Szeretet Nagykövetei

Sokadik reggel lépek a félhomályos szobába, ahol Erzsi néni lehunyt szemmel fekszik és némán mosódik bele a puha párnák virágmintájábaba. Szemüvege mögött a csukott szeme előtt azonban felejthetetlen, lelkeket felkavaró történeteket pörget.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – lépek halkan az asszony ágya mellé, és karját puhán megérintem. Ebben a korai érintésben bőrére simítom a kinti hideget, az ébredő tavasz csípős üzenetét.

– Mindörökké, Ámen! – válaszol mosolyogva, és szemei felpattannak; a filmet egy pillanatra leállítja, hogy bevárja amíg az ágy mögül a széket közelebb húzom, hogy beszélgetésünk alatt is a kezét foghassam. Nem kérdezi meg, hogy milyen idő van, mert kezünk érintkezéséből leolvassa, mint a világtalan ember a brie írást a tapintással. Kódolt üzenetváltásunk a lelkek párbeszédében történik meg, igen éles belső hallása, érzéke van erre. Bárcsak mi, a világban ténylegesen járó-kelő emberek tudnánk így észrevenni a körülöttünk lévő teremtett világ néma üzeneteit. De lelki érzékelésünk néma, csatornáinkat eltömítették a világ élvezeteinek képei, azok sikító zaja, s a szellemi érzékelést mellőzzük a megismeréseinkből.

– Hogy tetszik lenni, ma? – kérdezi az asszony mosollyal az ajkain, majd válaszomat nem várva meg, kezemet megszorítva rögtön behúz a lelki porondján játszódó csodálatos előadásba. – A tél visszavonulóban van, ma új madarakat is hallok már – mutat a megnyitott ablak irányába. – Már éjjel megkezdték – kuncog és mélyeket szippant a friss levegőből, ami színpaddá változtatja a szobát. – Látja, milyen világos lett hirtelen, olyan sokat elvesz a fényből az ablakkeret. – Az ablakkeret eltűnésével az ablak is fiókos szekrénnyé változott, és izgatottan lestem, vártam, hogy ma melyik fiókot nyitja ki a derűs emlékező. – Tetszik tudni, ma már nincsenek komoly telek, mint régen. Egyszer nagyon hideg tél volt, elmesélem magának, hogy azon a télen hogyan kerültem ide, ebbe az otthonba egy karácsonyon.

Csodálkoztam, hogy hogyan szállunk fel az idő óriáskerekére, sejtettem, hogy lentről egészen körbefordulunk majd a történet során, és képzeletben becsatoltam magamat. Tollammal a kezemben vártam a megígért néma néni történetét, ami nagyon izgalmasnak ígérkezett már első hallásra is.

– Nem tudom, hogy mikor is volt, talán a hatvanas évek vége felé, de tudja, már mindent elfelejtek, a 92 év alatt mennyit át kell élni! – kezd bele a történetbe. – A faluban, Csikóstöttösön majdnem velünk egy utcában élt egy siketnéma asszony. Tudja, ott megvolt a sváb utca, és a magyar utca. Valamikor ő is kitelepített volt, Bácstopolyáról érkezett ide. Néma néninek hívtuk, de fiatal korában valamikor ő varrta az összes sváb lánynak a búcsúsruhát, és a menyasszonyi ruhákat, nagyon szépen kézimunkázott, mesteri darabok kerültek ki a keze közül. Később, amikor idősebb lett, horgolt, és kötögetett. Amikor idősödött, a suhanc gyerekek elkezdték csúfolni, és a háza előtt elmenve kiabálták be: – Gyigya mama! Gyigya mama! – A tanító néni szemben lakott, és amikor meghallotta, a tanítói lakásból kikiabált nekik, és nagyon megrendezte őket. A szülők, és a szomszédok is, amikor ezt a csúfolkodást meghallották, elrendezték a gyerekeket körbe-karikába, és nem telt bele egy hét, megszűnt ez a csúfolódás, és megint mindenki Néma néninek nevezte az asszonyt. Tessék elképzelni, hogy akkor a gyerekeknek ennyi elég volt, mert volt a felnőttnek tekintélye.

– Ilyen könnyen megfegyelmezték akkoriban a gyerekeket? – kérdeztem csodálkozva, hiszen korunk gyermekeinél az engedelmesség igencsak törékeny dolog, a legnagyobb pedagógiai kihívása szülőnek, tanítónak egyaránt.

– Igen, tetszik tudni, nekem is a szüleim voltak a példaképeim. Édesanyám sváb volt, evangélikus, így lettünk mi leányok is evangélikusok. Apám magyar volt, nem tudott egy szót sem németül, de ő azt mondta, hogy ők jöttek ide, ők tanuljanak meg magyarul. De az én édesanyám olyan magyar érzelmű volt! A mikor itt voltak a németek, nem is engedtük ki az utcára, nehogy összevitatkozzon a magyarsága miatt. A faluban volt egy Franz Lizi nevű néni, aki Ferenczre magyarosította ugyan a nevét, de mégis elvitték. Soha ország-világ nem tudta meg, hogy hova zárták el, de csupa dagadt volt az arca, amikor 2-3 hét után visszahozták. De ő élt tovább, nagy magyarságban, szorgalmas templomba járóként. Sokat beszélt, mert a hitleri vonulgatás nem tetszett neki, elég szabadszájú volt, amit gondolt, azt ki is mondta szegény. Anyámnak ezért nem engedtük, hogy kimenjen az utcára, mert szívében nagyon hazafias érzelmű volt, féltettük emiatt. Anyámnak is, apámnak is volt első házassága. Mindkettő házastársát a spanyolnátha vitte el, édesapám két fiával együtt. Volt egy idősebb nővérünk, ő hamar elkerült otthonról. Mi nagyon szép családi életet éltünk. Édesapámék, amikor öszekötötték az életüket, úgy éltek, hogy enyém, tied, mienk. Igen, mi tényleg szeretetben éltünk, ketten voltunk leányok közös gyermekek.

Most átjárta emlékező lelkét ez a szeretet, és láttam a szemében, hogy tetőtől talpig betöltötte. Ebben a szeretetben lebegve újra gyermekké lett, és kislányként testvérének társaságába helyezkedve kiszólt a múltból kiemelt jelenetek közül nekem, vagy valaki másnak-e, nem tudom, de vele mentem, s követtem őt abba a világba, ahová ilyen korú emlékezők vezetésével beleshetek. Ezekben a pillanatokban élesen tartom a lélek objektívét, és elhessegetem a saját gondolatokat, nehogy elszalasszam a pillanatokat, amiket belém karcol a jelenlét.

– Nem voltunk mi rossz gyerekek, kérem. Felültünk a meggyfára, barackfára. Én olyan voltam, mint a szöcske, aki egyik pillanatban itt volt, a másikban már a kert végében jártam. Akkoriban nem vágytunk mi a felnőttek mellől elmenni, megtaláltuk a magunk szórakozását a munkákban is. Jártunk mi is a fonóba a felnőttekkel, ott a munka mindig a Márton-napi búcsú után kezdődött. Vitték a gyapjút, tudja, a sváboknál 2-3 család is volt. Mi gyerekek elvittük a játékainkat, amit mi magunk csináltunk. Például a papírlapra ikszeket húztunk, és oda raktuk a gombot, a babot, vagy kinek mije volt, és az nyert, aki a közepére talált. A gyerekek ott a fonóban beültek az asztal alá, és amikor láttuk, hogy húzzák a szálat, hogy lazítsák, mi odakötöztük az asztal lábához. Édes Istenem, de szép is volt! – merengett el ismét a mesélő asszony, és gyermekarcán láttam a pajok pírját, ami a mai gyerekek arcát nem színezi már.

– Mi volt benne olyan szép, Erzsike néni? – kíváncsiskodtam elébe a következő filmkockának, olyan izgatott voltam már, és úgy éreztem, hogy vele együtt én is az asztal alatt kucorgok.

– A csibészség, a csintalanság – vágta rá gondolkodás nélkül, és volt a szavában valami dacos erő, ám ez a dac nem az engedetlenség ága volt, ez a szeretetről, a játékról nyílott. – Az, tetszik tudni, hogy intrikálhattunk egy felnőttet. Persze megdorgáltak bennünket, de mi, gyerekek nem voltunk olyan érzékenyek, mint a mai gyerekek, akik mindjárt sírnak. Ez nekünk kijelölte a határokat, és mindig tudtuk, hogy meddig mehetünk el, volt amolyan tisztes mérték a felnőtt-gyerek kapcsolatban. Utána persze húztuk a szálat, ahogyan a felnőttek mondták, de jó volt összekuncogni az asztal alatt, de jó volt! Ezért én is meg tudtam fegyelmezni a gyerekeket, akik a néma nénit Gyigya mamának kezdték csúfolni, és a többi szülő is egyből lerendezte, és vége lett. A néma néni egy zsalus házban lakott, az egyik első szobában albérletben egy férfinél, aki kiadta neki a szobát. Amikor a boltba mentem, rendszerint kihajtottam a zsaluját, és kérdeztem, hogy mit hozzak neki, ő úgy elmutogatta, és hangokkal megértette magát. Abban az évben nagyon kemény tél volt, és amikor kihajtottam a zsalut, ott ült a néma néni, nagykendőbe bugyolálva, az ágyterítő is rajta volt, az ajkai pedig kékeslilára voltak színeződve, annyira fázott, egész testében remegett. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett a nénivel. Az a disznó ember, akitől a szobát kivette, már meg akart tőle szabadulni, mert öreg volt, és nem volt belőle haszna, így elfalazta a kéményt, hogy a kályhába ne tudjon tüzet rakni. Ha nem megyek arra, talán meg is fagyott volna. Gyorsan elszaladtam a Tanácshoz, és mondtam a tanácselnöknek: Gyuri bácsi, nagy baj van a néma nénivel! Ő azonnal telefonált a körzeti orvosnak, majd hívta ennek az idősotthonnak a vezetőjét, hogy a néma nénit azonnal el kell helyezni. Mi akkor ott, azonnal összefogtunk, és intézkedtünk. Nem hatóságokra vártunk, csak azokkal fogtunk össze, akik ott voltak a faluban. A faluban csak egy gazdag családnak volt hintója, ők felvidéki áttelepítettek voltak. Szólt nekik a tanácselnök, hogy mire kellene a hintó, és amikor készítették elő, a Lajos bácsi aranyszívű felesége, a Piroska néni már melegítette a téglákat, amiket az ülés alá bebugyolált – mert hallotta, hogy az asszony szinte meg van fagyva – és siettünk a néma néniért. Ott mindenét összepakoltunk, de azt, hogy hogyan, azt már nem tudom, olyan gyorsan, és szervezetten történt minden, nagy volt az összefogás. Gyuri bácsi mondta, hogy szóljak a Vöröskeresztes társamnak, a Ferencz Bözsinek, meg a tiszteletes Úrnak. Tény az, hogy pillanatok alatt ott volt mindenki, nem is tudnám megmondani, hogy ki volt ott előbb, de nagyon hamar odaértek. A néma néninek a szekrényében volt megtakarított pénze, azt nekem adták, mint vöröskeresztes titkárnak, hogy vásároljak be neki mindent, amire az otthonban szüksége lehet. Még varrógépet is szereztünk neki, és bevittük utána. Az otthon vezetője természetesen azonnal fogadta őt, és a néma néni ott élt haláláig. Mi, helyi vöröskeresztesek minden évben karácsonykor gyűjtést is rendeztünk. Tudták az emberek, hogy mire gyűjtünk, és nem volt soha gond az, hogy a helyi emberek összeadjanak adományt, hogy a rászorulóknak örömet okozzanak. Azon a karácsonyon is az egyedül élőknek vásároltunk ajándékot belőle, a néma néninek is megvolt a csomagja. A férfiak két pár zoknit, két darab zsebkendőt, és egy jó meleg jägeralsót kaptak, a nők pedig böngyös bugyit, nem tudom, hogy ezt a szót lehet-e még hallani. Ez kívül színes, térdig érő, meleg alsónemű volt. Otthon a fenyőfáról vágtam le kis ágakat, és arra két szem szaloncukrot kötöttem kis masnival, avval díszítettem a szerény kis csomagokat. Szegény néma néni, nagyon örült, úgy puszilgatott bennünket.

Erzsi néni itt elhallgatott, az arcán nyugalom, és béke állt meg, átadta magát a visszaemlékezés örömének. Újra élte azt az erőt, ami az összefogásban rejlett. Ahogyan elmesélte a mozgósított emberek siető érkezését, abban kézzelfoghatóvá lett a lélekjelenlét, egy belső lelki parancs, végső soron a szeretet ősparancsa, ami a szívektől indítva mozgatta, késztette cselekvésre az embereket. Késztetni csak azokat lehet, akiknek lelkében állandó készültség van. Akiknek a szívében a belekarcolt parancsot nem halványítja el a kényelem szeretete, akiket nem vakít el a hatalomvágy, akik nem válnak tompává a hírextázis nyomán beálló lelki közömbösségtől, és erkölcsi csömörtől. A történetet hosszas mosolygó merengés után zárta ezzel a kurta mondattal:

– A néma néni neve Braun Katalin volt, és még azon a télen meghalt szegény, de boldogan ment el. Az a karácsonyi csomag az utolsó ajándéka volt neki, mi meleg szeretettel őriztük az emlékét.

Hallgattam, és most már tudom, hogy ilyenkor hallgatni kell, mert a mesélő lelkéből még egy sommás összefoglaló megszületik, ha a szavak megformálódnak. Ehhez csendben kell maradni, én is türelmesen várok. Sokan nem tudják, hogy ez is reagálás. Ha túl sokat beszélünk, szinte elvitatjuk az emlékező méltóságát, és lemaradunk a legbölcsebb tanulságról, vagyis az áthagyományozás pillanatáról.

– Tetszik tudni, ma az a baj az emberekkel, hogy túl sok a vágyuk, és kevés az akaratuk. Ma is lehetne sokat segíteni, de ez azzal járna, hogy lemondjanak a sok saját vágyról, és akarjanak a másik gondjaihoz odasietni; hát ezt tettem én 22 évig a Vöröskeresztben. Azelőtt is voltak szerencsétlenségek, amikor össze kellett fogniuk az embereknek. Emlékszem, a Baranya-csatorna – tudja, ahol maga leszáll a vonatról, előtte van – 1940-ben kiöntött, és akkor egy utcát teljesen elárasztott az árvíz. Abban az utcában minden ház leomlott, és az egyik ház úgy dőlt össze, hogy egy fala állva maradt, és azon volt egy szép falióra. Nagyon sok nézője volt annak az órának, a vonatból is lehetett látni, igazi látványosság volt az a faluban. Tetszik tudni, hogy hol van most az az óra? – néz rám évődve a szemüvege mögül, és látom, hogy alig várja már, hogy végül elárulja nekem, mert sejti, hogy ezt biztosan nem találnám ki. – Az én Erzsi lányom falán!

– Ó!!! – szakadt ki belőlem a meglepetés ereje. Erzsi néni elégedetten mosolyog, hogy a meglepetés, amivel számolt, ki is buggyant belőlem. Valóban, még a szavam is elakadt. A ház ugyanis, mely ilyen különlegesen adta tovább a faliórának a falat, a leendő apósáék háza volt. Másnap Erzsi lánya egy képet hagyott nekem a telefonban, ami azt az órát ábrázolta. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezek az emlékező kilencvenévesek olyan jelek ebben az öszeburult világban, akik az egyetlen épen maradt falon stabilan állnak, mint az a falióra. Ennek az órának a járása menthet meg bennünket, akikre az újjáépítés bízatott. Ám csak azoknak sikerül mindvégig kitartaniuk, akik az ilyen faliórákat életük tartófalára helyezik, és aszerint járnak.

(Folytatás: Kotorászás a szülői lélekjelenlét fiókjában)