Kilépés az időből III.

Nagy forróságot sejtet a harmatszöktető reggel, a hűvös hajnali pára lassan illan el ruhámról, de még hosszú utazás vár rám. Ráz a busz, én éppen a kerék fölötti ülésre ültem. Olvasok, de tekintetemet vonzza az élő táj minden képe, ha csak egy szemvillanásnyi időre is érzékelem, képeket látok azonnal a lelkemben. A dolgot, látványt elhagyja ugyan a döcögő busz, ám a lélekből a kép nem távozik el azonnal, és az emlékezet is tovább tárolja, de meddig? Mi üti ki onnan, s von be helyette egy új képet, s vajon mi a hasonlóság alapja? Nagy titka ez a lélek szellemi képalkotásának. Már megfigyeltem, hogy rengeteg ismeret ilyen szemvillantásnyi képen át gazdagította értelmemet, bár a titkát sosem értettem, hiszen kívülállóként nem tekinthetek e képekre. Jó volt nézni így is, a hátrahagyott képeken át azt, amit a látható párától megszabadult reggel egyszercsak úgy elém teremtett. A napfelkeltében ajándékozza Isten a napot, annak idejét, amit nem ismerünk még, de mégis izgalommal tölt el bennünket, mert tudjuk, hogy valami előkészített, képkockákban megtervezett dolog áll előttünk, melyben rejtvényként megbújik valami. Az ember nem ért meg mindent abból, amit megtapasztal, itt az időből kiszabadult képek várakozók lesznek a világban Alkotója után kutató léleknek. Az érzékeinkkel is megtapasztalható pára még az ilyen forró napokon is függönyként omlik az időbeli nap elé, s amikor félrelibben, jelzi azt, hogy Isten folyamatosan teremti ezt a világot, minden atomját, élő sejtjét, mert „kezdetben a föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek felett.” (Ter1,2)

A régi ember elképzelésében a Föld határtalan óceánban álló sziget, amitől felülről az égbolt tartja távol a vizeket. A mindenséget pedig a lét fokozataiból álló piramisnak képzelték, melynek csúcsán az ember áll. A sötétség itt nem azt jelenti, mint a teremtés első napján a már világossághoz rendezett időmúlás jele, hanem egyfajta derengés, olyan félhomály, miben benne sejtetik a világosság, és mögötte a megvilágosító. Ez jelzi azt, hogy a természet rendjének alkotója az ember megismerő rendjét is világformájúra alkotta, de az értelem megvilágítója a világ rendjének alkotója, a nagy képrendező, akinek nyomait keressük egész életünkben, ezért raktározódnak el bennünk e képek, hogy a bármikor megajándékozott felismerésben megkapják a formát.

Az ember formája az, hogy értelmes lelke van, és én oly szívesen kutatom mindenütt a teremtés formáját, és vetem el a magát istennek képzelő romboló ember torzóit, mert ebben nincsen meg a forma. Isten lábnyomait kell kutatnunk mindenben, mert ő mindig előttünk járt már ott, ahová küld bennünket. Megébredünk a gondolkodás sötétségéből abban a hajnalban, aminek felszálló párafüggönye ragyogó napsugárrá változik, s mi csak bámulunk a távozó Isten után, aki mégis itt marad, hogy világosságával értelmünket vezérelje, s szívünk vágyódása mindenben Őt keresse.

Már hervadozik a pipacs a töpörödő kamillavirág mellett, fuvolázni kezdett a zöld kukorica. Jó térdig ér a búza, itt-ott már aratják, de felbolydult a világ, nem várták be a Boldogasszony sarlóját! Boldogan nézem az embereket, szívemből kimeregetem szeretteim mosolyainak emlékét, és érzem, hogy úgy vágyom a szüleim után! A buszt, vonatot is meghajtanám lelkem lendületével, hogy hamarabb hozzájuk érhessek. De ebben a vágyódásban is látom, tisztelem és ölelem őket, bár még úton vagyok, messzire tőlük. Apámmal töltött napjaink megváltoztatták a képekhez való viszonyomat, mert az ő képeinek formálódását sokáig nem értettem.

A szerencsétlen, lélekkel nem számoló orvostudomány demenciának nevezi e sajátos képrendszert, mert a képalkotóval nem számol, pedig ezáltal nyúl bele a mi nyugtalan, rendezetlen képsorainkba. Szeretem nagyon az idős embereket, mert megálljt parancsolnak felpörgött elménknek akkor, amikor a Lélek nélkül értelmezzük a vizeket. Azt hiszem, az idősek tartják Istennel együtt az eget felettünk, meg a gyerekek, akik miatt az erkölcs még nem halt ki e földkerekségen, mert van kikért jónak lenni, van kiknek a jót megmutatni, s e megmutatás által mi is jók tudunk maradni, vagy ha elromlunk, meg akarunk javulni, mert nem akarjuk megölni a szeretetet.

Apám képei sértetlenek a lélekben, de csak a szeretet ér el hozzá, annak értelmezése az elsődleges, a többivel egyszerűen nem törődik. Ez nem demencia, hanem a legnagyobb értelem, ez volt a paradicsomban kezdetben, s ez lesz a mindig-ben, az üdvösségben. A demencia Isten különös kegyelme, a megelőlegezett örökkévalóság. Apám nem emlékszik a lábtörésére, a műtétre, tolókocsira és járókeretre, csak ránk és a szeretetre. Nem emlegeti azokat, akik nincsenek éppen jelen, de mindig szereti és ismeri azokat, akik előtte megjelennek. Nincsen benne hiány, ha valakivel van és szerethet, nem vágyódik az után, aki nincsen vele, de ha megjön, úgy szereti, mintha soha nem is ment volna el. Napjában többször megkérdezi tőlem, ha hazamegyek, hogy mikor jöttél, ha otthon alszom, reggel új érkezőként fogad, de egy hét után nem kérdezi meg újra, hol voltál, csak örül nekem. Apám nem változott meg, de áttétes lett benne minden sejtjére a szeretet, így alapbetegsége az alapállapota lett.

Istenformájú az Apám, és általa, rajta keresztül ismerem az Istent. Emlékezéseinek képeiben néha badacsonyi fenegyerek, majd apja műhelyében duzzogó, focira vágyó kamasz, de én mindig a lánya vagyok az ő én-értelmezésében, és örökké lány, kortalan, örökké fiatal, lányként halhatatlan. Apám lelkével és Isten szemével látom magamat, és Isten gyermeke nem akar felnőni soha, mert a lelkét a feledetlen szeretet élteti.
A lélek utazásaival el tud hagyni mindent, de mindig létránk marad az én, aki ez utazásokkal mindig formáltatik, de mégis mindig maga marad, ámbár formálódásban van egész életében, amíg megérik a halálra.

A húgom sejtelmes mosollyal meséli, hogy a pincében, egykori lányszobám hagyatékát illetéktelenül kirámolta, s szemtelenül beleolvasott kamaszkori „titkos” feliratú naplóimba. Úgy tűnik a titkosság izgathatta, s beleolvasott.

– Hát, bizony le van írva, hogy megfogadod, hogy a szüleiddel tisztelettudóbb leszel, a kishúgoddal jobban bánsz, meg ilyenek.

Düh, vagy szégyenpír futott arcomba, de a húgom nevetve kérdezte:

– Nem vagy kíváncsi az egykori önmagadra?

– Te, az énünk az nem változik, és nem voltam más valaki akkor, mint aki most vagyok, ezeket nem idegenként olvasom, én magammal találkozom ott is, ha elolvasom.

Magunkkal találkozni a lelkiismeret fórumán kell, és én ezt jól begyakoroltam, ezért a szüleimet már megkövettem, és nem nekik, hanem Istennek mondtam köszönetet, aki őket megerősítette, hogy szeretetüket átformálja a kimeríthetetlenre: ezt csak végtelen és változhatatlan teheti meg, mert a változó elméjű, és akaratú ember erre nem képes.

Hiába értem életem delére, bizony nem lett még felnőtt belőlem, hisz gyerekként szaladok most is haza, ami már nem haza, csak ők, a szülők, a jók, a mérhetetlenül, maradéktalanul adakozók, kik mindig többet adnak, mint amijük van, és mennyire elnézőek, s mindig bíznak, hogy jóra fordulnak a dolgok az életemben. Isten maga táplálja a szülői szeretetet, engem is csak azért nem tagadtak ki, mert a lelkük értelmével tudták, hogy rájuk bízattam, s a megbízó maga tölti fel folyamatosan a teremtéssel a kizsigerelt szülői szeretetet, ezért az sosem csalódik, ki nem fullad. Nagy titka ez az ember-ségnek, ami által az Isten ajándékozza tovább az életet. Az önmagát gondoló Értelem ugyanis soha nem siklik ki az értelmetlenségbe. Anyámmal és Apámmal ezt értettem meg. Anyámmal és Apámmal akkor is megérthettem ezt, hogy ők sosem beszéltek nekem erről a kifogyhatatlan Istenről, ám Isten általuk beszélt nekem önmagáról, rejtelemben, s az az Ő különleges ajándéka, hogy ezt még szüleim életében megérthettem.

Őszintén szánom azokat a gyerekeket, akik mindezt a szülők halála után értik csak meg! A szülők iránti tisztelet ezért közvetlenül az Istenre vonatkozó parancsok után következik, mert a szülőket nem érdem szerint, hanem isteni alapon illeti meg a tisztelet, mert a szülőn keresztül Isten magát mondja ki a szeretetben. Ezért a hit nem elvek és fogalmak rendszere, hanem a szeretet megértésének természete, amire az emberi lélek a teremtéssel be van állítva.

Folynak ki lelkemből elmémbe a képek, s olyan most e képek észlelése, mint egy jól megrendezett színházi előadás, s én újra és újra visszatapsolom a folyton változó, valójában egy pillanatban azonosíthatatlan szereplőket. Mert amikor képeket szöktet lelkem vetítővásznára a képzelet, az izgat, azt kutatom, hogy honnan jönnek elő, mely útvonalon, melyik halmazból, s miért most, ki adja meg a sorrendet, ki sugallja a történetté alakuló képeket? Azonosíthatatlan, ám e gyorsan formát váltó, és egyben újjá formálódó, formák-formájára utaló képekben felismerem a Szeretetet, mely úgy nyilvánul meg, hogy nyugalomba tesz bennünket a szemlélésben.

Apám kivett engem a frenetikus nyugtalanságból, mert az okok, viszonyok értéséhez nyugalmi állapot kell. Csak annak van ma nyugalma, aki Isten hangját meghallotta, és elcsendesítette e hang, s ebből a hallgatásból jönnek a képek, s a színpad nem csak az emlékezet, hanem a jövő jelene, mely a múltnak is a most-ja, mivel változatlan ennek a rendezője. A nyugalom az, amikor a teremtett világtól a világ teremtéséhez fordul a lélek figyelme. Ez a harmadik parancsolat, ez a nyugalom napja, amikor Isten magában is megpihent, ez a mi pihenőhelyünk is.

A régiek az Atyaistent Öregistennek mondták, ha olvasnának ma népmeséket a gyerekeknek, azokban is gyakorta meglelhetjük ezt. Mert az öreg szóban eredeti alapfogalom a nagyság, és pedig a térbeli (pl. öregre tört só, öregre vágott dohány; öreg ujj (hüvelyk ujj), átvitt értelemben pedig az időbeli nagyság (előd, mert időben minket megelőz). Ezért az öreg nálunk korosabb, mert előbb született, és így közelebb is van az Istenhez. Meg kell tudnunk öregedni ahhoz, hogy Istenben megnyugodjunk, ezt a nyugalmat halálukig tanítják a szülők, ha nem fordulunk el tőlük.