Jézus elítélése
„Krisztus Jézus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” Jézus kijelölte az engedelmesség határait. Ha mielőtt meghalt és leszállott volna a keresztről – mint ahogyan a gúnyolódok odavetették neki, s amihez istensége folytán meg lett volna a hatalma –, nem maradhatott volna engedelmes a halálig, éspedig a kereszthalálig. Szent Ágoston pedig azt mondja: „Ő a keresztfán függött, hogy minket példája által türelemre tanítson; nem pedig azért, hogy hatalma jelét mutogassa. E hatalmát azonban meg fogja mutatni, mégpedig feltámadása által, de majd csak akkor, amikor eljön az ideje a dicsőségnek Jézus azonban nem előzi meg ezt az időt, s nem siet a diadal után, midőn még a küzdés ideje van.” Ő mindezeket hallgatva (Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat és minket is!) szenved, és szenved mindvégig! Tertullianus ezekre a vádakra így kiáltott fel a 2. században: „Ti farizeusok! Erről kellett volna őt megismernetek, mert az emberi kevélység ily szelídségre erőtlen; csak Isten szenvedhetett ilyen csendben és türelemmel.”
Itt állunk a húsvét kapujában; ez a szenvedés kapuja, mely a megdicsőülésre nyílik. Virágvasárnapon, régebbi nevén pálmavasárnap az Egyház Jézus Jeruzsálembe történt bevonulásának emlékét ünnepli. Az ájtatos nép nem attól volt fellelkesült, mert tudta, hogy milyen módon üresítette ki magát az a Jézus, aki egyenlő volt Istennel, hanem ők a csodatévőt, az ő életük problémáinak megoldóját üdvözölték. A megszentelt pálmaágak vagy olajfaágak a lelki kenet jelképeiként lehetnek vallásos tiszteletünk tárgyai. Jelképe annak, hogy a halál fejedelme fölötti győzelmet hozta el számunkra a mi Üdvözítőnk. Mi már tudjuk, kicsoda Krisztus Jézus. Megtanultuk, hogy elébe kell mennünk Krisztusnak, és minden botrány, illetlenség elhárításával készítsük az utat a mi életünkben: ez a ruhateregetés.
A régi misében a pap e napon nem mondta a Dominus vobiscum-ot (Úr legyen veletek), a gyertyák és tömjén sem égett annak jeléül, hogy a halál elvette tőlünk a világ világosságát, miáltal a tanítványok hite, szeretete és áhitata is meg lett ingatva, s csaknem kialudt. Hiszen éppen azok, akik ünnepi ruhában, pálma-, és olajágakat lengetve ujjongva eléje vonultak, néhány nap múlva habzó szájjal kiabálták Pilátus előtt a „Feszítsd meg”-et. E napon nekünk az ujjongó tömeg lelkesedésével kell üdvözölnünk Jézust, hiszen mi már ismerjük a megváltás titkát.
De mennyire hasonlítunk e buta tömeghez, hiszen amikor életünkben nem alakulnak jól a dolgaink, akkor nincsenek látható jelei Isten kegyelmének, ebből azt gondoljuk, hogy Isten elfordult tőlünk, és könnyen elfordulunk mi is a hitünktől, nemet mondunk a szenvedésre, amit Jézus óhajtott, és az utolsó vacsorán tanítványainak előre bejelentett, mint önmagát az időt érvénytelenné tevő örök jelenlétét adva az Egyház formájában. Bárcsak értenénk, mi történik a szentmisében, a Golgotán! „Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.” Ezt papszenteléssel tette lehetővé azok által, akik minden megpróbáltatásban kitartottak mellette, pedig ő előre látja a megingást, az árulásukat, a tagadásukat és menekülésüket. Ebben benne rejtezik a bűnbocsánat szentsége is, és a Jézussal való kapcsolat megingathatatlansága is.
Ne becsüljük alá a tanítványokat, mivel a jeruzsálemi tartózkodás alatt Jézus-ellenes légkör uralkodott a zsidó papok izgatására, bizonyára kémek tömege tudósított működéséről. Mert nappal a templomban tanított, az éjt pedig az olajfák helyén töltötte. Ezekben a napokban a farizeusokat, koruk írásmagyarázóit próbálta meggyőzni arról, hogy súlyosan vétkeznek akkor, ha nem adnak hitelt annak, amit ő magáról mond. Jézus meg tudta őket cáfolni, sok csapda is volt az írástudók kérdéseiben, mondhatnánk azt is, hogy nem tudták megfogni Őt, mert nem tanított mást, mint amit Isten kinyilatkoztatott törvényei által. Meg is jövendölte Jeruzsálem és a Templom pusztulását. A keresztúton a siránkozó jeruzsálemi zsidó asszonyoknak ezért mondja a meggyötört Jézus: „Jeruzsálem leányai! Ne sírjatok énrajtam, hanem sírjatok magatokon és fiaitokon. Mert íme eljönnek a napok, melyeken majd azt mondják: Boldogok a magtalanok és a méhek, melyek nem szoptattak.” Ezzel arra utalt Jézus, hogy boldogok lesznek azok az asszonyok, kiknek nincsenek gyermekeik akiket gyászolniuk kellene, mert olyan iszonyú lesz a nyomorúság amely Jeruzsálemet érni fogja.
A zsidók vétke ezért olyan nagy volt, hogy egész népükre végromlást hozott. Pilátus ezért hárította a vádlók kérését azzal, hogy megmosta a kezét, jelezve, hogy „ártatlan ennek a vérétől”, vagyis tudta ő, hogy ez az ítélet igazságtalan. Megpróbált még a néppel tárgyalni, ezért rendelte el a római szokás szerinti sodronyos ostorozást, melyek kapcsokban végződtek, így az ostorozott testét embertelenül felszaggatták. Pilátus úgy vélte, hogy e borzalmas büntetés látványa elég lesz a vérszomjas tömegnek. De ők tántoríthatatlanul a halálát akarták. Pilátus azt mondta nekik: „Ha nektek ilyen törvényetek van, mely szerint ennek meg kell halnia, akkor én nem szeretnék zsidó lenni!” (Emmerich Anna Katalin: a Mi Urunk, Jézus Krisztus keserves kínszenvedése, 22)
Pilátus azonban nem az igazságot kereste, hanem csak egy kiutat. Ezért ő mégis eltörte a pálcát és maga elé dobta, mely a római jogszolgáltatásban a halálos ítélet jele és megváltozhatatlansága volt. Pilátus halálra ítélte Jézust a háborgó lelkiismerete ellenére, hiszen az ítéletet le is írta. Erre az egész nép azt felelte: „Az ő vére rajtunk és gyermekeinken” (Mt 27,24-26) Ez azt jelentette, hogy szálljon ránk az ő vére, amivel a zsidó nép Isten és a történelem előtt is magára vette a felelősséget. Ez iszonyú önelítélés volt, melynek beteljesedését a jeruzsálemi pusztulás siralmas története mutatja, és látunk ma is a zsidó népen, mely az egész világon szétszóratásban él, magával hordozva Isten átkát. Ezért az Egyház a hagyományos latin szentmise nagypénteki könyörgéseiben soha nem hajt térdet akkor, amikor a megátalkodott zsidókért könyörög.
A jobb lator az első ember, akit Jézus üdvözített, amikor azt mondta neki arra, hogy megvallotta Jézus bűntelen istenségét: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” Nagy tanítás, erre azt mondja Szent Ágoston: „Lásd az első ítéletet, melyet a Fiú Isten keresztjéről, mint bírói székéről mond. Két lator közt függvén, mind a kettőnek bírája volt. Egyiket, ki istenségét megvallotta és elismerte, üdvözíté.; a másikat pedig, aki szívének gonoszságában megátalkodva maradt, elkárhoztatta. Ő tehát az időktől fogva megmutatta mit teend korlátlan teljes hatalmában az élőkkel és holtakkal: kik közül némelyeket jobbjára, másokat pedig baljára fog állítani. Nehogy azonban valaki megtérését egészen az utolsó órákig halogassa. Majd Ágoston figyelmeztet ezzel kapcsolatosan: Volt egy, ki a végpercben még kegyelmet nyert: nehogy kétségbe essél: de csak egy volt, nehogy merészen vétkezzél!”
Jézus maga szembesít minden embert az igazsággal, amint Pilátust a saját igazságtalanságával szembesítette, amikor az a hatalmával kérkedett, miáltal ő élet-halál urának mondta magát. Jézus azzal, hogy így válaszol neki: „Nem volna semmi hatalmad ellenem, ha tenekd onnan felülről nem adatott volna; ezért annak, ki engem neked átadott, nagyobb bűne van”; vagyis ezt mondta neki: A fölöttem való hatalmad Istentől származik, és Istennek az az akarata, és az enyém is, hogy meghaljak a keresztfán. Mindazonáltal te nem vagy ártatlan, mivel kötelességedben állana az igazságtalan vádlóknak ellenállni. Ezek vétke azonban nagyobb mint a tied. Pilátus ugyanis vétkes emberi gyengeségből, a zsidók azonban gonoszságból követték el a bűnt.
Igaz tehát az, hogy a bűnökben megátalkodott ember még a csodák szavát sem hallja meg, hacsak a kegyelem meg nem nyitja a fülét, vagy inkább olyan füleket ad neki (a lelki hallás által, mivel a hit hallásból van), melyek által azok megértésére jut, azaz a lélek felfogását alakítja át. Minden keresztény tanítás és beavatás célja az, hogy a benső lelki érzékelést működésbe hozza, és a lélek szemét, az emberi értelmet az azt elhomályosító szenvedélyek homályától megtisztítsa. Az a szó, az a hang, ami nem erre irányul, az nem igaz tanítás, és ma sok ilyen van.
Legyünk olyanokká mint a tanítványok, akiknek Jézus ezt mondta: „Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött.” Nekünk adta önmagát az Egyházban, a szentségekben, így rajtunk áll, hogy élünk e Isten húsvétkor megszerzett kegyelmével. Ha vele, belőle élünk, vele szenvedünk, benne feltámadunk és örökké élünk. Áldott Anyánk, katolikus Egyház!