A fiókos szekrény titka

Kora reggel, a komor árnyékot vető fák közül lépek a sötétséget elvágó idősotthon nyálkás lépcsőire, melyek a visszavonulásra ítélt télnek az ébredő tavasszal vívott küzdelmének utolsó nyomait hagyják meleg csizmám talpán. A lassan kivilágosodó szobák fényei az ébredő, lassú mozgású emberek életének jeleiként kapaszkodnak ki a becsukott ajtók mögül, mintegy hívogatva az arra járót, hogy reményt, vigaszt vigyen az utolsó csatához felállt hűséges emberek szívébe. Csak a fényt kibocsátó ajtók kilincseit érintem, mert tudom, hogy ott új élő napja indul az öregség fátyla mögül kisejlő embereknek. Korán érkezem, s már tudom, hogy kihez mehetek. Ilyenkor belépek az életekbe, néha visszavonulok, mert a tapintat erre késztet. Nem jó mindent látni a reggeli készületben, mert az erőtlenségben a gonosz újra és újra nekifeszül, hogy megkaparintsa az emberi méltóságot, az utolsót, ami még tartást adhat. Ha tehetem, megelőzöm e támadásokat, mert már tudom, hogy hol gyengíti meg a mozdulatokat a gonosz, és karommal, szavammal, elébe lépek, így visszavonul tőlük egy időre. Van egy szoba, melynek előterében mindig lámpa ég, mert lakója számára a fény elengedhetetlen, hiszen számára ez a világ. Egy 92 éves asszony fekszik apró testével a párnák között, kényszerű mozdulatlanságban. Sosem hagyja el a szobát, így perceit nem az otthon napirendje pergeti, hanem gondolatai, és színes képzelete. Ugyan mozdulatlanságra kényszeríti a 92 év súlya, ám tiltakozásnak benne nyoma sincsen, ott panaszt nem hallok, csak éberen figyel, és vár e gyöngyszívű ember. Meredten nézi az ágyával szemközti ablakot, melyet érkezésemkor rögtön megnyitok, s betódul az apró szobába a madarak bátortalan csicsergése. Ám Erzsi néni eddig is hallotta a madarakat, ugyanis a szekrény tetején vázában faágon ül öt kis selyemmadár, amit a lánya festett neki, ő azoknak az énekét mindig hallja. Más frekvenciát vesz ez az ember a szívével, melyre perceken belül rácsatlakoztat a figyelem.

– Nehezen telnek a napok, órák, Erzsike néni? – kérdezem a beszélgetés elején a mindig mosolygó asszonyt. Szemüvege mögül a vékony arcból kiragyog a mindig huncut tekintete, mely tükrözi azt a derűt, ami minden mondatának egyedülálló líraiságot ad. Mintha régi, szép regényből olvasna fel fejezeteket. Hamar megértettem e beszélgetések során, hogy mindig legyen a zsebemben toll, és jegyzetfüzet, mert e könyvet aligha fogják újra kiadni, én magam viszont hasonmás kiadást remélhetek, ha e történetekben részt veszek.

– Tetszik tudni, én nem unatkozom – válaszolt az asszony esetlen kérdésemre, ám e válasz sejtette már, hogy most történet kezdődik. Mennyire szegényesek a mai beszélgetéseink, amik a kérdésre választ nyernek ugyan, de a válaszoló lelke, szíve már nem kerül megértésre. Talán abban vagyunk hibásak, ha beérjük a szokásos válasszal, és tovább lépünk, pedig az üresnek, vagy megszokottnak tűnő kérdések nem üresek, csak nem bírjuk el a csöndet, ami a kurta választ követi. Tapasztalom idős emberekkel, hogy ebben a csöndben formálódik meg a válaszoló lelkében a lényeg, amit sokszor azért nem ismerünk meg, mert kínosnak érezzük a hallgatást. Miért csak akkor elégedettek az emberek, ha a szavaik, mondataik kitöltik a levegőt? Amit mi átmeneti ürességnek érzünk, ott nagyon sok minden születik, csak nincs türelmünk kivárni. – A lányom minden délután három órakor jön, és itt ül ezen a széken, és beszélgetünk. Szegény lányom – kuncog az asszony – amikor először beszéltem neki a fiókos szekrényről, majd kővé dermedt, hogy az anyja talán már megbolondult. Mondtam neki, amit most magának is. Gondold el, hogy az – mutat az ablakra – egy nagy fiókos szekrény, és sok-sok kis fiók van benne. Az életem összes dolgai, történései mind azokban vannak. Ezeket a fiókokat kihúzom, és újra élem az eseményeket, újra felidézem a benne szereplők alakját. Tetszik tudni, most itt fekszem, nem tudok csinálni semmit, a jobb kezem béna, a bal se sokat ér. Tudja mit csinálok? Este kinézek az ablakon, cinkék jönnek, majd kicsivel később jön egy nagy madár, és énekét olyannak hallom, mintha egy tavaszi nászdal lenne már. Cseppet sem tűnik unalmasnak. Majd amikor a lányom megérkezik, már ő is kérdezi, hogy ma melyik fiókot fogjuk kihúzni. Most már ő is érti, hogy nincsen semmi bajom, csak rendszerezek, és számot vetek mindennel.

Mosolyog, szavai elhallgattak ugyan, de belül a szívében tovább szólt egy mese, és én csendben igyekeztem a lelkemmel bekapcsolódni ebbe a szóláncba. Úgy szerettem volna az a fiókos szekrénykét én is kihúzogatni, de éreztem, hogy a fiókok csak az emlékező akaratára nyílnak, ezt feszegetni nem lehet. Nem kellett sokáig várnom, Erzsi néni hirtelen mesélni kezdett, s én sietve nyúltam tollam után, és a félhomály ellenére írtam, egyrészt a papírra, de leginkább a lelkem vetítővásznára.

– Tetszik tudni, úgy meg vagyok elégedve a múltammal, de sok gonoszság is volt benne. – Az 1944-45-ös fiók volt az első. – Dombóvárra jártam, 4. polgárista voltam, a Szent Orsolya zárdaiskolában, amikor édesanyám elküldött engem szívgyógyszerért. El is mentem a patikába, ám amikor a vasútállomás mellett haladtam el, már messziről sötét, nagy foltot láttam, s lassan rájöttem, hogy az egy embertömeg. Rengetegen lehettek, és valamennyien a sárga csillagot viseltek a ruhájukra tűzve. Oda tákoltak össze számukra fából valami őrző helyet az állomás mellé. Ahogy a tömeghez közeledtem, valami szorongásféle fogott el. Előző napon az osztályfőnökünk, Máter Otília (Otília anya) bejött, és összecsomagoltatta velünk a rajzszereket, és bejelentette, hogy mától vége a tanévnek, és másnap mindenki jöjjön matrózblúzba. Ekkor értettem meg, hogy itt baj van, és amikor aggódó tekintetemmel a tömegben megláttam az egyik osztálytársamat, a Bárány Évit, és megütköztem ezen, s döbbenten szakadt ki belőlem a kérdés: – Hát te meg, Évi, mit csinálsz itt? – Ekkor Évi intett, hogy ne közelítsek, és ujját a szája elé téve jelezte: Hallgassak. Még jobban hatalmába kerített a döbbenet, és szinte éreztem, ahogy leszalad lábaimba a bénultság, talán néhány pillanatig lépni sem tudtam. Két fiú ment előttem, ők is beszóltak a tömegbe, szintén felismertek valakit. A fiú, akit ők megszólítottak, éppoly ijedt arcot vágott, mint Évi az előbb. Ekkor valami döbbenetesen sokkoló dolog történt – kezdi Erzsi néni, és a visszaemlékezéssel arcán megjelent az összes érzelem, amiről mesélt – Egy SS-katona úgy átlósan kihúzta a fiút a sorból, és a kezében lévő gumibottal úgy rávágott, hogy a fiú elhasalt a földön, és nem tudott felkelni. Azonnal visszanyeretem a lélekjelenlétemet, és a veszélyt észlelve a két fiúval együtt rohanni kezdtem az állomás felé. Lihegve, zihálva leültem a peronra, és keservesen sírni kezdtem. A lelkem ma is sír, ha erre gondolok, és iszonyú keserű fájdalommal mentem haza. A kert felől mentem be, hogy ne lásson senki. Nálunk olyan magas volt a kert, hochstell-nek hívták a svábok. A szüleimnek elmeséltem, apám anyám is sírt, mert Dombóváron sok zsidó volt, mert sok volt az üzlet, de azokat is pillanatok alatt összeszedték. – Édesanyám! – szakadt ki belőlem a keserűség – mi bűne van egy 14 éves gyereknek?

Erzsi néni tudta, hogy erre csak a gonoszság a válasz, hamar folytatta.

– A frontok átvonulását is megértem, alighogy elment Hitler, aki maga előtt hajtotta a zsidókat, rögtön utána bejöttek az oroszok. Az kegyetlen világ volt, de ennyi szörnyűség elég egy napra. A fiókjaimat úgy 4-5 éves koromtól kezdve rendezgettem el. Mondtam már az első óvodás versemet? – kacsint rám az asszony nevetve.

– Még nem, Erzsike néni – mosolyogva vártam a szavalatot, éreztem, hogy most kislánnyá lesz a 92 éves.

– Szeretnék ma gazdag, nagyon gazdag lenni. Gazdagságom kincsét ide eléd tenni. De mivel a szívemen kívül más egyebem nincsen, tiszta szívemből kérem, áldjon meg az Isten! – Tessék elhinni, sokszor vagyok úgy, hogy nincsen értelme ennek az életnek így, aztán kihúzok egy fiókot, és azt mondom, a kutyafülit, nekem nagyon gazdag életem volt. A családoktól függ, hogy valaki milyen ember lesz. A falusi ember akkoriban összefogott, ma már nem úgy van. Tudja, én 22 évig voltam a helyi Vöröskeresztes titkár, és sok szép dolgot csináltunk így összefogással. Az Ida iskoláztatását már meséltem? – vált hirtelen. – Volt a faluban egy hadiözvegy, meghalt a férje, és neki volt egy Ida nevű lánya. Szegénykémnek mindennap el kellett járnia iskola után napszámba dolgozni. Az édesanyja újra férjhez ment, de egy igen részeges emberhez. Nekünk, mint mondtam, ilyen hochstell kertünk volt, magas volt a part, és én gondoltam, hogy segítek ennek a leánykának. – Ida, tudod nekem nem jó a szívem, eljössz-e nekem segíteni a kertbe? – Eljött. Este én megvacsoráztattam, majd oda kiültünk a gangra, és kifizettem a pénzét. Mondtam, hogy most lesz neked is egy kis pénzed.

– Csak tessék megnézni, Erzsi néni, hogy meddig lesz nekem pénzem.

– Hát, tényleg így lett: a mostohaapja várta már a kapu előtt az utcán, elvette a pénzét, és ment a kocsmába.

–Erzsi néni, én úgy elmennék innen! – fakadt ki keserűen a kifosztott gyermek.

– Akkor én olvastam a Vöröskeresztes újságban, hogy Kaposváron indul két tanfolyam. Egy szülésznői, és egy orvosi asszisztensi. A szülésznőihez volt 17 éves korhatár, de az asszisztensire Ida is mehetett már. Édesapám vasutas volt, én mondtam neki, hogy mit olvastam, de a nővérem is hallotta, és ő ismerte a tanfolyamok vezetőjét, és ő beszélt vele Ida iskoláztatása miatt.

– A menza, és a lakás ingyen lesz – mondta neki –, de amit kellett hozni, azokat be kellett szerezni.

– Hazafelé beszaladtam a tanácsra, és mondtam az elnöknek, hogy Gyuri bácsi, nagy baj van, és elmeséltem neki a helyzetet. Gyuri bácsi egy vajszívű ember volt, rögtön mondta a megoldást.

– Most lesz a szüreti bál, annak a bevételéből elküldjük Idát iskolába. Így is lett, megvettünk számára mindent, és Ida elment. Az édesanyja sokáig szidott minket, mindennek elmondott engem, hogy a kenyérkeresőt a családból elvettem. Gondoltam csak mondja, bolond likból bolond szél fúj! Aztán a ballagás előtti napon ez az asszony eljött hozzám, és bekiabált nekem, hogy kellene két tortát sütni. Őket Felvidékről telepítették ki, és a rokonaik Villányból jöttek a ballagásra, ők gazdagok voltak, nem lehetett torta nélkül ebédet adni. Mondtam, hogy megsütöm Lina, az egyikhez én adom a hozzávalót, a másikhoz te. Így is lett. Az Ida pedig kitűnőre végzett. Tessék elképzelni, hogy amikor a diplomáját megkapta, egy zárt borítékban, az igazgatónő azt mondta neki, hogy bontsa ki, és hangosan olvassa fel! Akkor az Ida arcán már lehetett látni a ragyogást, ami eltöltötte, hogy valami nagyon nagyszerű dolog áll benne. Tiszta kitűnő volt, és a diploma mellett Somogy megyei orvos mellé szóló asszisztensi állásajánlat is volt neki. Ida ott is alapított családot, később többször el is jött a gyerekeivel. Ilyen dolgokat művelt a Vöröskereszt úgy, hogy az emberek egy bajba jutott mellett összefogtak.

Mindent láttam magam előtt, ahogyan az asszony mesélt. Vidám arcán tükröződött bánat, öröm, izgalom, büszkeség, elégedettség. Nagyon megérintettek a szavai nyomán megelevenedő emberi életek. Most maradt Erzsi néni vöröskeresztes aktivista és lelkesen újabb esetről tudósított a másik fiókból. Elmerengtem, a képek cikáztak lelkemben, s mire észbe kaptam, Erzsike néni az Ida iskoláztatása fiókját becsukta, és kihúzta a Néma néni történetét, melyhez foghatót még sosem hallottam, de ez már egy másik történet lesz. A falut azonban nem hagyjuk el. Bizonyítéka e 92 év fiókos szekrény annak, hogy nem kell történések után elmenni, máshol lenni, csak mindig ott, ahová Isten helyezett bennünket, a körülöttünk élőknek segítve kitartani hűségesen. Nekünk rendezik e fiókokat, a délibábos kalandvágytól mérgezett lusta, és céltalan nemzedéknek. Mert régen emberségre tanították a gyerekeket, és ez kitartott, 92 éven át is.

(Folytatás: A Néma Néni története)

Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ azért, hogy weboldalunk használata során a lehető legjobb élményt tudjuk biztosítani.

Váltás gyengénlátó verzióra!