követően rendszeresen ott ólálkodik a ház körül. Láttam, hogy szüleim ereje elfogy, energiájuk, melyet ránk áldoztak, s ami kimeríthetetlennek tűnt, lassan elapad. Mégis vissza kell menni abba a házba, mert felelősek vagyunk értük. Agancsaink itt s ott már megsebződtek, karcolatok, törések repedések nyomait hordozza, ahol nagy reményű vágyaink bukkanóit követően össze-összekoccantunk az élettel. Lelkesen megkopogtatjuk az ajtót, s ők ki-kijönnek egyre lassuló léptekkel, de éppoly kimeríthetetlen lelki erővel és aggódással, s tanácsokat, gyógyírt adnak sebeinkre, majd idővel mi is szégyenkezve meghajtjuk a fejünket, s belátjuk, hogy minden úgy lett, amint ők megmondták, minden rosszul választott úton olyan veszedelmek vártak ránk, miktől ők kímélni akartak. Majd belátjuk, hogy minden sérülésünk abból származott, hogy életünkben nem fogadtuk meg az ő szavaikat. Rádöbbenünk arra is, hogy beszéltek elkerülhetetlen bajokról, csalódásokról, elbeszélték, hogy nem csak szép lelkű emberek vannak e világon, s óva intettek bennünket elsietett bizalomtól, helyektől, kilépésektől, vagy visszafordulásoktól. Fejünket földig lehajtjuk, a küszöbön megkotorjuk a szép kemény agancsokat, amitől ezek hirtelen megrövidülnek; így követjük meg az idős szüléket. Ekkor újra beférünk az ajtón, hogy alázattal adjuk nekik vissza mindazt, amit ránk áldoztak, és újra érezhessük teljes biztonságban a feltétel nélküli szeretetet, mert csak a szülő szeret úgy, mint az Isten.

Tékozló gyermekek, hónuk alatt intelmekkel vágjatok csak neki az életnek, mert ha visszatértek, alázatos főhajtás nélkül nem léphettek be az ajtón! Ha visszamegyünk, a gondoskodásban – ha ők is hagyják –, tiszteletté, gyengédséggé és Isten iránti hálává nemesül a bukdácsoló gyermeki lélek nagykorú szégyene.

Ó be sokszor riogat a halál idős Apám azonban mennyire hederít rá, és bizony az idén is sarkon fordult a kéretlen révész, Apám nem kért a révészlegényből, ő a révészgazdát várja, s majd arra elmegy. Sokáig nem értettem, hogy miért e várakozás, de az együtt töltött két hét alatt feltárult előttem az idő nélküli világ a világban, és átalakította az én idő fogságától oly gyakran megszédült lelkemet. Megértettem, hogy a révészlegény csak a gazda alkalmazottja, de a gazda az, aki a másik révben várja utasát. Megértettem, hogy a szeretet megtart, s legyőzi a test korlátait, a szülő kisajtolja magából a haláltól is időt kérve a jussát arra, hogy gyermeke nevelését, felkészítését befejezze. Hogyan történt ez Apámmal? Nem, semmi varázslást vagy ördögi alkut nem kötöttünk nem adtunk zálogot, nem vettünk fel uzsorát, csak egyszerűen kilépett az időből, és engem is magával vitt, s most már én így is tudok maradni, s ha a Nagy révészgazda elviszi végül utasát, én e partról látni fogom a szembe révet, mert nem homályosítja el tekintetemet az idő.

Anyám kórházba került, nagy volt a riadalom, de a családnak most össze kellett tartania. Néhány napot maradtam a szülői házban, de a dolgaim rendezetlensége miatt mégis el kellett hozni Apámat az otthonomba, hogy dolgozhassak. Nos, ebből nem lett semmi, de ki bánja, nekem ez több volt, mint egy akadémiai doktortan, s ezt meg sem kell védenem nyilvános vitákban, ám lehet, hogy elmondani sem tudom. Berendezkedtünk a közös mindennapokra, mellette aludtam, s vele voltam minden percben. Nehezen lélegzik, gyakran elfogy a levegője, sokat ültünk kint az árnyékban, az almafák alatt. Éppen érett a cseresznye, roskadásig piroslott a hatalmas fa; ebben gyönyörködött Apám minden nap.

– Csodálatos, hogyan tud egy fa így felépülni, s teremni, csak úgy kínálja, hogy szedjük, nekünk adja, csóválja a fejét elismerőleg.

– Apukám, bárcsak az embernek lenne erre ereje, hogy így felépüljön… – sóvárogtam, a fát irigykedve nézve. Apám azonnal rávágta:

– Az ember is így van megalkotva, mint a fa, fel tud épülni, és erre is törekszik… csak legyen akarata, meg erőből kell.

– Erőből? Milyen erőből? – firtattam.

– Robbanó erőből – mondja egész természetességgel

– És az honnan van, Apukám? – s figyelni kezdtem, mert észrevettem már, hogy ha komoly dolgokról, és bölcsességekről kezdünk beszélni, akkor hirtelen megjavul a hallása, semmit nem kell ismételnem, és az emlékezete is teljesen rendben. Most, most tudtam, hogy kiléptünk az időből a világból mert csak evilágban van demencia, Isten minden lelket egyformán megvilágosít, és mi most a Szentlélekben kezdtünk el beszélgetni, mindenféle emberi akadály nélkül.

– Sok erőnk van, amit gyűjtöttünk, csak nem használtuk föl – kezdi az okítást. – Nézd, ezért kell a világban minden apró szépet észrevenni, megállni, megcsodálni, mert mindenki rosszul viseli a bizonytalanságot. De vannak ilyek, nem mondom hogy nincsenek, de el kell viselnünk, hogy valami még nem dőlt el, és akkor másra figyelünk. De aki bámész, az nem tud mást látni. Bezony! Akarni kell mindent, a maga idejében.

– Jó, jó Apukám, de honnét tudjuk azt, hogy mikor van itt az ideje! – kérdezem türelmetlenül, s féltem is talán, hogy nem maradunk soká a tiszta emlékezet horizontján. Mohó voltam, mert ha ilyenkor sokat kérdezek, akkor megtörik a beszélgetés, nem hagyok időt arra, hogy Apám formálja a gondolatokat, s emlékezete csarnokában addig sétálgasson, amíg a hasonló képeket megleli, s azokat sommásan nekem összeszerkeszti. Most is feltekint, fejét egészen felemeli, túl a vörös kalappal ékeskedő cseresznyefán, s odaveti:

– Itt cigánkodik egy felhő felettünk, nézdd, olyan, mint ha a kettő összeérne.

Bosszús lettem, mert agyoncsaptam egy bölcs mondást, mely agancsomat letörhette volna, de reménykedtem, hogy újra kiléphetünk az időből, hiszen csak mi voltunk itt ketten, és az Isten.

(Következő rész: Kilépés az odőből II.)

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ azért, hogy weboldalunk használata során a lehető legjobb élményt tudjuk biztosítani.

Váltás gyengénlátó verzióra!