Szeretet Nagykövetei

A fiókos szekrény szobájához már fény nélkül is odatalálok. Néhány napja az idősotthon olvasói között végigszaladt a fiókos, múlt kincseit rejtő szekrénykéjének titka és a soha nem látott lakótárs váratlanul mindenkinek a lelkét megbirizgálta. Soha nem látták az asszonyt, mert szobáját, ágyát nem tudja elhagyni, ám most, ahogyan kihúzogatjuk a 92 év fiókjait, annak gazdag tartalma mintegy közkinccsé lett. Akaratlanul is megszólította a sosem látott lakótársai lelkében összetornyosuló emlékkupacokat és lassan mindenki elkezdett azon elmélkedni, hogy ezeket a fiókokat miként is kellene elrendezgetni, mekkora szekrénykére volna szükség és mit tegyünk mi mellé, melyikre kell zár, vagy lakat, és hol is kezdjük a pakolást? Sok emberrel beszélgettem és így tanúja lettem ennek az elmélkedésnek, a rendszerezés utáni vágyaknak, amik ott lapultak csendesen a szívek mélyén és újra értelmet visznek a gyenge mindennapokba.

Erzsi néni szobájával majdnem szemben Rózsika néni küzd a betegséggel, fájdalommal, mely gyakran felülkerekedik az erős lelkű asszonyon, kényszerűen bezárva őt is az apró szobába. Minden reggel beköszönök, könyvvel a kezében találom, nagy világutazó, aki ittléte 8 éve alatt több műveltséggel gazdagodott, mint amit két egyetemi fakultás adhat egy szorgalmas, betűfaló embernek.

– Merre jár most, Rózsika néni? – kukkantok az ágyon fekvő asszony kezében tartott könyv borítójára. – Ázsiában járok, Kőrösi Csoma Sándor nyomában, valahol Kasmir alatt, a Bengáli völgytől fölfelé ;képzelje, ott szabadon aljnövényzetként nőnek a hortenziák, nagy tömegben, milyen gyönyörű lehet, még Kőrösi sírjára is azt ültettek Darjilingben – mondja ragyogó szemekkel. A könyvet letéve kínnal küzdve felül, szemüvegét leemeli kék szemei elől, és lefesti nekem a nagy folyó környéki virágzó növényzetet. – Csodálatos világ van az ottani erdőkben, annyi szépséget teremtett az Isten, az Amazonas, Afrika, a Nílus, én ezekről csak most tudok, mióta itt élek, azelőtt nem tudtam ennyit olvasni. Most ez ment meg engem, hogy képzeletben csavaroghatok és ha valamit nem tudok, hogy hol van, van egy kis segédkönyvem és abban megnézem – mutat a polcon fekvő Távoli tájakon című ismeretterjesztő, térképekkel illusztrált könyvre. (Mennyivel érdekesebb volna a földrajz tanítása is, ha képzeletbeli utazásra invitálnánk a gyerekeket!) – Tudja, a fiókos asszony történetén sokat elgondolkodtam, és én az illatos fiókokat szeretem a legjobban, nekem az emlékeimhez az illatok kötődnek. A gyerekkoromnál, ha ott kezdem a fiókok kihúzogatását az olajfa átható illata jön legelőször, aztán az akác, az árvalányhaj, bohókás látványa, amit angyalhajnak is neveznek. Én az Alföldön nőttem fel, ott sok nő vadon belőle., abból csokrot szedtünk, és az volt a szépsége, hogy lengedezett. Majd a játékok, a kukoricababa, amit mi magunknak csináltunk, mert hát milyen a gyerek, ha nem kap játékot, csinál magának. Volt egy kis bugylibicskám, azzal nagyon szerettem farigcsálni. – Mosolyogva húzza ki a következő játék-fiókot, és ragyogó tekintetében szinte látom a játékot farigcsáló alföldi kislányt. – Az állatokat ki kellett hajtani és leszedtem a kukorica fattyait, azt úgy is le kellett szedni, avval jóllakattam a jószágokat, vagy a napraforgó levelével. Hű, annak de jó illata van, még most is érzem. Mikor aztán jóllaktak, nyugton voltak, nem kellett tartanom attól, hogy elkószálnak. Majd én is leültem, aztán farigcsáltam kedvemre, mindenféle játékot kitaláltam magamnak. Tudja, télen a morzsolás után a kukoricacsutkát is felöltöztettük, mindenféle rongyokból királyi ruhát csináltunk a csutkababánknak. Igaz, volt szegedi babám is, de azzal nemigen játszottam, az túl szép volt ahhoz, jobban kedvemre való volt, amit én alkottam. De én az illat fiókot szeretem először kinyitni, és utána jön minden más.

Hazafelé úton nem is vettem könyvet a kezembe, csak Rózsi néni fiókrendezésén járattam az eszem. Vajon nekem milyen szisztéma szerint kell a fiókokat elrendeznem. Mennyi befejezetlen történet, függőben lévő, vagy végleg megromlott kapcsolatok, mennyi zűrös, zavaros dolog van az életemben! Lehetetlen így fiókos szekrényt pakolni, vagy tán nem is most van az ideje ennek? Mire hazaértem, elmélkedésemben megértettem, mi lehet a nyitja a fiókos-szekrénynek. A jelen problémáitól, ügyeitől, és zavaros dolgaitól teljesen el kell rugaszkodni, és valóban, óvodás korunktól kezdve újra átgondolni mindent, amire emlékezünk. Persze most nincs időnk, mert mindig rohanni kell, de én mégis nekifogok ennek a lelki kutatómunkának. Erzsi néni másnap kedvetlen volt.

– A mi korosztályunknak nem sok jó jutott! – sóhajt fel erőtlenül, miközben ablakot nyitok.

– Hallja Erzsi néni, mennyi madárka dalol az ablaka előtt? – mosolygok rá, és a felkelő nap sugarai éppen álmos arcát érik. Lehunyt szemmel fürdik a tavaszi napsütés gyenge melegében.

– Alighogy elmentek a németek, bejöttek az oroszok. Emlékszem, édesanyám reggel kenyeret sütött aznap. Este megjelentek az oroszok, a füstölőből leemelték a sonkát, és elvitték a friss kenyeret. Ez nekem gyerekként is nagyon baljóslatú volt, olyan igazságtalannak éreztem, még most is látom édesanyámat, ahogyan a kenyeret süti. A szomszédunkban egy asszony nagy volksbundista volt, az elmenekült a négy gyerekével otthonról, a férje egyedül maradt és az elárulta az oroszoknak, hogy nálunk három lány van. Akkor Kató nővéremmel voltunk otthon, Sári nővérem pécsett a postán dolgozott. Mert mi kellett az oroszoknak még, hát a zsena, úgy bújtatták a lányokat, asszonyokat. Édesanyám a hátsó ajtón engedte be őket, amikor a lányokért jöttek, és minket előre küldött az első szobába, ahol a zsalus ablakon kiugrottunk és futottunk át a szomszédba, ahol a konyhában kaptunk fekhelyet, ott három fiú volt. Az anyjuk özvegyasszony volt, az édesanyám segítette kicsit őket, mert nagyon jószívű asszony volt. De elmentek neki a mezőn kapálni, kaszálni, a veteményeskertben is, akkoriban egyik segített a másiknak, amíg el nem végezte a munkáját, így kisegítették egymást az emberek, ez természetes volt. Estefelé pedig az utcára mentek, kiültek, és kicsit pletykáltak. Náluk éjszakáztunk, én nagyon féltem. Eszembe jutott a márciusi tanévzárás, amikor olyan baljós előérzet fogott el, amint Máter Ottília bejelentette, hogy csonka tanévet zárunk és pakoljuk össze a rajzszereket. Másnap édesapánk jött értünk és vonattal Pécsre kísért minket a nagynénénkhez, egész tavaszig ott maradtam én is. Édesapám hozta a falusi élelmet minden héten utánunk. Időközben a házunkba beköltözött egy orosz tiszt, azt úgy kinézte magának, mert meglátta, hogy padlós szoba van, abban az időben nem volt sok helyen. Majd ez a tiszt az ajtó fölé kiírta jó nagy betűkkel a nevét, így mindenki tudta, hogy ő ott lakik. Az a szobájából nem jött ki, az inasa, vagy csicskája szedett neki össze mindent, máshonnét evett, de ott lakott. Esténként be szokott menni édesanyámékhoz, ott beszélgettek ahogyan tudtak. Édesanyám megkínálta süteménnyel, ha volt, a szüleimet nem bántotta. Katónak azonban már levelet küldtek, hogy haza kellene jönni, ő Kaposszekcsőn dolgozott a jegyzőségen, de abban a felfordulásban egy ideig nem volt jegyzőség sem. Ott is fölborult minden, mint az iskolákban. Abban az időben cukorjegy, lisztjegy, meg nem tudom én mi minden volt, Kató azokat kezelte és segítette a dolgokat összefogni, szóval neki haza kellett jönnie. Akkoriban nem fűtötték a vonatokat, és bizony a nővérkém megfázott, nagyon köhögött, beteg lett az úton. Néhány napig annyira köhögött, hogy aludni sem tudtak tőle éjjel. Az orosz tiszt megkérdezte ekkor az Édesanyámat, hogy mi baja van ennek a lánynak? Én nem tudom, hogy az édesanyámnak hogyan jutott eszébe, de azt válaszolta a tisztnek, hogy TBC-s a lánya. Az orosz ekkor azonnal sarkon fordult, a holmiját is úgy vitette el, vissza se jött többé, de a neve ott maradt az ajtó fölött nagy betűkkel kiírva. Nem is mertek oda többet az oroszok bejönni, mert aki be is lépett az udvarra, az meglátva a nevet, azonnal visszafordult. Annyit gondolkodom azon, hogy honnan volt az én édesanyámnak ennyi lélekjelenléte, hogy azt tudta mondani, hogy a Kató TBC-s, mert ennyi elég volt, hogy az orosz tiszt elszeleljen. Pedig amikor hazajött a nővérem, a tiszt még mosolygott is rá, mert olyan szép fekete haja volt. Az édesanyám meg észrevette, és megvigyázta őt ezzel a betegséggel. Csodálom az édesanyámat, ő olyan jószívű asszony volt, és mindig helyén volt a szíve, nagyon magyar érzelmű asszony volt. Mennyi hallgatásból született meg az ő egyszerű bölcsessége, ezt nem lehet tanulni, ez a lelkébe volt írva. Azt hiszem, én is tőle örököltem a jószívűségemet, mert mindig ezt láttam magam előtt, ilyen lett az én lelkem is. Pedig mennyi megalkuvás volt abban a beszolgáltatós világban, mert nekünk, egyszerű embereknek kellett ennek a háborús időnek a sok hadisarcot megfizetni. Mindenből adni kellett, amije az egyszerű embernek volt, de édesanyám egyébként is adott mindenkinek.

De honnan volt neki ilyen eszessége így felelni abban a kényes helyzetben?! Szinte látom Erzsi néni édesanyját, amint Kató lányával ül a konyhában, és a sanda nézésű, lányára kéjesen mosolygó tisztet ezzel az egy hatásos szóval távozásra bírja. Tudta, hogy ez a szó az anyai szeretetből született meg, és nagyobb hatalma volt ennek a szónak, mint az országot erőszakkal lerohanó, kifosztó és megbecstelenítő orosz katonáknak. Erzsi néni édesanyja megnyerte a háborút akkor abban a kis konyhában. Lélekjelenlét. Ezt a szót ízlelgetem most, és ez a titka minden emberi megküzdésünknek. Olyan munícióval dolgozik ez, aminek a tárát nem kell újratölteni, mert a szeretetből forrásozik.

Eszembe jut 87 éves barátnőm, akik Hadikfalváról menekültek, és ezernyi veszély, háborús borzalom közepette meneteltek át az országon frontok között járva, hullahegyek mellett elhaladva, egy echós-szekéren a zsíros bödönnel, a zsák liszttel, és a legféltettebb kincsükkel: gyermekeikkel. Egy alkalommal a családnak a zalai állomáshelyen nem volt mit enniük, és édesapja, aki tudott románul, észrevette, hogy az orosz katonának mond valamit a román szó, ezzel beszédbe elegyedett, és elmesélte neki sanyarú sorsukat. Akkor nagy tétje volt e beszélgetésnek, mert el is vihették volna és mindenféle ok nélkül golyót is kaphatott volna a fejébe. A katona azonban visszatérve egy zsákban babot, mákot, cukrot, és egyéb eleséget hozott a családfőnek. Miért? Mert az édesapai méltóság érintette meg, mert az övéit féltő apa úgy tudott családja felől szólni, hogy az annak a háborúba kényszerített orosz bakának a fiúságáig hatolt, és felidézett benne egy orosz édesapát, akitől a háború értelmetlensége olyan messzire sodorta el. Barátnőm idős fejjel emlékezve ezekre a borzalmas időkre megretten, hogy akkor ők, gyerekek fel sem fogták, hogy a szülők miben vannak és nem érezték a veszélyt. Ha a valóságról beszélgettek a szülők, egymás között mindig románul suttogtak, hogy a gyerekek ne értsék meg azt, hogy belegyalogoltak a borzalmak borzalmába. Egymásba kapaszkodva védvonalat húztak gyermekeik köré, és hittek abban az Istenben, aki őket erre az útra vezette. Tudták ők, hogy az az Isten hatalmasabb, mint a felfegyverkezett német, vagy orosz hadsereg. Nem veszítették el a lélekjelenlétüket. Ma miért veszik el gondolkodásunkból ez az erő? Talán azért, mert mindig csak a jelen pillanat borzalmára tekintünk, és körülnézve megrettenünk. Amikor a halál árnyékának völgyében járunk, nem lehet megrettenni, hanem át kell e völgyön haladni, és ha már magunk mögött hagytuk a veszedelmet, akkor hálát tudunk adni azért, mert valakik átvezettek. Hol van a jó szülők kora? Hol vannak a megóvott, körbeállott gyermekek?

Meg kell a fiókos szekrényünket pakolni és amikor átgondolunk régmúlt dolgokat, akkor egyik fiókból áttehetünk valamit a másikba. Akkor látjuk azt, hogy mindig voltak olyan emberek, akik átsegítettek bennünket. Nagyon rá kell tekintenünk a szüleinkre, a legfontosabb emberek az életünkben. Még akkor is, ha valaki elvesztette az egyiket, akkor is belép mindig valaki, aki a jó szülő szerepét viszi, mert Isten így alkotta meg az embert, ebbe a védkörbe helyezte őket, vagy a segítőket. Ezért érezzük azt, hogy az árvákat, özvegyeket nagyon kell segíteni, mert kipótolandó szerepek vannak az életükben. Ezért tudott Erzsi néni édesanyja a kapájával átkapálni a szomszéd özvegy kertjébe, ezért volt Erzsi néninek szívügye a rendetlen mostoha ellenére Idát iskoláztatni, ezért tudott egy falu közös ügye lenni a kislány iskolaköltsége.

Egyszer megkérdeztem valakitől, aki a szüleit fiatalon elveszítette, hogy jó szülei voltak-e? Az illető felháborodottan válaszolt kérdésemre.

– A szüleim voltak, hogyan lehet ilyet kérdezni?

Akkor én mindent értettem. Pedig jó szülőket adott nekem az Isten, de sokáig nem becsültem meg őket, és most, életem delén, észrevettem, hogy én is pontosan úgy akarok élni, hinni, gondolkodni, mint a szüleim. Talán így majd nekem is megmarad a lélekjelenlétem, és életemre tekintve a gyermekem azt mondja egy hasonló kérdésre.

– Az anyám volt, a legjobb, akit kaphattam, most már én is tudom.