Szeretet Nagykövetei

A csodálatos kenyérszaporítás után egy érdekes kikötői jelenet tanújaként János apostol beszámol arról, hogy Jézus eltűnt az emberek elől, akik meg akarták ragadni őt, hogy erőszakkal királlyá tegyék, s a hegyre menekült. Mert a nép táplálásának idejére lejött a hegyről, megetette őket és visszament a hegyre. Szent Ágoston ezt a szakaszt úgy magyarázza, hogy abban meg lehet ragadni a nép helytelen gondolatát, akik azt hitték, hogy úgy jött el Jézus, hogy már most uralkodjék. Jézus azonban nem beetetni jött az embereket, mint egy csalafinta horgász, aki a horogra kenyeret tesz.

Jézus nem olyan Isten, mint a görög olimposzi istenecskék, akik adnak valamit, aztán visszamennek a hegyre, hogy tovább szórakozzanak az emberek dolgain. Jézus felment a hegyre, amit János úgy írt le, hogy elmenekült azok elől, akik földi királlyá akarták őt tenni idő előtt. Ám miközben lassan besötétedett, este lett, s még mindig nem jött hozzájuk Jézus tanítványai a csónakban szélviharba kerültek, de meglátták Jézus a vízen feléjük közeledni, amitől nagyon megijedtek. Jézus megnyugtatta őket: Én vagyok az, ne féljetek! Ekkor beszállt a hajóba, ami azonnal partot ért Kafarnaumban, ami a tengerentúl volt az Írás szerint. Ágoston ezt úgy magyarázza, hogy a sötétedés azt jelenti, hogy amennyire közeledik a világ vége, nőnek a bűnök, nő a gonoszság és nő a hitetlenség, végül a világosság – amely János evangelistánál épp eléggé nyíltan megmutatkozik, hogy az a szeretet, hiszen ő maga mondta, hogy aki gyűlöli fivérét, az sötétben van (Jn 2,11) – igen gyorsan kialszik. Nő a testvérgyűlölet sötétje, mindennap nő és még nem jön el Jézus.

Amiközben Jézus odafönt a hegyen volt, a csónak az Egyház előjele volt, és ezt a csónakot dobálták most a hullámok, a viharok és a szelek, az átkozódók kiáltozásai. Azért hűl ki a szeretet, azért gyarapodnak a hullámok és hánykolódik a csónak, az Egyház hajója. Nőtt a gonoszság, ezért kisebbedett a megértés. A tanítványok 25-30 stadiumot eveztek, ami sok, mert 1 stadium 148-198 méternek felel meg, tehát keserves út lehetett, ahol nőttön nőtt a félelem és a reménytelenség. Közben haladtak, de sem a szél, sem a hullámok, sem a vihar, sem a sötétség nem érték el, hogy a hajó ne haladjon, vagy szétesve elsüllyedjen, hanem minden baj közepette ment.

Mert aki a végsőkig kitart, az üdvözül, magyarázza Ágoston a Mt 24,12-13 részre utalva. A stadiumok számát sem kell Ágoston szerint lebecsülni, mert ami a Szentírásban van, az lehetetlen, hogy semmit sem jelent. A 25-ös szám az 5-ösből van, ami Mózes 5 könyvét, az ötezer embert tápláló 5 kenyeret is jelenti, ez szimbólum. A törvény 5-ös számát a hatos teljesíti be, ezért a 6-os az 5-ösből harmincat csinált úgy, hogy megsokszorozta azt, ami arra utal, hogy Jézus az evangéliummal elhozta a törvényhez a tökéletességet, hiszen Isten is hat nap alatt fejezte be a világ teremtését. Tehát azokhoz jön Jézus, akik beteljesítik a törvényt. Ez történik akkor, amikor telik az idő, és közeledik a világ végső kora.

Ebben a világban, a beteljesedésben nőnek a bajok, nő a rossz, nő a pusztulás. Mindezek mintegy felhalmozódnak, de Jézus rajtuk taposva átkel a hullámokon. Bár Jézus a hullámokon jár, ezzel pedig leszorítja a világ törtetését és magaslatait, a keresztény mégis megrémül. De hát nem ezek mondattak meg előtte? Ezért ha ma az Egyházban nem ezt hirdetik, hanem langyos, érzelmi jó hangulatú kedélyes kereszténységre hangolnak, akkor tévtanítást mondanak, mert előre meg lett jövendölve, hogy romlás lesz. Az emberek legtöbbször megzavarodnak az emberi dolgok pusztulásának láttán. Jézus pedig jön és így szól; miért féltek keresztények? Én ezeket előre megmondtam, én teszem, kell, hogy meglegyenek. Én vagyok, ne féljetek!

A tömeg másnap észrevette, hogy a túlparton csak egy csónak volt, és abba nem látták Jézust beszállni, Ő most mégsincs ott, ezért mentek Kafarnaumba a tanítványai után, hogy keressék őt, gondolván, hogy övéivel lehet. Amikor pedig megtalálta őt a tömeg, akinek gyomrát előző nap jóllakatta, rögtön birtokolni akarták, hogy mindig tömje meg a gyomrukat. Jézus ekkor kioktatja őket: „Bizony mondom nektek, kerestek engem, nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyereimből” A test miatt keresték, nem a lélek miatt. 

Milyen sokan nem keresik Jézust, hacsak azért nem, hogy ideig-óráig jól menjen a soruk! – háborog Szent Ágoston. Arra utal a szent egyháztanító, hogy a püspökök akkoriban defensor civitatis címmel és hatalommal rendelkeztek, ez nagy befolyást jelentett, hiszen bírói hatalmuk is volt. Ma sincs ez másképpen, sokan nyerészkednek az Egyházhoz való dörgölőzéssel, és sajnos ez olyan elköteleződéseket is von maga után, ami miatt az Egyház tisztviselői is belekeverednek a világi civil dolgokba, ami nagy hullámokat vet az Egyház hányódó hajója előtt. Jézus figyelmezteti a tömeget, hogy ne olyan kenyérért keressék őt, ami végül elvész, mihelyt az élet ideje beteljesedik, hanem olyanért, ami megmarad örökre. Másért keressetek, magamért keressetek! Ekkor kérdezik meg tőle: „Mit tegyünk, hogy Isten dolgait cselekedjük?” Jézus válasza az volt, hogy Isten ügye az, hogy abban higgyünk, akit Ő küldött, vagyis Jézusban! Jézus utalt az égi mannára, amit jelként magyaráztak, de megfeddi a kenyértől jóllakottakat: Szeretitek a jeleimet, de amit azok jelentenek, azt megvetitek? Ekkor mondja azt, hogy „Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, az nem fog éhezni, és aki hisz bennem, soha nem fog szomjazni” Aki hozzám jön – magyarázza Ágoston – azt jelenti, amit mond: és aki hisz bennem; és amit mondott, hogy soha nem fog éhezni, azt úgy kell érteni, mint azt, hogy soha nem fog szomjazni; mert mindkettő az örök jólétet jelenti, ahol nincs ínség. Égi kenyeret kívántok, hát előttetek van, és nem esztek, mert a gőg által felfuvalkodott lélek többé nem táplálkozik a benne fakadó forrásból, és ebből származik a bűn.

Alázatosan jött Jézus, hogy az alázatot tanítsa, az alázat Mestereként jött, ezért aki Hozzá megy, az belé testesül, aki hozzá megy, az alázatos lesz. Aki Krisztushoz csatlakozik, azaz keresztény, vagyis christianus, Krisztuskövető lesz, mert nem a saját akaratát teszi, hanem az Istenét, ezért őt nem vetik ki, mert amikor gőgös volt, kivetették, mint Ádámot a paradicsomból. Krisztus Isten kegyelmi életét adja, és szerzi vissza nekünk. De csak az jöhet hozzá, aki alázatos. (részletek: Szent Ágoston: Beszédek Szent János evangéliumáról. XXV. Beszéd)

„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.” – mondja Jézus az élet kenyeréről, saját magáról, ami annyi, mint az élő és örök életet adó kenyér. Ha csak ennyit is megértenénk a Szentírásból mi, katolikusok, annak örülnénk, hogy katolikusok vagyunk, ami sokkal több, mint a zsidók azon érzése, hogy ők voltak a kiválasztott nép.

Krisztus teste, mely a világ megváltásáért feláldoztatott, az Oltáriszentség kenyere. Az Oltáriszentség egyik hatása tehát a test dicsőséges feltámasztása is. Az, hogy „én bennem marad”, azt jelenti, hogy vele bensőleg, a személyében, a szívben – ahol az értelem és akarat székel – egyesül. Aki tehát áldozik és így eszi Krisztus testét, az nem csak Krisztus testét eszi, hanem egész valóját veszi az Oltáriszentségben, és már most örök élete van, tehát ez nem egy valamikori homályos holnapra szóló ígéret.

Amúgy is az ígérgetések kora van, és a holnap holnaptalanságának homályos sejtése valahogy minden világi ígéretet köddé tépked bennünk. Nem hiszünk igazán semmiféle ígérgetésnek. Isten mindig most van jelen, és ezt a most-ot az örökkévalóságban értelmezi. Ennek felfogására az emberi értelem azért képes, mert a lélek eleve rendelkezik a végtelenről való tudással, és lelkének késztetése erre van beirányozva. Megérteni meg tudjuk, de föl nem foghatjuk, ám hisszük, mert Jézus Krisztussal Isten maga nyilatkoztatta ki nekünk.

Jézus a kafarnaumi zsinagógában tanít , ahol a 30. életévét betöltött férfinak már szabad megszólalni. Jézus szavain sokan megbotránkoztak, mert talán emberhúsevésre, vagy emberáldozatra gondoltak. Ezért teszi hozzá Jézus azt, hogy a Lélek az, ami éltet, és a test nem használ semmit. Amit Ő mond, abban Lélek van és élet, vagyis nem a nyers testi fölfogás, vagy az állatiasan elképzelt húsevésre vonatkozik az evés, hanem szellemi táplálékra, mely az ember lényegét, a lelket változtatja meg. Szent Ágoston is megjegyzi, hogy attól borzadnak el némelyek – kik el is pártoltak Jézustól akkor –, mivel testnek hívják a kenyeret, és azt gondolják, ez hogy lehetetlen, mert ismerik Krisztus testét, hiszen előttük áll és beszél.

Az embernek azonban teste, és lelke is van, s a lelket éltető életelvnek is mondják magyarul. A lélek láthatatlan, a test az, ami látható, de melyik miből él? – kérdezi Ágoston. A lelked él a testedből, vagy a tested él a lelkedből? Mindenki válaszol aki él, és bizonyára azt, hogy a testem él a lelkemből. A kérdés csak az, hogy akarunk-e Krisztus Lelkéből élni? Mert akkor Krisztus testében kell lenni! Hiszen az én testem az én lelkemből él, és nem a te lelkedből – érvel Ágoston, hogy rávezesse a hittanulókat arra, hogy Krisztus teste is csak Krisztus Lelkéből élhet. Ezért mondhatja Pál apostol azt, hogy „sokan vagyunk egy kenyér és egy test” (1Kor 10,17), az Egyház misztikus testének magyarázatára. Be kell épülni az Egyház testébe ahhoz, hogy életre kelthessék, mivel kereszténnyé csak az Egyház tehet.

Ahogy ezt a kafarnaumi zsidó kétkedők nem értették, úgy nem érti ezt ma sem sok keresztény, aki azt mondja, hogy hisz ő, csak a maga módján, nem kell neki ahhoz az Egyház és a papok. Nélkülük azonban csak időbeli élete lehet az embernek, s  nem örök élete. Ágoston a földi étel sorsának magyarázatával érzékelteti az élet kenyerének erejét. Ezt az ételt, ami örök életet ad, úgy kell tehát értenünk Krisztus szándéka szerint, mint az ő testének és tagjainak közösségét; ez a szentegyház, mint az eleve elrendelteknek, meghívottaknak, megigazultaknak és megdicsőült szenteknek és híveknek közössége. „Gondosan ügyeljetek arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát.” (Ef 5,15)

Most azért járnak rossz napok, mert az ember csak testben gondolkodik, és elfeledte, hogy a test a lélekből él. Mennyi mindent megtesz az ember a múlandó, földi véges dolgokért, és valóban úgy küzd a földi javakért, elismerésért, mint ha ez a földi élet örök volna. Magunk erejéből, sokszor számításból, vagy ügyeskedések árán – aminek okán nem átallunk a másik emberen átgázolni sem – is törekszünk az érvényesülésre. Pedig Jézus azért jött, hogy Érte éljünk, s amint Ágoston rámutat, miközben esszük őt, azaz elfogadjuk az örök életet, melyet magunktól nem bírhatunk, esszük azt, aki az Atyáért él, aki Őt úgy küldte, hogy „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, ami Krisztus Jézusban is megvolt, aki midőn Isten alakjában volt, az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, felvette a szolga alakját, emberekhez hasonló lett, és külsejét tekintve úgy jelent meg mint ember. Megalázta magát, engedelmes lett egészen a kereszthalálig.” (Fil 2,8)

A testi ember az Isten formáját nem láthatja, mert Isten tiszta szellem, létezési módja az ember számára láthatatlan, az isteni dicsőség módja ez. Erről mondott le Isten a megtestesülésben, vagyis kivetkőzött belőle, ehhez Istennek joga volt. Az ókeresztény Egyházban a keresztény Küriosznak, azaz Úrnak nevezte a Megváltót, és ezzel a névvel vallotta meg Őt a világ előtt akár úgy is, hogy e szóért vértanúhalált halt. Mert csak egy Úrnak lehet szolgálni, és ezt az Urat az Egyházon kívül nem lehet eledelül kapni. Leborulunk uracskák előtt, kik mindig váltogatják egymást, és esszük a múlandó mannát, mert ma mindenki az égből pottyantott mannát ígéri. Az ókori ember csak Isten előtt borult le, mint a pap az Oltáriszentség előtt, vagy papszenteléskor, és a nagypénteki szertartáson. Ma nemigen borulunk le, de amikor összetesszük két tenyerünket, mindig Istenhez fordulunk.

Amikor az imádkozó ember a két kezét összeteszi, az a mozdulat is ennek a megvallása, eredete pedig emberi. Keleten a mai napig köszöntő gesztus, az alárendeltség kifejezője. Ezt őrzi az alig száz éve még érvényben lévő magyar köszöntésünk is, melyet kalapleemeléssel, süvegeléssel, vagy meghajtott felső testtel kísérve mondtak: Alászolgálja! A germánoknál aki hűséget esküdött, összetett kezeit ura kezébe adta, ezzel kifejezte, hogy annak akarata nélkül semmit nem óhajt tenni ebben az értelemben helyezi papszenteléskor a szentelendő összetett kezeit a püspök kezébe.

Mindezeket azonban csak akkor fogjuk megérteni, ha hiszünk, „mert ha nem fogunk hinni, akkor nem fogunk érteni”, amint azt Izajás próféta megjövendölte. (Iz 7,9). Mert az Egyház azért Anyaszentegyház, mert a hit által kapcsolódunk össze, az éltető Értelemben! Ha ajtót nyitunk – int Ágoston – a hit által, akkor meg fog világosodni az értelem. (Szent Ágoston XXVI-XXVII. beszédeinek felhasználásával)