Szeretet Nagykövetei

és kapcsolata a csicsói kegyhely búcsúi gyakorlatával, különösképpen a Mariahilft német eredetű kultusztisztelet vonatkozásában

Bevezetés

A tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam Andocs búcsújáró kegyhely történetét a török hódoltság utáni időszakban virágba boruló peregrinus hagyomány kialakulásának szemszögéből, mely a katolikus néplélek hagyományára hatással lévő, egyre inkább elmélyülő Segítő Szűzanya iránti tisztelet révén járult hozzá a török dúlás és a reformáció által megtépázott katolikus hitélet és hitgyakorlat vallásos felemelkedéshez. Elsősorban a „Sárköz Virága” néven ismert kegyszobor és az egykor Kalocsán állott templom szentélye legendájának népi értelmezését, valamint a csodás körülmények folytán Andocsra szállíttatott szentély körül kialakult vallásos kultuszt kívánom górcső alá venni. Másodsorban kitérek a szállítási útvonal angyali pihenőhelyeként* számon tartott, mára már feledésbe merülő Csicsó kápolnájának és Szent-kútjának a Segítő Szűzanya-tisztelet kultuszkörében kialakuló kapcsolatára, valamint az andocsi peregrinusok Csicsó iránti elköteleződésének és hosszú ideig fennálló kapcsolatának gyakorlatára. Az alig kutatott csicsói kegyhely történetéről Várnagy Antal prépost levéltárban őrzött hagyatékában és más forrásokban fellelhető adatok alapján bemutatom a török dúlás után elnéptelenedett uradalmak benépesítésétől és felvirágzásától kezdődő népességpolitikai történéseket és a csicsói kegyhelynek a Mercy-ek birtokbavételét követően kialakuló Hőgyészi uradalomban elfoglalt helyét. Csicsó napjainkban Hőgyész közigazgatásához és a pécsi Egyházmegye rendszerében annak plébániájához tartozó temploma alapítási körülményeiről szerzett adatokat a kollektív jámbor népi emlékezetben megőrzött adatokkal összevetve mutatom be az ezredforduló után felélénkülő helytörténeti kutatások eredményeit, melynek gyümölcsei Várnagy prépost helytörténeti forrásgyűjtő munkásságára épülő Hőgyészi Értékőrző Egyesület hagyomány- és kápolnamentő munkájában mutatkoznak meg. E munka eredményeképpen az egyházmegyei segítséggel helyreállított kegyhely és Szent-kút ismét az immáron „basilica minor” rangra emelt Andocshoz fűződő ősi kapcsolathoz méltó módon várja a turistákat és a zarándokokat.

* Ozorán a pihenőhely emlékét őrzi az Angyalcsapás, Andocson pedig az Angyalhegyi dűlő elnevezés. A kutatók valószínűsítik, hogy ez a Kalocsáról Andocsra vezető zarándokutat idézi.

​Az andocsi kegyhely

Ha a búcsújáróhelyek tájegységek szerinti elhelyezkedését tekintjük, a Dél-Dunántúlon található Kaposvári Egyházmegye területéhez tartozó Somogy megyei Andocs a nagyobbak közé számít. A basilica minor rang 2021. évi pápai adományozása óta a kegyhely temploma immár rangban is kiemelkedik a dunántúli búcsújáróhelyek közül. Legendája nyomán tisztelete az „Angyalok Királynéja” megszólítással illetett, valamint a „Sárköz virágaként” tisztelt kegyszobor mellett a templom szentélyére is kiterjed. Kalocsáról ugyanis eredetlegendája szerint vasrudakon szállították ide az angyalok egy éjszaka, mert ott a török katonák lovaikat bekötötték a kalocsai templomba, ahol a kegyszoborra rá is lőttek. Az orális hagyomány szerint e lövés nyoma a szobor lábán a mai napig látható. Az esetlegenda az angyalok útvonalát is számon tartja, mely a Kalocsa – (Gyapányként említett) Gyapapuszta – Kál – Ozora – Simontornya – (Nagynémediként említett) Tolnanémedi – (Szakállként említett) Szakály melletti Csicsó vonalon haladt. Ez az útvonal egyben a kalocsai zarándokútvonalat is jelenti a gyalogos búcsújáró hagyományban.

Az egykori peregrinus-útvonalon, valamint az Andocsra vezetett más településekről érkező zarándoklatok gyakorlata a földrajzi táj arculatán több nyomot hagyott, mint azt ma el lehetne képzelni anélkül, hogy személyes terepjárásokat végeznénk ezen útvonalakon. A zarándokút mentén állított keresztek, a meghatározott rend szerint ültetett jelzőfák, a zarándokok számára szomjoltóként szolgáló gyümölcsfák, az egykori korcsmák és fogadók célzott elhelyezkedése, a szőlősbirtokok présházaiból kialakított alkalmi szálláshelyek kiszögellései a búcsúi hagyományos peregrinus gyakorlathoz köthetően alakultak ki. Az is megfigyelhető, hogy az egyes falvakban kifejezetten a búcsúi vásárokra való termékek előállítására történő specializálódás a növénytermesztési és házi gazdaságok termékprofiljára is hatást gyakorolt. Az útvonalaknak ennélfogva gazdasági és kereskedelmi, valamit tájszépítési hatásai is megmutatkoztak a természeti környezetben. Az andocsi eredetlegendára a Lorettó-i Szűz Mária háza legendájának magyar változataként tekinthetünk, mely szerint Andocs kegytemploma szentélyének és kegyszobrának szállítása Kalocsáról angyalok által történt. (Bálint, 1977, o. 265) Ennek megfelelően az andocsi kegytemplom szentélyét alap nélküli építményként tartják számon, mely hiedelmet régészeti ellenvéleményekkel sem tudták megcáfolni.

​Andocsi hagyományok

Andocs hitélete sem a török kiűzésével kezdődött, azonban az országos dúlás következtében ebben a térségben is újjászületésnek kellett megvalósulnia. A romokból való építkezés első egyházi megbízottjaiként jezsuiták érkeztek, akik a misszió kezdetén, 1648-ban fedett, jól felszerelt Mária Mennybemenetele titulusú templomot találtak Andocson, melynek szentélyében a kegyszobor mellé két új mellékoltárt állítottak 1671-ben. A jezsuitákat a környékbeliek elfogadták, a templom gyakran szolgált menedékül a fosztogatók elől menekülő lakosság számára. A misszió egyik fontos vonzereje a jezsuiták gyógyító tevékenységében rejlett. Az andocsi búcsújárásra Horváth János jezsuita misszionárius 1642–1643-ban kelt jelentésein kívül egy 1678. évi adat utal, mely szerint – a törökök ámulására és méltatlankodására – egy-egy búcsúra öt-hatezer ember is Andocsra érkezik. A jezsuita misszió a rossz közbiztonság, a török portyák és más dúlások (így 1667-ben a török segédhadként megjelenő tatárok, 1668-ban kétszer, 1669-ben háromszor a fosztogató, zsold nélküli hajdúk) ellenére a kegyhely népességmegtartó erővel bírt. A Balaton mellékén és az ettől délre élő magyarok lelki szolgálatát hosszú időn át teljes egészében az andocsi jezsuiták látták el. 1686-tól a jezsuitákat ismét Pécsre rendelték vissza, így a kegykápolna 1716-ig gondnokság nélkül maradt. A tapasztalható pusztulás megállításának szándékával a veszprémi püspök ferenceseket hívott Andocsra, ahol a mai barokk rendház 1745-ben épült hozzá a gótikus kegykápolnához. 1719-ben kapják meg a ferencesek a kegytemplom gondozását. Az akkori adománylevél határozottan említ csodákat, melyek itt történtek, és ezáltal az egyház is helyet ad az eddigi csak nép ajkán élő legendának, és azt egyházi tekintélyével igyekszik alátámasztani.(K. Gaál, 2009, o. 16) A kegyhelyen történt a csodás esetekről feljegyzések készültek, melynek írásban is rögzített krónikája Andocson a ferencesekhez köthető 1720-tól kezdődő gyakorlat. (K. Gaál, 2009, o. 24)

Az andocsi kegyhelyhez Szent-kút is tartozik, mely a templom mögötti ligetben található. A kútnál történő csodás gyógyulásokról még a 20. században is szóltak tudósítások. Az andocsi kegyhelyről a búcsúból hazavitt emlékként tekintettek a szentelményként tisztelt forrásvízre. A csodatevő szoborról készített kegykép-másolat a szentségi táj majdnem minden katolikus vallású lakójának tiszta szobájában megtalálható volt, a háziasszony ágya vagy a sublót fölött. Ezáltal az andocsi Mária egyben a ház védőszentje is lett. A kegyszobor képét a kegyoltárhoz hozzáérintették, mert azt tartották, hogy ezáltal a kegyszobor malasztjával telítődik. Hasonlóan csodatevő erőt tulajdonítanak magának a szobor érintésének, a szentkút vizének és a templomban levő szentelt víznek egyaránt. A hagyomány a szembetegségek hatásos gyógyítójaként tartotta számon az andocsi Szent-kút vizét. Mindkettőből visznek haza, és lázas betegnek, több helyen pedig szülő asszonynak adják orvosságul. Tekintve, hogy Andocson több csodás szemgyógyulás történt, a kegytemplomból hazavitt szentelt vízzel a gyermekek beteg szemét megkenték.(K. Gaál, 2009, o. 40) Egykori első búcsús is így emlékezett vissza a vízvétel szokására: „Sorban álltak az emberek a tó melletti kútnál, hogy vizet vegyenek üvegekbe. Ittak belőle, de nem volt szabad elpocsékolni, ez olyan szabály volt, és haza is vittek belőle, gyógyító erőt tulajdonítottak neki.”  A búcsúkeresztség hagyománya Andocson is élő, azonban a kalocsaiak ún. „bérmálkozási szokásában” sajátos módon történt, amivel megkülönböztették magukat a többi búcsújárótól, mivel a kalocsaiak mindig is a sajátjuknak érezték a kegyszobrot. A kalocsai búcsúsok paraliturgikus népi ájtatossági szokását elbeszélik mint élő hagyományt, melyet ők kalocsaiaknak járó megkülönböztetett kiváltságként nem búcsúkeresztségként, hanem bérmálásként emlegettek. „Az andocsi „bérmáláskor” életre szóló, számontartott rokoni kapcsolat jött létre a választott keresztszülő és keresztfia között. Az andocsi keresztszülőt „körösztanyámnak” illetve „körösztapámnak” szólították. Ha beszéltek róla, megkülönböztetésül „andocsi körösztanyámnak” illetve „andocsi körösztapámnak” emlegették.” (Bárth, 1974, o. 369) 

A művészettörténeti kutatások megállapították, hogy a kegykápolna régi oltárát valamikor 1746 előtt lebontották, s a megtartott gótikus szobrokat belekomponálták az új barokk oltárkompozícióba. Az átalakításban mindig érezhetők az új művészeti irányzatok hatásai, így az akkoriban új ikonográfiai stílusnak számító, a szent társalkodás mintájára készült, az ún. sacra conversazione forma jelent meg, melyben a Boldogságos Szűz Mária, karján a gyermek Jézussal szentek társaságában áll. A kegyszobrot és a mellette álló két női szent szobrát (Szent Dorottya és Alexandriai Szent Katalin) további négy új szoborral, Szent István első magyar király, Szent László lovag király, Assisi Szent Ferenc, és Páduai Szent Antal alakjával bővítették. (Knapp, 2019, o. 38) 

Jámbor búcsúi szokás Andocson az égő gyertyával az oltárt megkerülni, mely gyakorlatot Bálint Sándor az egyik legősibb búcsús szokásként említi. Az oltárt eredetileg is körüljárhatónak építették, s e jellege a barokk korban is megmaradt az oltárkerülés élő szokása miatt, melyet a mai napig gyakorolnak. Ezt követően adományaikat az oltár szélére kihelyezett kosarakban helyezték el a zarándokok.(Bálint & Barna, 1994, o. 195) A katolikus gyakorlat liturgikus alapja, hogy a fölszentelt oltáron a katolikus hagyomány szerint a ráhelyezett áldozati adományok megszentelődtek, s e megszentelő erőből az oltár megcsókolásával, érintésével vagy megkerülésével lehetett részesülni.(Diós, 2005, o. 99) Az oltár valódi ékessége azonban az ősi kegyszobor öltöztetési hagyományának eredményeképpen tündöklő Szent Szűz alakja. Gaál Károly néprajzkutató histográfiai kutatásaira alapozott véleménye szerint a „ruhakészítés évről évre a kalocsaiak előjoga, mivel a szobor Kalocsáról került ide*. Azóta ennél régebbi ruhákról is van ismeret, és jellemző szokás volt az adományozók részéről a saját kézzel készített ruha adományozása”, különösen a nemesasszonyok részéről. (Knapp, 2019, o. 29) A máig a ruhamúzeumban őrzött rengeteg kézi készítésű, pompás viselet bősége ellenére a kegytemplom fő búcsúnapján, Nagyboldogasszony ünnepén rendszerint kalocsai viseletbe öltöztetik a kegyszobrot. Az öltöztetés mindig a ferences papok feladata volt, a ruhatárat a mindenkori sekrestyés kezelte. (Bálint & Barna, 1994, o. 208) A szentek szobrainak öltöztetése a 17. századtól válik általánosan elterjedt gyakorlattá a katolicizmusban a tridenti határozatok ereklyetiszteletre vonatkozó tisztázó rendelkezései nyomán. A személyes adományozás jellegéről Taddáus Zingg kutatásaira hivatkozva Frauhammer Krisztina tudósít, mely szerint például Lübeckben az özvegyen maradt asszonyok között szokás volt skarlátpiros felsőkabátjaik kifejezetten olyan céllal való adományozása, hogy Máriának palástot készítsenek belőle. Ugyanő hivatkozik a sokak által ismert 18. századi feljegyzésre, amiben a Wittelsbach család esküvői ruhaadományából származik, az altöttingi Máriának adományozott ruha is. (Frauhammer, 2014)Az Andocsra zarándokolók ma is kaphatnak szabásmintát a Mária-viselet elkészítéséhez, a ruhagyűjtemény bővülése töretlenül élő hagyomány. Különösen a nemzetiségi viseletek hagyományőrző csoportjai érkeznek Mária részére készített viselettel, az országhatárainkon túlról is.

Az andocsi Mária részére korábbi századokban más értékes hálaadományokat is visznek, melyek jegyzéke a ferencesek által részletes Inventariumokban került rögzítésre, leltáraik alapján Knapp Éva dolgozta fel a jegyzékbe vett ajándékokat. Ezek között drágakövekkel díszített ékszerek, koronák, nemesfémből készült szemek is voltak, melyeket a szerzetesi közösségben kettős lakat védelme alatt őriztek, egy részüket pedig a nyilvánosság előtt is bemutatták. (Knapp, 2019, o. 33) 
Andocshoz elsősorban Kalocsa és Székesfehérvár kötődik fogadalmi búcsú-elköteleződéssel. Az ünnepélyes nagybúcsú napján a kalocsai zarándokok üdvözlése megkülönböztető haragzúgással történik, mivel kizárólag az ő jövetelükre húzták meg az ősi szentély kis tornyában lévő harangot, melyet az eredetlegendára tekintettel „kalocsai harangnak” neveznek. A ferencesek idejében szokásban volt, hogy a szerzetesek a falu határáig a kalocsai zarándokok elé mentek fogadásukra. (Bálint & Barna, 1994, o. 192)

A székesfehérváriak búcsújárása a Szent Őrzőangyalok vasárnapján van, erre fogadalmat 1824-ben tettek, melyhez kapcsolódóan a teljesítés szervezésére jámbor társulatot szerveztek búcsúi tisztségeket gyakorlókkal, melynek következtében a zarándokútjuk keresztekkel és képekkel ékesítette a tájat. (Bálint & Barna, 1994, o. 176) A zarándokcsoport öröksége a feldolgozásra váró gazdag búcsúi énekgyűjtemény. Szokás volt az andocsi búcsúba párválasztási szándékkal is menni, ennek gyakorlata illendő volt, és mindig szülői kísérettel valósult meg a fiatalok ismerkedése. Házasság előtt minden legény és leány legalább egyszer „megjárja Andocsot”, ami a felnőtté válás szakrális beavatásához tartozott. A jövendőbeli hitves előzetes mustrálása Andocson szent dolog volt, mivel azt nézték, hogy a leány elég éjtatos-e, és mert hitték, hogy az itt szerzett házasságokat Mária védi. (K. Gaál, 2009, o. 43)A házasulandó jegyesek és a fiatal házasok ma is felkeresik a kegyhelyet gyermekáldás kérése okán. A hálatáblák tanúsága szerint sok kérés meghallgattatott.

* Amikor a kalocsai zarándokok távozásukkor az „Andocsi Szűz Anya, Sárköz virága” kezdetű énekkel búcsúztak, az andocsiak a hagyomány szerint féltek a sokszor ismételt kérés teljesülésétől. Ebben az énekben ugyanis a kalocsaiak hazahívják az angyalok szárnyán eltávozott szobrot: „Andocsi Szűz Anya, Sárköz virága / Kalocsa népének egyetlen vágya / Szállj el hozzánk régi hajlékodba / Te vagy most is Sárköz pátrónája” (Bárth, 1974, o. 367)

​A Csicsó-i kegyhely 

Csicsó település a Kapos-völgyének nyugati domboldalán helyezkedik el a folyó jobb oldalán, az egykor bronzkori védvonalként nyilvántartott bevágásként. A bronzkori életről régészeti leletek is tanúskodnak, melyek arról tanúskodnak, hogy a település mindig is lakott volt. Csicsó ma Hőgyész településéhez tartozik, nevét a kollektív emlékezet szerint a legkorábbi ismert tulajdonosa után a Csicsou (Csicsó) személynévből kaphatta, de írásmódja 1375-ben Chychou formában maradt fenn, melynek nyomát egy Nagy Lajos király idejéből származó örökösödési per lezárásaként kiadott rendelkezés őrzött meg, amit a bronzkori régészeti leleteken kívül a legkorábbi írásos forrásként tartanak számon. Egyéb kutatható írásos forrásokból, például a török kincstári defterekből derül ki az is, hogy Csicsó 1590-ig biztosan lakott hely volt, ahonnan adót szedtek. Az összeírtak számából (6-37) a település lélekszámára csak következtetni lehet, mely szerint a Kapos-völgyi falucska mintegy 120 lelket számlálhatott. (Várnagy, 1990, o. 190)

A hegyhát oldalában forrás ered, melyet természetes vízfakadásként tartanak számon, a kegyhelyhez kötődően Szent-kút elnevezéssel említik, ugyanakkor a köztudatban a németek általi Bründl (kutacska) elnevezést tartják a legrégebbinek, mely elnevezés a német telepesek megjelenése előtti időben is feltételezi a búcsújárás szokásának gyakorlatát. Erre utal a Tolna megyei Pesthy Frigyes hagyatékában őrzött forrás, melyben 1874-ben egy kérdőíves vizsgálatban Eibach Mihály jegyző az alábbiakat nyilatkozta: „A Csicsó pusztának csak egy neve vagyon, mellyen ismertetik. Hajdan is csak Csicsó volt, de a Francóniából jött németek Bründlnek is nevezték, és a mai napig is csak úgy nevezik, többnyire egy Kutacska után, mellyhez ember emlékezettet haladó idő előtt, mint Szt-Kúthoz járatokat tartottak.” (A. Gaál & Kőhegyi, 1973)

A Donát patak völgyében található kutat a hagyomány szerint remeték őrizték egészen az 1780-as évekig. Erre a hagyományra építve egyes kutatók szerint Csicsó már a török hódoltság előtt is búcsújáróhely volt, melynek alapját a Szent-kúthoz fűződő népi vallásosság tartotta fenn. Bálint Sándor hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy az egykori mirákulumos feljegyzések nem tesznek említést a szentkutakról. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy alapvetően különbség van a kápolnához és az abban elhelyezett szakrális tárgyak, képek, szobrok tisztelete, valamint a szentvizekhez kötődő népi vallásos hiedelmek talaján kibontakozó gyógyulási szándékkal felkeresett természetes vízfakadások felkeresésében megnyilvánuló búcsúi gyakorlatok között. (A. Gaál & Kőhegyi, 1973)

Jelen történeti visszatekintés az egyházi szemléletből kiindulva*, a templom építésétől kezdődően vizsgálja a települést, mely a törökdúlás idején sok más Tolna megyei faluhoz hasonlóan gyakorlatilag teljesen elpusztult és elnéptelenedett, (Várnagy, 1990, o. 197–198) mivel a helységek dúlása a lakosság eltűnésével is járt. Ez időben eltűnt a középkori birtokos nemesség is, emlékük csak néhány település nevében őrződött meg, mint amilyen Csicsó is. Az elnéptelenedést, a törökdúlás és a kuruc–labanc háborúk okozta pusztulást mindenütt templomok romjai jelezték. (Schmidt, 1939, o. 13) A Szatmári békekötést követően államilag szervezett császári betelepítések megindítására került sor. A valódi benépesítéshez azonban a megfogyatkozott magyar lakosság száma kevésnek bizonyult, ezért német telepesek érkeztek szervezetten a lakatlan területekre. A környéken új birtokosok jelentek meg; olyanok akik a törökök és kurucok elleni harcokban a császári-királyi udvar előtt hadi érdemeket szereztek.1722. április 13-i keltezésű az az adás-vételi levél, amely szerint Claudius Florimundus Mercy német-római szent birodalmi gróf, császári tábornagy és lovassági tábornok, valamint a Temesi Bánság kormányzója, J.W.M.V. Sinzendorf örököseitől megveszi az Aparinak nevezett birtokot Tolna megyében („das hungarische Gut Apar im Tolnenser Comitat”) a hozzátartozó falvakkal és pusztákkal, ahogy ezeket apjuk a Botka-családtól megszerezte. III. Károly király Pozsonyban ugyanez év április 24-én jóváhagyta azt a vételt, amellyel Mercy 15.000 Ft-ért megvásárolta „universa bona Botkaina” (a teljes Botka-javak) néven nevezett birtoktestet. Az oklevél a következő helységeket sorolja föl: Nagyszékely, Kisszékely, Mucsi, Závod és Apar falvakat, és Pálfa, (Rác-)Egres, Csetény, (Sár-)Szentlőrinc, Bán, Udvari, Kölesd, Kistormás, Nagytormás, (Felső-)Nána, Dömörkapu, (Báta-)Apáti, Kismányok, Izmény, Alapsa, Mucsfa, (Bonyhád-)Várasd, Nagyvejke, Kisvejke, Csókafő, Bolyata, Csel, Papd, Dúzs, Csefő, Hőgyész, Szakadát, Rekettye, (Diós-)Berény, Kalaznó pusztákat, valamennyi Tolna megyében.
Apairól 1722. május 7-én keltezve a Sinzendorf örökösök teljhatalmú megbízottja, Hegyfalusi István átadja a birtokot Mercynek. A következő hónapban, június 30-i dátummal külön intézkedés történt, hogy Mercy örökbefogadott fiát és annak örököseit is illetik mindezek a birtokjogok. Prágából 1723. augusztus 27-én III. Károly értesíti a pécsi káptalant a birtokváltozásról és utasítást ad, hogy a birtokba iktatást foganatosítsák. A káptalan 1723. decemberében jelenti a királynak az 1723. november 26-tól december 4-ig végbe vitt beiktatást. (Mezey, 1982)

A beiktatás határnapja abból a szempontból jelentős, hogy a Mercy-családnak tulajdonított templom építése nem történhetett meg a tényleges birtokbavételt megelőző időpontban. Ekkor a Szent-kút tisztelete és hagyományjárása valószínűleg már élő hagyomány volt. 

Csicsót Mercy gróf kezdetben zálogbirtokként kezelte, mely akkoriban puszta elnevezéssel szerepelt. Mária Terézia Csicsót 1745. június 25-én adományozta Mercynek, aki katonai érdemei okán Savoyai Jenő személyes támogatását is bírta mind a bánsági, mind a tolnai birtokszerzései kapcsán. (Várnagy, 1998, o. 26) A Hőgyészi-uradalom néven kialakuló Mercy birtok így több lépcsős tulajdonba vétel útján került a gróf keze alá. A birtokvásárláshoz szükséges honosságot (indigenitus) is meg kellett szereznie, mely 1722-ben valósult meg, az erre szóló eskü pecsétjével. Ekkor kérte az uralkodótól a Tolna megyében való saját birtokok szerzési engedélyét is, mellyel a grófot az uralkodó a magyar főurak közé, és az ország lakosai közé fogadta. (Várnagy, 1998, o. 23) Ésszerű következtetésnek tűnik az, hogy a honosítás és birtokbavétel után hálából emelteti a fogadalmi templomot a gróf egy olyan helyén a uradalomnak, amit a helyi emlékezet szakrális jelentőségűnek ismer el.

A legnagyobb betelepítés és az uradalmi területek felvirágoztatása, majd a templom építése kétségkívül a lotharingiai származású francia katonacsalád, a Mercy-ek nevéhez kötődik. (Schmidt, 1939, o. 45–46)

Esterházy Pál nádor kortársaként Pierre Ernest Mercy vezérőrnagyi rangban Esztergom visszafoglalása során is kiemelkedő érdemeket szerzett lovasosztályával, amikor a dömösi út elvágásával biztosította a Buda felől ostromló sereg hadműveleteit. (Merényi, 1895, o. 224) Fia, a szintén katona Claudius Florimundus Mercy már a grófi rangra emelt család lovassági tábornagyaként, Generalfeldmarschallként III. Károly császártól elnyeri a Bánát kormányzója tisztséget. Erre való tekintettel lehetett Mercy gróf Temesvárott a telepítő Bizottság vezénylő elnöke, aki saját Tolna megyei birtokaira vont el telepeseket.

A hesseni eredetű német nyelvű családok betelepítése teljesen a Mercyek által valósult meg. Ugyan az állami telepítés mindig több előnyt és juttatást tudott biztosítani az alattvalóknak mint az egyéni telepítők, Mercy gróf azonban az állami feltételekkel megegyező kiváltságokat biztosított saját birtokain is. (Várnagy, 1998, o. 19) A gróf a királyi, eredetileg Bánátra szánt telepesek közül vonta el azokat, akiket jó és megbízható családoknak tartott. Schmidt evangélikus lelkész forrása alapján a gróf kifejezetten kedvezett a protestáns telepeseknek. (Schmidt, 1939, o. 46)

A grófi telepítésekkel kapcsolatosan a helyi kollektív emlékezet ellenben azt őrzi, hogy a gróf a birtokaira irányított német telepeseket következetesen vallásuk szerint telepítette, így Hőgyész és Csicsó területén katolikus lakosság betelepítése történt. A gróf a császári pátensben foglaltakhoz hasonlóan teljes vallásszabadságot ígért, vámmentességet, valamint telepesei a kincstári haszonrészesedéstől mentesen igényelhettek az építkezéshez meszet és követ, ingyen vetőmagot. (Schmidt, 1939, o. 25)

Hőgyésszel egy időben, 1722-ben Csicsóban is németség telepedett le, de telepesei rövidesen elhagyták. Ismét lakottá csak a 18. század második felében vált, amikor az uradalom az alkalmazottai részére néhány házból álló kis települést hozott létre. (Stefán, 2015, o. 37) Tény azonban az, hogy a térségben az 1946-48-as német kitelepítések idejéig nagy számú német lakosságról beszélhetünk, akik többségükben katolikusok. A németajkúak többségét igazolják Várnagy prépost helytörténeti kutatásai, melyben az oktatásszervezés és az iskolai tanítás során még az 19. század végén is problémákat vetett fel a magyar nyelvű oktatás bevezetése, mert gyakran a németajkú szülők is tiltakoztak ellene. A német nyelvhez való következetes ragaszkodása a lakosságnak az iskolaszéki határozatok rendelkezései ellenére is akadályozták a nyelvi átállást. „Mint a hamu alatt levő szikra, amely nem alszik ki, sőt időnként kitüzesedik és fel-fellángol, hasonlóképpen nem tudott eltűnni ez sem a hőgyészi iskola életéből” –írja Anday Sándor, az akkori igazgató (Várnagy, 1998, o. 256–257)

Ugyanakkor a II. világháborút követő sváb kitelepítések alkalmával két hullámban jelentős népességcsere is megvalósult a térségben, melynek következtében a sváb családok házaiba bukovinai székelyeket telepítettek át Bácskából. Barna Gábor úgy tudja, hogy a bukovinai székelyek nem kapcsolódtak be a csicsói búcsújáró hagyományokba, (Barna, 1990, o. 50) azonban a ma élő székely emlékezők és felmenőik, akiket ide telepítettek Bácskából, rendszeres látogatói voltak a csicsói búcsúknak. Megjegyzendő, hogy a visszaemlékezések szerint a kommunista diktatúra, valamint a szocializmus vallásellenes politikai ideológiája ellenére a katolikus élet a környékbeli falvakban töretlen volt, s ez a búcsújárást sem vetette vissza. A külföldi búcsújárók azonban Németországból, Lengyelországból és az egykori Csehszlovákia felvidéki részeiről valóban csak a politikai rendszerváltást követően lehetővé vált határátlépések felszabadulásával indultak meg. (A teveli Pál Istvánné visszaemlékezései alapján.)

A párizsi diplomata III. Mercy gróf, a birtok örököseként a birtokokat Apponyi György grófnak adta el 1773-ban. A Mercyk részére Donatio Rega-ként adományozott és bejegyzett kegyuraságot és pallosjogot az Apponyiak is megörökölték. Érdekes, hogy az Apponyiak tevékenységét nem őrizte meg a népi emlékezet, míg a Mercy grófokról (kiket a nép Mersényiként emlegetett) több orális úton terjedő anekdota is fennmaradt, melyeket még Andocson is ismertek, ami valószínűleg a templom építésének volt köszönhető, melyeket a búcsúsnép körében is terjesztettek.

Anton Ignaz–Carl–August de Mercy gróf 1767-ben bekövetkezett halála után a csicsói kápolna szolgált temetkezési helyéül. A grófot a pécsi Egyházmegye akkori általános helynöke, a későbbi csanádi püspök, Christovich Imre temette el. (Várnagy, 1998, o. 66) A kripta lejáratát fedő, a Mercy-címerrel ékesített vörös márványlap német nyelven hirdeti az építtető emlékét és tiszteletét. A kriptát 1962-ben ismét felnyitották, mert a hőgyészi kastélykertben álló mauzóleumból Csicsóba szállították Apponyi Géza és felesége, Széchenyi Paula koporsóját is, melyet a kriptafeliraton is szerepeltetnek.

* Ettől függetlenül elismerjük a szentkutas népi hiedelemvonal sokkal régebbi hagyományának létét, melyről azonban csak a népi emlékezet mára elmosódó képeiből nyerhetünk információkat.

​Remetelak és hagyományai a népi emlékezetben

A templom előtt a remetelakról és az első remete által épített kápolnáról is vannak forrásokban említések. Ezek alapján Szabados Fülöp miskei zarándokot már mint Csicsón élő remetét említik 1731-ből. (Bálint & Barna, 1994, o. 241; Barna, 1990, o. 49) A Pesthy-forrás alapján azonban a Szent-kút már régebb óta ismert és látogatott lehetett, és a remetelak épülete arra utal, hogy e kutat őrizték a remeték, már a török időket megelőzően is. Ennek kereteit a tridenti rendelkezések biztosították, és az anakoréta életformát gyakorlókra rendszerint a településektől távolabbi kápolnák, kutak őrzését bízták plébánosi felügyelettel és püspöki engedéllyel.
Ezzel kapcsolatosan hivatalos jelentést közöl a pécsi püspöknek a kápolna építésének idejében ott remetéskedő Ágoston-rendi szerzetes Felicián Spohren, akit a népi emlékezet „Páter Meglehet” néven őrzött meg, kinek nyilatkozata szerint a kápolna 1745-ben épült, a Segítő Szűz Mária tiszteletére és a Szentháromság tiszteletére. (Mezey, 1982, o. 26–27)

A csicsói remeteség megszűnését az 1780-as évekre teszik. A zarándokhely ettől kezdődően a hőgyészi plébániához tartozik. Ezt követően feltehetően már nincsen szokásban a napi szentmisék gyakorlata, amit alátámaszt az a pécsi Káptalani levéltárban őrzött levél, melyre Várnagy monográfiájában Apponyi I. Albert Györggyel kapcsolatosan hivatkozik. Az apai végrendeletben a fiú egyik meghagyott feladatául kapta azt, hogy Csicsóban 6 szegény részére Hospitale-t létesítsen. A fiú azzal indokolta azt, hogy inkább Hőgyészen létesítené az intézményt, hogy Csicsóban sem rendszeres szentmise, sem orvosi ellátás nincsen, így az ellátottak nélkülözni kényszerülnének a testi-lelki vigaszt egyaránt. A Hospitale ez okból végül a hőgyészi templom fölött létesíttetett. (A Pécs Káptalani Levéltár 1785.496.42 jelzetére hivatkozva közli: (Várnagy, 1998, o. 87))

A remeték jelenlétéről kevés forrás tanúskodik. Mária Terézia 1770-es remeteösszeírása szerint a pécsi egyházmegye területén összesen 16 remete élt. Johannes Henckelmann 1770-es papi beiktatási dokumentumában Dúzs és Csicsó filiálisként szerepel, amiből arra lehet következtetni, hogy állandó pap nincsen jelen. Az aszkézisnek ezt a formáját a felvilágosult racionalizmus életszemlélete nem tudta megérteni, haszontalannak tartotta, melynek következtében II. József idejében felszámolta azokat. A kényszerintézkedések azonban nem törölték el teljesen a remete életformát, melyet valószínűleg a népi vallásosság alapján szent helyekként tisztelt településrészeken megfogalmazódó lakók általi megbecsülés indokolt. Az eltörlésre ítélt remeték további ellátásáról ugyanis a helyiek adományok formájában tovább gondoskodtak.

A csicsói remetelak jó állapota, majd az a tény, hogy a korábban épített remetelak egybeépült a később emelt templommal, Bálint Sándor szerint arra enged következtetni, hogy a remetelak sokáig lakott lehetett. (Bálint & Barna, 1994, o. 239–242) A remetelak épületrészét gyóntató helyiségként használták a búcsúk idején. Mivel a jószágpatrónusként is tisztelt Remete Szent Antal kultusza szorosan kötődik Csicsóhoz, a templomban a mellékoltáron a szent szobra áll. Remete Szent Antalazonban az építtető Mercy védőszentje is volt, így nem hozható összefüggésbe jelenléte és kultusza a remeték egykori jelenlétével. A két oltárról az 1783. évi Canonica Visitatio is említést tesz Bálint Sándor szerint, aki személyesen is járt a templomban.

Hőgyészen élt és működött egy ideig Várnagy Antal prépost, a nagy liturgikus professzor, kit egyben Hőgyész monográfusaként is tisztelnek. Anyai nagynénje, Szemeréd Mária, Mechtild nővér rendjének kényszerű feloszlatását követően Hőgyészen élt a Tátra utcában. Kiterjedt levelezést folytatott a hazai szakrális néprajz legnagyobb kutatójaként tisztelt Bálinttal, aki az ő meghívására látogatott el Csicsóra. Bálint leírása szerint a templom „Belső oldalfalán a jószágpatrónus Remete Szent Antal barokk faszobrát látjuk. A kultuszt nyilván még az itt élő bevándorlók hozták magukkal. Jellemző, hogy a búcsúsnép már régóta Vendelt tiszteli benne.” (Bálint, 1977, o. 154)

Szent Vendel attribútuma a bárány, míg Antal attribútuma a sertés, azonban a környékbeli falusi emberek körében élénk volt Szent Vendel tisztelete is, szobra több környékbeli településen is előfordul. A szobor előtt szentmisék és ájtatosságok előtt általában gyertyák égtek. Értékes forrásként maradt fenn 1874-ből a szerb katolikus pap, Blatz atya beszámolója, mely nyomtatásban szerb nyelven a „Bunjevačka i šokačka vila” („Bugyevác és Sokác tündér”) című lapban jelent meg, mely leírás magyar fordítását a Hőgyészi Magazin 2011. májusi (6–7.o) valamint a júniusi (6–7.o) számaiban ismertette Folkmann Ferenc. 

A rác plébános beszámol nagy számú koldus jelenlétéről, akik az út mentén és a völgyben szanaszét ültek és jajgattak. E leírásból szerezhetünk élénk képet a hajdanvolt búcsúkba látogatók elé táruló látványról. „…A csicsói hegyeken már a kiterített sátrak sokasága. Alattuk sok sorba rakott láda tele mézeskaláccsal és mindenféle áruval. Itt edények a bor és szilva ital számára, ott edények, csöbrök, amott meg villák és más vasáru:zárak, kulcsok, kapák, lapátok, sziták, rokkák, guzsalyok, orsók, virágok, mindenféle üveg, mű-és élő virág, kolompok, más háztartási szerszám szükséges a jó gazdának a mindennapi munkánál. Az út mentén és a völgyben szanaszét koldusok ültek és jajgattak.”

A koldusok jelenléte az egyes búcsújáró helyeken természetes volt, és a búcsúk az alamizsnagyűjtés legfontosabb színtereit jelentették, ezért a környékbeli koldusok valóban nagy számban felvonultak a búcsújáróhelyeken. A zarándoklathoz kapcsolódó peregrinus hagyomány erkölcsi tartalmához ugyanis a vezeklés, bűnbánat, ima, böjt mellett az alamizsnálkodás is hozzá tartozott, mely a szegények gyakorlati megsegítését jelentette, mint megvalósuló keresztény erény. A koldusokhoz való keresztény erkölcsi gyakorlat némely falvakban a falusi házak építési gyakorlatában is megjelent, az elsősorban a nyugat Dunántúli ún. kódisállások emelésében. A kódisállás előteret képez a konyha és a pitvar között. Ez tulajdonképpen a konyha elé felhúzott kicsi, oszlopokon nyugvó, háromszöges homlokzatú tornác. „Akkoriban természetes volt a koldusok jelenléte, de szépen alamizsnáskodtak. Anyám soha nem engedte el a koldust anélkül, hogy ne adott volna egy darab szalonnát, vajat, túrót, ezek mindig voltak a háznál. A katolikus embernek nem jutott eszébe, hogy a koldusokat elzavarja, akkor sem, ha maga is szegény volt, hiszen jószág, tej mindig volt a háznál.” (A teveli Dézsi Jánosné bukovinából érkezett székely búcsújáró visszamlékezése)

A közösségek peremén élő koldusok élete számtalan ponton hasonlított a remeteélethez a népi hagyományban. Bálint Sándor a koldus megjelenésére jellemző attribútomokat a puritánságra törekvő zarándok megjelenésével nagyon hasonlónak tartja, úgy mint a kalap, a vándorbot, a tarisznya, valamint az egykori zarándokjelvény, mely a koldusigazolvánnyal kapcsolható össze. (Bálint & Barna, 1994, o. 248) Alapvetően a koldus-eszmény mögött a katolikus értelmezés áll, mely szerint az egész földi életünk zarándoklat, ahol szegényen és egyszerűen kell a lelki megújulásra és az erényes életre törekedni. A fogyasztói társadalomban a koldus-életformához mára már alapvetően elítélő sztereotípiák kötődnek. Remetékkel azonban a mai napig találkozhatunk, aki mai kifejezéssel a lelkigyakorlatos házak gondnokai és őrzői. (Sáregresen pl. egy női remete gondnoksága alatt látogatható az egyházi keretekbe illeszkedő lelkigyakorlatos ház.)

​A Segítő Szűzanya tiszteletének történelmi felélénkülése

A török haderő végső kiszorítására tett szövetséges haderők fellépésének legnagyobb győzelmeként tartották számon Bécs 1683-as török ostromának sikeres visszaverését. A „Maria hilt!” feliratú zászlókkal és kiáltásokkal harcoló keresztény seregek a győzelmet Szűz Mária hathatós segítő támogatásának tulajdonították, mert e fényes győzelmet követően az 1684-ben megalakult Szent Liga keresztény összefogásával a török seregeket mindenhonnan kiűzték. I. Lipót császár e győzelem iránti hálából rendelte el, hogy a Passau-i templom kegyképének másolatai helyeztessenek el minden katolikus templomban Passautól Belgrádig, végig a török kiűzésének hadi útvonalán.

Egy magyarázat szerint ezért látható a csicsói kápolna kegyoltárán a tabernákulum fölött a Segítő Szűz képe. (Várnagy, 1998, o. 287) A hagyomány szerint e képet még a német telepesek hozták magukkal az óhazából, és helyezték el a templomban, melyet Mercy 1745-ben építtetett. (Barna, 1990, o. 49–50) A templom oltára barokk stílusú, ezen az oltáron keretben áll a Mária-hilft típusú kegykép másolata. Az eredeti képet ma az innsbrucki Szent Jakab templom főoltárán láthatjuk, melyet 1514-ben Lucas Granaché festett. A csicsói kegykép készítője ismeretlen, de német népi munkának tartják a helybéliek. (Stefán György helytörténész adatai)

A képpel kapcsolatosan olyan legendaváltozat is elterjedt, mely szerint egy koca a malacaival a Szentkút helyén túrta a földet, s az ott makkoltató kanász a túrásban pillantotta meg az aranyozott keretbe foglalt szentképet, melyet felemelve a földből annak helyén forrás fakadt. E történet szerint ez lett a mai Szent-kút, a templom oltárképe pedig a talált kép. A történet szobor megtalálásának változatában is ismert, de mindkét történet összekapcsolja a szakrális tárgy megtalálását és a forrás vízfakadását. A népi emlékezet őriz azonban olyan változatot is, mely szerint a disznók Szűz Mária jegygyűrűjét, illetőleg a forrásnál elhelyezett kisméretű Fájdalmas Anya szobrot túrtak ki. (Barna, 1990, o. 49)

Az egyik családi fotógyűjteményben felellhető olyan II. világháború előtti kép, melyen az uradalmi kondás id. Tolnai József reggel a hőgyészi majorból tereli ki az állatokat Csicsóba, mely gyakorlat jellemezte az uradalmi gazdálkodást, a megtalálási körülmény tehát életszerű. (Tolnai család fotóiból Stefán György helytörténész gyűjtötte Hőgyészen.) A csodás események elbeszélésének folyamatában bekövetkező változások, vagy új változatok kialakulása mindig az ott élt emberek mindennapjaiból vett képek felhasználásával alakult. Az eltérő formában fennmaradó eredetlegendák azonban a lényegen soha nem változtatnak. A Szent-kút építményén kialakított szoborfülkében az egyik változatra utalóan 1890-ben helyezték el a Fájdalmas Anya szobrát, amely azonban mára már eltűnt.

​Csicsó búcsús szokásai

A fogadalom és a búcsújárás összekapcsolása gyakran jelentette a vallásos néplélek megnyilvánulását. Ezt jelzik az út széli keresztek, kálváriák, kápolnák és templomok valamilyen szándékból való emeltetései. A fogadalom valamilyen megkapott gyógyulás, háborúból történő hazatérés, gyermekáldás miatti Isten iránti hála kifejeződéseként jelenik meg. A búcsújárás lelki hajtóereje azonban mindig az Istennel való kiengesztelődés, a bűnbánattartás, penitencia, böjt, és az elnyert búcsú általi kegyelem. 

A 1970-es évekre elhalt, majd a 1980-as évek elején újjáéledt az a szokás, hogy a búcsú napját megelőző szombat esti misén gyertyás körmenet ment fel a templomtól keletre található Kálváriahegyre. A pap ott tartotta a misét. (Stefán, 2015, o. 38) A környékbeli falvakból svábok, székelyek egyaránt látogatták a búcsújáró helyet. Évente két alkalommal a mai napig búcsúnap van; egyszer Szentháromság vasárnapján, és szeptember 12-én Szűz Mária Szentséges neve napján, melyet ma a 12-ét követő vasárnapon ünnepelnek. „A templomban éjszakázás szokása sokáig élt a nép között. Szombat délután érkeztek a helyszínre a búcsújárók, akik lovas kocsikkal, a székelyek ezt echós, vagy ponyvás szekérnek hívták vagy gyalog, zászlókkal csoportokban énekelve közelítették meg a csicsói templomot. Voltak, akik a fedett szekérben szalmán aludtak éjszaka. A templomba a svábok beliner-kendőben, vagy bongyor-kendőben, derekukra kötött pokrócban érkeztek, legalábbis azok, akik oda számítottak aludni. Este keresztutat jártak, 8 órakor szentmisén vettek részt, de ha sok pap érkezett, akkor éjjel több szentmisét is bemutattak, ezek csendes misék voltak, ének nélkül. Akik nem a templomban aludtak, azok a domboldalban nagy számú szőlőspincékben barátkoztak az itteni gazdákkal, akik szállást is nyújtottak a zarándokoknak szükség esetén. Amikor a szentévet hirdette meg a pápa, akkor nagyon nagy búcsú volt Csicsóban is. Akkor az egész országból csak 300 fő mehetett Rómába, erről nem is sokan álmodozhattak. Aki Csicsóban volt, az akkor Rómában is járt, ha tudta, hogy szentév van” (A hőgyészi Farkas Jánosné személyes visszaemlékezései.)

A két világháború közötti időben a csicsói szőlőtulajdonosok a módosabb hőgyészi polgárok voltak, és élénk társasági élet volt a domboldalon. A jámbor keresztutak helyszínéül szolgáló egykori Kálvária azonban jelenleg járhatatlan, a területet benőtték a fák, de a Hőgyészi Értékőrző Egyesület tervezi a Kálvária rendbetételét. (Stefán, 2015)

A templomalvás, incubatio szokásához kapcsolódott az a népi hiedelem, hogy csak az „nyer teljes búcsút”, aki ott is éjszakázik a templomban, vagy a templom körül. (Bálint & Barna, 1994, o. 205) A Csicsó környéki falvakból érkező székelyek hiedelme szerint ez a gyalogos érkezésről is elmondható, ezért a korábbi időkben csak az idősebbeket szállították szekéren, a zarándokok többsége gyalogosan zarándokolt. (A teveli, egykor Bukovinából gyermekként érkező Dézsi Jánosné elmondása.) A Csicsó környéki dombhátakon még a mai napig is jól kivehetően látszódnak a jelzőfák, melyeket a zarándokutak mentén tudatosan, útjelző szándékkal ültettek. A helyi Értékőrző Egyesület a jelzőfák gondozását és megőrzését e hagyomány tiszteletben tartásával végzi.

Apponyiné Zichy Anna 1844-ben hozzájárult adományával a Szakály–Csicsó horhó fölötti emelvényen álló régi kereszt felújításához azzal a kikötéssel, hogy a hőgyészi plébánosnak mindig legyen gondja annak rendben tartására. (Várnagy, 1998) Feltehetőleg egy jól bevett zarándok útszakasz mellett álló keresztről van szó, melynek állapotmegőrzését a rendszeresen megjárt zarándok- útvonal miatt tartották fontosnak.

Csicsóban még a hatvanas években is sokféle árus jelent meg a búcsúk alkalmával, így mindig volt mézeskalácsos, bazáros, sőt, ősszel a remetelak falához nagy kupacokban felhalmozott görögdinnyéből is lehetett venni. Stefán György helytörténész szerint szinte észrevétlenül történt az, hogy már csak az egyetlen hőgyészi bazáros ment ki a búcsúkra. Ő a 80-as évektől már elmaradt, aminek a búcsúsok számának csökkenése lehetett az oka.

​Összegzés, kitekintés

A magyar Mária-tisztelet egyértelműen Szent István királyra vezethető vissza, s hozzá köthetjük a búcsújárás alapját jelentő zarándoklat gyakorlatának elterjedését is. Szent István király építő tevékenységei igazolják azt, hogy hazánkban is volt ismerete annak, hogy jámbor hívők bűnbánattartás, vezeklés céljából Jézus, és az apostolok életének szent helyeit felkeresték. Szent István ugyanis nem csak templomokat, hanem zarándokszállásokat is építtetett Rómában, Jeruzsálemben és Konstantinápolyban is. (Bonfini, 1995, szak. 2.1.141-144)

Az egyes magyarországi zarándokhelyek indítékai és gyakorlata, szokásrendszere valószínűleg a népi ájtatosság mindig is meglévő formáit tartalmazza. A hivatalosnak tekinthető egyházi hozzájárulás, vagy a búcsújáróhelyen emelt templom és más egyházi építkezések (remeteség, rendház, zarándokház) legtöbbször már a kialakult népi gyakorlatot erősít meg. (Bálint & Barna, 1994, o. 157) Ezt támasztja alá a szentkutak körül kialakult gyógyításokba vetett hiten alapuló hagyomány, mely gyakorta erősebben hat, mint a szervezett egyházi formára épülő gyakorlat.

A vizsgált búcsújáróhelyek körül kialakult Segítő Szűz iránti tisztelet valószínűleg a török hódoltságot megelőző időkben is a népi ájtatosság fontos eleme volt, melyet a szentkutak kialakulására vonatkozó népi legendák számos változatában is felismerhetünk, melyek mindig a Szent Szűzzel kapcsolatosak, annak ellenére, hogy többféle változatuk is elterjedt.

A legendák orális úton terjedtek, hasonlóan a népi szokásokkal, melynek hátulütője az, hogy az egyházi hierarchia írásos anyaga ezeket megőrizni nem tudta. A szájhagyománnyal magyarázhatók az eredetmondákban fellelhető különbségek is, melyek alakulását az adott történelmi szituáció, és a korszellem mindig befolyásolta.

A visitatio canonica, az egyházi tizedjegyzékek, vagy az újabban a turkológiai kutatások fellendülésével a török defterek fordításával kibővülő források új tényekkel is szolgálhatnak a helytörténeti kutatásokhoz, azonban a vallásos lelkület gyengülésével és a napjainkra nyilvánvalóvá vált hanyatlásával a generációk közötti megszakadt hagyományátadás okán sok népi hagyomány elveszett.

A két kegyhely kutatása során megmutatkozó közösségi fogadalomtétel szokása mindenképpen egy mára már eltűnt közösségértelmezést sejtetnek. A falusi közösségek ugyanis életközösségüknél fogva funkcionáltak egyben szakrális közösségként is. Az 1950-es évekig ugyanis az volt a természetes, hogy vallásukat gyakorolták, mely nem csak a liturgikus szokásokban nyilvánult meg, hanem átszőtte a mindennapjaikat is. A paraszti társadalmakban a népszokások mindig szakrális tartalommal bírtak, és értelmezésük is csak ebben a kontextusban, a sajátos keresztény, elsősorban katolikus gondolkodással érthetők meg. „Egyik jellegzetessége a búcsújáró szentségi tájnak, hogy bár az egyének zarándokolnak, mégis közösségi megnyilatkozásnak kell vennünk a búcsújárást. Közösségi pedig azért, mert valamennyien mint kisebb vallási csoport igyekeznek lelki igényeiket a hagyományos kultusz kereteit az előre megszabott formák között egyszerre kielégíteni.”(K. Gaál, 2009, o. 35)

A Szűz Mária tisztelete, a Boldogasszony kultusz olyannyira a sajátja a magyar paraszti társadalomnak, hogy védőszentül a legtöbb Mária nevű leánynak is Szűz Máriát választották, és sokáig a Mária számított a leggyakoribbnak a leánynevek között.

Az egyes kegyhelyeknek azonban szakrális szempontból nincsen önálló története, csak a helyhez kapcsolódó, ott élő, vagy oda zarándokló vallásos emberek világának felfogását megértő jámborsági szokások értelmezésének történetéről beszélhetünk.

E felfogás felfedezéséről mondhatjuk el azt, hogy a történelmet keressük akkor, amikor a forrásokból kihüvelyezünk dolgokat. A dolgok felfedezése azonban még nem értelmezés. A történeti kutatásoknak újabban a helytörténeti kutatások felélénkülésében tapasztalható lendületében fedezhetjük fel azt, hogy igyekeznek a kutatók a valaha itt élt emberek sajátos szokásairól, gondolkodásáról és mindennapjairól képet kapni. Ez elsősorban a még álló építészeti értékek – melyek gyakran funkciójukat vesztett templomok, kápolnák, kálváriák – megmentésére irányuló pályázati lehetőségeket is felhasználó örökségvédelmi feladatként látják el, gyakran kifejezetten a szülőföld iránti szeretetből, vagy az elődök felé való emlékállítás igényéből fakadóan, ami mindenképpen a hagyomány megmentése iránti igényt mutatja. A búcsújárók lelki készültségéről, az ájtatosság gondolatvilágáról a régi népénekek, vallásos, búcsújáró énekek és mirákulumos könyvek gazdag anyagának feldolgozásával lehetne értékes kutatást végezni. E kutatás azonban csak a magyar nyelv képi rendszerének alapos, és rendszerben szerveződő gyök alapú megközelítésével lehetséges. A szakrális, paraliturgikus hagyomány kutatása a nyelvi hagyományok kutatása és feltárása nélkül azonban anakronizmus. Az a hagyomány, ami elveszett, az a néplélek gondolkodásában még nyomokban fellelhető, és a népi énekek ilyen szerkezetű kihüvelyezésével még az egykor élt jámbor emberek történelemszemlélete is megérthetővé válhatna.

​Irodalomjegyzék

Bálint, S. (1977). Ünnepi kalendárium: A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (Köt. 1–2). Szent István Társulat.

Bálint, S., & Barna, G. (Szerk.). (1994). Búcsújáró magyarok: A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.

Barna, G. (1990). Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon. Panoráma.

Bárth, J. (1974). A kalocsai búcsúsok egy laikus szokásáról. Ethnographia, LXXXV(2–3), 366–373.

Bonfini, A. (1995). A magyar történelem tizedei. Balassi. http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html

Diós, I. (2005). Magyar Katolikus Lexikon: Köt. Oltal-Pneu X (J. Viczián, Szerk.). Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/

Frauhammer, K. (2014). Egy öltöztetett Mária-szobor titkai. In O. Gyöngyössy, Z. Erdélyi, & G. Limbacher (Szerk.), Vallási kultúra és életmód a Kárpát-medencében 9: Tanulmánykötet a 90 esztendős Erdélyi Zsuzsanna tiszteletére (o. 82–96). Laczkó Dezső Múzeum.

Gaál, A., & Kőhegyi, M. (1973). Tolna megye Pesthy Frigyes helynévtárában II. A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyve, 4, 297–339.

Gaál, K. (2009). Az andocsi Mária gyermekei: Adatok az andocsi búcsújáróhely néprajzához. Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék [u.a.].

Knapp, É. (2019). Öltözetek és ajándékok az andocsi Máriának 1731 és 1850 között. Egyháztörténeti Szemle, 20(3), 24–38.

Merényi, L. (1895). Herczeg Esterházy Pál. A Magyar Történelmi Társulat.

Mezey, M. (1982). A csicsói templom története és hagyományai. Bajai Tanítóképző Főiskola.

Schmidt, J. (1939). Német telepesek bevándorlása Hesszenből Tolna-Baranya-Somogyba: A XVIII. század első felében.

Stefán, G. (2015). A csicsói búcsújáróhely. Honismeret, XLIII(3), 34–38.

Várnagy, A. (1990). Hőgyész: A kezdetekől 1722-ig (Köt. 1). Hőgyész Nagyközség Önkormányzata.

Várnagy, A. (1998). Hőgyész: Községtörténeti monográfia 1722-1945 (Köt. 2). Hőgyész Nagyközség Önkormányzata.