Szeretet Nagykövetei

Levéltári rejtelmekben kutakodtam, csak egy írást kerestem nagy példaképemről, vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzóról. Rendbe akartam szedni a második világháborús kiugrási kísérletünk hősi megfeszíttetésének a történelmi emlékezetben szétmorzsállódó eseménysorát. A levéltári oldalakon a veszteséglisták remekbe szedett adatbázisára bukkanva hősi halott ükapáim és dédapám sorsa tárult fel előttem. Eddig csak Tibol György ükapámról tudtam, aki a galíciai vérengzésben esett el, ám adatait beírogatva kiderült, hogy anyai ágon az ő násza, másik ükapám is sorozott katonaként került ugyanabba az ezredbe, a 20. számú kanizsai gyalogosok közé. Ugyanott háborús sebesülést szerzett, aminek következtében hazaküldték, de érdemeiért bronz vitézségi érmet kapott.

Lázba jöttem, s kattintgattam tovább, mert aki ilyen érmet kapott, az a vitézi rangra igényt tarthatott. A kutatási lázba már a hiúság is betette a lábát, s szinte éreztem, hogy egy vitéz leszármazottja vagyok, s e cím igazolásával asszony lévén, a címet ugyan nem örökölhetem, de vitézi hölgy lehetek, s a fiaink számára a vitézi címért folyamodhatom. Teljesen áttüzesedett a lelkem, s tudtam, hogy további iratokra lesz szükségem ehhez. Meg is jelent előttem nagyanyám öreg, hátsó szobába állított mély fiókú sublótja, melynek mélyén lila irattartóban régi keresztlevelek, sorozási iratok, s egyéb megsárgult birtokpapírok lapultak, s kiterítésekor süldő lány korunkban talán iskolást játszottunk, mert nagyanyánk hatelemis értesítője is köztük lapult egykor, bár idővel ezt elkevertük.

Alig tudtam elaludni, másnap Anyámhoz mentünk, s homályosan emlékeztem csak, hogy ez a lila mappa a pincében valahol, egy doboz mélyén még megvan. Reggelre vitézi hölggyé váltam, orromat rendesen fenn hordta, s készültem a kamasz fiúkkal közölni e nagy tisztességet, hogy vitéz előnévvel erkölcsi magaslatokra juthatnak. Persze, akkor még úgy véltem, hogy a fiúk is égig ugrálnak örömükben, s szinte restelltem, hogy csörgetni való kardot, sapkára tűzhető vitézkötést nem adhatok mindjárt.

Az álmos kamaszok nem igen értették lelkesültségemet. Anyám jött elénk, röpke üdvözlés után azonnal a lila irattartót követeltem, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ő éjjel nem a hiúság nagy lángra lobbanó emésztő tüzét táplálta lelkében, hanem öregesen, lassan várt haza bennünket, már a csomagolnivalója is el volt készítve. Leviharzottam a pincébe, s kérdéseire sem válaszoltam, ő értetlenkedve firtatta:

– De hát miért kell az most neked? Mit keresel benne?

– Jaj, Anyukám ez most nagyon fontos, még nem mondhatom, bizonyosságot kell valamiről szereznem, de igen nagy dologról van szó!

Futott utánam az én jó Anyám, engedelmesen emelte le a dobozokat Apám egykori műhelyének polcáról. Kezéből türelmetlenül kikaptam a nagy rakományt, s igen boldogan kaparintottam meg a tetején liluló, sok nemzedék érintésétől megkopott iratcsomagot.

Megvan, s most irány a múlt. Izgatottan hajtogattam ki a megsárgult lapokat, még 1093-as keltezésű birtokigazolásokat is találtam. Halotti anyakönyvek, extractus libri baptisatorium-ok között matattam ideges kapkodással. Megtaláltam a sorozási bizonyítványt, az árvaszéki okiratokat, már formálódott nemzetes asszonyságom minden, a múlttól illetéktelenül elorozott attribútuma.

Kiss Anna nevű dédnagyanyám keserű kálváriája érdektelen volt számomra, el sem gondoltam, hogy a hadiözvegy miért kényszerült birtokai eladására egy kis hadiárvával, gondolom nem bírta el az ekét, s akként döntött, hogy elszegényedik, mert a fiára, aki 8 éves volt csupán, nem ruházhatta át a 16 hold művelését. Az árvaszék a vételárat zárolta, hogy mire felnő, meglegyen.

Ám a 8 éves fiúcska nem tudta a család földműves státusát helyreállítani, mert a második világégés kitörésekor 1939-ban őt is besorozták. Három év múlva a Don-kanyarban esett el, egy leányt hagyva az árvaszéki bürokráciára: nagyanyám 14 évesen szintén hadiárva lett. Őt azért adták férjhez hamar, hogy az egyetlen megmaradt szőlőbirtok művelésére férfi kerülhessen a családba.

Két hadiözvegy, egy kényszerűen, szerelem nélkül férjhez adott kis árvával, nem gondoltak ők a vitézi ranggal, csak a túlélésre. Talán őrizték még azt a bronz vitézi érmet, s talán ők még tudták, mit vitézkedett Kiss Mihály, akinek csontjai már régen elporladtak. Nem vágytak ők akkoriban rangra, vitézi telkekre. Akkoriban, háború után vitézséggé lett maga a mindennapi élet-küzdelem.

A fiúknak nagy lelkesültséggel meséltem, mire irányul most törekvésem. Ült előttem a 17 éves kamasz, a legifjabb vitéz-várományosom, magyarázom a sárga iratok fölött e nemes eszméket, s látom, még ő nem érti, lelkesedésem azonban ekkor még töretlen. Ó, talán a középső, az már 19 éves, őt most szintén soroznák már, de az ő arcán is értetlen kíváncsiság. Talán úgy érzi, meghibbant a keresztanyja, ki bizonygatja:

– Én csak vizézvárományos vitézi hölgy lehetek, de ti, fiúk, egyenes ági vitézi leszármazottak, nektek, értetek keresek... Gondold, el, Fiam, ha udvarolsz egy lánynak, s mondod neki, hogy te vitéz vagy...

Semmi lelkesedés. No nem baj, gondoltam, majd a keresztlányom, ő bizony igazolni fogja, hogy az udvarlásnál bizony nagy súllyal eshetnék e vitézség latba. Behuppant mellénk a leányka, a Kanizsa felé tartó vasárnapi misejáratba. Mesélni kezdtem neki, éppoly lelkesen, mint a fiúknak, s az ifjú hölgy így szólt erre:

– Nos, ha valaki azzal jönne, hogy az ő szépapja vitéz volt, az cseppet sem számítana, mert nem saját jogán lett vitéz. De a vitézség, az jó volna, ha a fiúkban lenne ilyen lelkület, az bizony imponálna. De idegen tollakkal ékeskedők, jaj, azok szájhősök, azok kíméljenek! De Keresztanyám, hol is lehetne ma vitézzé lenni, körberöhögnének, ha azt mondanám, hogy én vitézi hölgy vagyok, vitézvárományos, s ha majd fiam születik, ő örökli a vitézi címet. Egyáltalán, mit jelent ma az embereknek az, hogy valaki vitéz. Legfeljebb, ha a János vitézt ismerik, de ez már letűnt kor, mi csak Vitéz Nagybányai Horthy Miklósról tanultunk, de róla tudom, hogy altengernagy, katona volt.

Igazat kell adnom neki, s lángoló, hiú dicsőségvágytól táplált lelki lángcsóvám egyből füstté vált. Le is lepleződött bennem a kor délibábja. Elcsipegetnénk a múltban vitézkedő elődeinktől a ragyogást, ám a munkájukat nem folytatjuk?

„1920-ban, a Trianoni csonkolásra adott egyik válasza volt a Vitézi Rend megalapítása Horthy Miklósnak, a vitéz katonának, akire a maradék ország rábízta sorsát. [Itt megjegyzem, akkoriban a rendrakásra más jelentkező nem volt!] A kormányzó fontosnak tartotta a nemzet önbecsülésének visszaadását: egy egyenes gerincű, a nemzet iránt elkötelezett népréteg kialakítására tett lépést a Vitézi Rend megalapításával. Úgy gondolta – és mondhatjuk, jól gondolta –, hogy a Nagy Háborúban kitüntetően harcolt katonákra alapozza a nemzeti öntudat viszszaállítását és mielőbbi megerősítését, ugyanis az első generáció, a saját érdem alapján vitézzé avatottak közül alig-alig akadt, aki erre a feladatra méltatlannak bizonyult!” – fogalmazott vitéz Hajdú Szabolcs törzskapitány, az újjászerveződött vitézi rend tiszteletbeli tagja. Az tehát, hogy e rend vitézvárományosokkal számolt, arra alapozta erkölcsét, hogy e példát a leszármazottak is követni fogják. Így is volt ez, de a második világháborút követő szovjetizálás elpusztított mindent, ami nemesi, mindent, ami paraszti és mindent, ami istenes. Ezért megszakadt a hagyomány. Megszakadt, de el nem veszett. Ezt kellene most új nemzedékek szívével összekötni, de ők most hallgatnak, nekünk kell őket szólásra bírnunk.

Az idősebb fiú elöl ült, réveteg hallgatásunkat én mégis megtörtem, előrehajolva súgtam fülébe lelkesültségem utolsó leheletével.

– Azért, azt reméltem, hogy téged érdekelni fog ez a vitézség... – nem tudtam folytatni, hiszen meg kellett volna magyaráznom, mire alapoztam gyenge lábakon álló feltételezésemet.

– Engem, engem egyre jobban érdekel, sajnálom is, hogy a te fiad az elsőszülött, így ez csak őt illethetné – felelte kurtán, s akkor megéreztem, hogy lelkében elindult egy vitézségi elmélkedés, melyet most megszakítottam. Mégis benne lehet a szívükben a vitézi hevület. De nagy lelkesültség tágította e szavakra keblemet, s vágyódva sóhajtottam vitéz őseim képzeletbeli masírozását szemlélve, csizmám sarkát jelképesen összekoppantva. Arany Jánosssal szólva: „Hej, ha én is köztetek mehetnék, szép magyar vitézek, aranyos leventék!” (Arany János, Toldi)

Ám sajnos, ilyen sorozási indulót most nem fújnak. Honnan hát az ember szívében ez a vitézi hevület? Elszégyelltem magamat, mert hát könnyű ott vitéznek lenni, ahol nincs ellenség – tartja a jó magyar közmondás. De nekünk ős-ellenségünk tarol, hódít, pusztít, nem épületeket dönt, hanem lelki magaslatokat robbant benn, az ifjúi lelkekben, ahol csírájában ott szunnyad a bajtársi hevület, a hőssé válás lélekbe rótt kottája, de üresek a karmesteri porondok.

„Mert mint fényes mennyországban, Győzedelmes szentegyházban Élnek menynyei étkekvel, Mondhatatlan örömekkel. Azonképpen ez világban, vitézködő szentgyházban míg világ világul leszen, nevek dicsőséges leszen.” olvashatjuk az 1489-ből származó Szent Katalin verses legenda prológusában. (7-14) Vitézlő rendünk mégis van nekünk, a legfontosabb, mely igazolást mindig ad: ez a legrangosabb rend, a vitézkedő anyaszentegyház, vagyis, annak élő, világi viszontagságokkal küszködő tagjai, hívei együtt véve: az Ecclesia militans, a küzdő Egyház, itt, a földön. Vannak tehát századok, masírozásra rendelt szakaszok, láthatatlan parancsnokok.

Micsoda blaszfémia volt, amikor 1743-ban emlékérmek kerültek kibocsátásra, melyek Mária Teréziát Pallas Athéné (Minerva) emberfeletti méretű alakjában jelenítették meg, amint pajzzsal és lándzsával felfegyverezve, szigorú harcrendben felsorakozott csapatai fölé tornyosul. Az érmen látható felirat római mintára „mater castrorumnak”, vagyis „a hadi tábor anyjának” nevezi a hiú császárnőt, ami a római császárok feleségeinek a címe volt a hivatalos titulatúra részeként a II. század végétől. A magyarokat oly sokáig fojtogató Habsburg uralkodónő, aki bitorolta a Szent Koronát, tudatosan és egyértelműen legfelsőbb hadúrnőnek tekintette tehát magát. Sajnálatos, hogy a katolikus uralkodónő elfelejtette, hogy Krisztus a miliciát új hadrendbe szedte, s ez a cím már elkelt, azt a Boldogságos Szűzanya bírta, akit Védelmező Hadvezérnőként szólít meg a vitézlő sereg.

Itt most csak viadorok vannak, nem vitézek. Viadorok, kik a közmédiának nevezett mai amphiteátrumok arénáján mérik össze erejüket, mely vívásban szabályok nincsenek, a cél a másik teljes megsemmisítése, miközben a tömeg őrjöng az élvezettől, neki édesmindegy, hogy melyik pusztul, csak a nyelvét köszörülhesse rajta. Viadorok az arénán, nyúlszívű szájhősök a kukkoló-állásokban.

Mégis vitézi rendekről, nemzetépítő jellemtoborzásról elmélkedünk ebben a galdiátorvilágban? Nem letűnt kor ez, benne szunnyad az ifjak szívében, de hol lehet ma vitézi érdemeket szerezni? Kiss Mihály ükapám hazatért a Nagy Háborúból, Isten tudja csak, miféle betegséggel, s hogyan küszködte végig maradék életét, dehogy kérelmezte ő a vitézi rangot! Bármit tett, bajtársi kötelességből tette, neki ez azért nem volt fontos. A vitézség volt a férfi felfogásában a normális gondolkodás.

Ezredében sok más kiskomáromi paraszttársa is harcolt, kiknek a lövészárkokban tartott puskabánási-oktatásban éppúgy meg kellett küzdenie a kezének új mozdulataival, mely lószerszámhoz, ekéhez, kapához, kaszához volt szokva. De elmentek harcolni, mert királyukért, hazájukért hívta őket a sorozási parancs.

Neki szerencséje volt, s talán elhalt násza özvegyének is besegített a szántásban, tette érte, amit tehetett, ebben rejlett az ő vitézségének megmutatkozása. A vitézségnek nem volt lekorlátozott terepe, s a Galíciai tájat elhagyva is vitézi lelkülete volt. A bronz érmét talán már unokája sem látta, vagy talán vele hantolták el a sírba.

Hát, nem lettem vitézi hölgy, de e virtust mégis terjeszthetem, a fiatal szívekben tüzesíthetem. Aki az Egyházba belép, vitézi útra lép, ám érmeket csak odaát remélhet. Addig itt küzd Királyáért, hazájáért, mert tudja, hogy igazi polgárjoga nem evilágban van, ide csak vitézkedni lett küldve, összeszedni a szétfutókat, dezertőröket, ez ilyen hadsereg, nem pusztítani akar, hanem építeni. Összegyűjteni, ami értékes, lelkeket betölteni, majd hazavinni azt, ami odavaló.

Úgy vélem, hogy ma hiányzik a vitézség, pedig a fiatalok tiszta lelkében ott van annak csírája, mert emberségünk alapja a szívből feltörő virtus, az erényes cselekedetek utáni vágy, s nekünk kötelességünk ehhez terepet biztosítani. De nem viadorok nevelésével, hanem vitéz-képzéssel, melynek feltételei vannak, a saját jogon megcselekedett erkölcsi, nemes tett. Nem a fiatalok hibája az, hogy nem vitézkedhetnek, ebben mi akadályozzuk meg őket, pedig gondolkodhatnánk úgy is, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, aki felismerte az utolsó idők jeleit, s élt is avval. Olyan vitézi rendet alapított, melynek soraiban egy kiskomáromi földművesnek ugyanolyan helye lehetett, mint a báróból lett, hős főkapitánynak. Ennek a rendnek az alapja ugyanis az erkölcsi tett volt, mely azért egy istenes lelkületből forrásozott. Ne felejtsük el, hogy akkoriban mindenki istenfélő, hívő ember volt, aki tudta, hogy élete tetteivel így-úgy, azért majd el kell számolnia a Seregek Ura előtt, kinek egyaránt tekintete előtt van minden elöl vitézkedő, vagy harctól elbújó katonája.

Szomorú dolog az, hogy ma a vitézkedés negatív előjelű kifejezéssé vált, holott eredetileg azt takarja, hogy helyt áll és ví ott, ahol van. De hol vagyunk ma? A helyünkön, vagy a digitális térben, ahol mást sem tesznek az emberek, mint vitatkoznak, szájhősködnek? Pedig igen nagy háború van most is a világban, ezt az erkölcsi lejtmenetet vitézek toborzása, sőt, rendbe foglalása nélkül nem lehet megállítani.

Mire várunk? Jómagam bizony toborzok vitézeket, az ecclesia militans seregébe, mert a nagy Hadúrnő nélkül magyar vitézség már nem arathat diadalt. De olyan idők járnak, hogy vitézeket csak a magyar nép adhat, ó, ha ezt felfognánk, hiszen Mária tulajdonában van a Szent Korona országa. Ma Európa léte ezen a magyar nemzeten, a magyar vitézeken múlik, mert a magyar nemzet jelenti a féket most a világpolitikában. Ha sürgetően nem fogjuk össze minden vitézségünket egy gondolkodó felfogásba, eláruljuk a Hadúrnőnket, s eláruljuk a Királyunkat. Ha a magyarok nemet mondanak a nép-nemzeti kormányzásra, a gyeplőt idő előtt akasztva a lőcsre, a féktelen lovak ismét bolsevik kezekbe kerülnek, s e vad vágta elsodorja Európa békéjét is. Nagy a tét, s kevés a félsz, kísérteni hogyan merjük az Istent azzal, hogy eláruljuk a nemzetünket.

1920-ban a trianoni békerendszerrel ezt a nemzetet halálra ítélték, s el kellett volna tűnnie: ez is volt a cél. S a magyar válasz erre nemes erkölcsű vitézek toborzása. Hiszem, hogy nem hiába haltak meg vitézkedő elődeink, s azt is hiszem, hogy Szűz Mária országa észbe kap, s elfogadja világtörténelmi szerepét, hogy ragaszkodik nemzetéhez, hagyományaihoz, Istenéhez, és nem akar európai lenni, mert Európa önmagában nem létezik: az európaiság ma nemzeti önfeladást jelent. Jószomszédság, az más, de annak is feltétele a saját, erős gyökerű nemzeti önazonosság.

A világnak egyszer vége lesz, de sem a napot, sem az órát nem ismerjük, azonban a Jelenések könyvében azt olvashatjuk az új Jeruzsálemről, amit már Izzajás próféta is megjövendölt; „És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez” (Iz 60,3): „A nemzetek az ő világosságában járnak, s dicsőségüket hozzá viszik a föld királyai. Kapuit nem zárják be egész nap, mert éjszaka nem lesz ott. Odaviszik a nemzetek dicsőségét és gazdagságát. Nem lépnek be oda tisztátalanok, sem azok, akik undokságot és hazugságot követnek el, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jel 21,24-27) Tehát Isten végső tervében nemzetek lesznek, vagyis a sátán erőlködése, hogy kevert kozmopolita, gyökértelen embertömege legyen, nem fog megvalósulni. Ez szabadkőműves eszme, s a szabadkőművesség egyetlen célja a katolikus Egyház elpusztítása. Amit valamely nemzet sajátosságként Istentől kapott, azt anyanyelvében hordozza, ez adja felfogása alapját, s az erkölcsi formáinak megjelenítését is.

A görög Szentírásban az etnosz szó szerepel, ami nemzetet jelent, melynek tagjait közös történelmi tudat, származás, vér, kultúra és vallás köt össze. A magyar nép vitéz nemzet, s bár most úgy tűnik, hogy éppoly veszedelmesen sodródik a nyugati erkölcsi fertővel, a magyar lélekben eleve ott van a vitézi hajlam. De ha nincsen dobpergés, ha nem adunk alkalmat az erkölcsös virtuskodásnak, akkor erőszakká silányodik le. Ez mindig az elöl járó nemzedékek felelőssége, hogy mit mutatunk az utódoknak. A vitézkedés nem fegyveres harc csupán, hanem az erkölcsös, lélekben megvívott küzdelem gyümölcse, lelki erősség eredménye.

Tessék buzdítani! Nagy Szent Bazileosz így tanítja az ifjakat: „Hiszen nagy nyereség ha már az emberi lélek fiatalon megbarátkozik az erénnyel, és az erény szinte szokásává válik. Az ilyen fiatalokban állandósul a tanulság, mert fogékony lelkületükbe mélyen bevésődik. Ugyan mi más célja volna Hésziodosznak [görög történetíró], ha nem az, hogy az ifjakat erényre lelkesítse következő soraival, amelyeket mindenki szaval: Meredek út vezet az erényhez. Eleinte göröngyös és nehezen járható. Tele van izzadtsággal és fáradozással. A meredek miatt nem mindenki vág neki. De a bátornak sem könnyű feljutni a csúcsra. A tetején aztán látni lehet milyen sima és szép; milyen könnyű és jól járható út ez. Mennyivel kellemesebb annál a másiknál, amely a gonoszsághoz visz.” (Buzdítás az ifjakhoz,5,18) Aki vállalja a vitézség fáradalmait, a kereszt harcát az igazi Hadúrnő mellett, megélheti majd, hogy elérkezik a kor, melyben: „»Nemzet nemzet ellen nem emel kardot, és nem tanul többé hadviselést.« (Iz. 2,3-4) Ez lesz a korszak, melyről B. Grignon Lajos írja: »Meg lehetünk győződve, hogy Isten talán előbb, mint gondoljuk, nagy, a Szentlélektől és Szűz Mária szellemétől áthatott férfiakat támaszt fel, akik számára Szűz Mária lesz a kegyelem közvetítője, hogy a bűnt lerontsák és az Ő Fia, Jézus Krisztus országát a romlott világ szétroncsolt birodalma fölött visszaállítsák.« (részlet: Szűz Mária titka.) Ez lesz az új krisztusi Nap felkelte a világ fölött, melynek hajnala a Boldogságos Szűz Mária. Ez lesz az a győzelmi nap, melyet a kereszt harca előz meg a Szeplőtelen zászlai alatt.” (Csávossy Elemér: Szűz Mária és az Egyház harcai)

Vitézkötéseket minden világi paszománt helyére, s a lövéseket oldaltűzzel irányítani a pásztázatlan területekre! Amit mondottam, a ti tanulságtokra is mondottam.