Engem küldj!
Mindenki ismeri azt a mondást, melynek alapja szentírási: Senki sem lehet próféta a saját hazájában. „»Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.« Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” Szinte kétségbe vonták a Jézus által tett csodákat azok, akik között Jézus Názáretben felnőtt. Ez a megbotránkozás volt, mivel a csoda feltétele rendszerint az volt, hogy a tanúk, valamint azok, akik annak jóságát élvezték, például akiket meggyógyított, legalább egyfajta tökéletlen hittel és jóindulattal megérdemeljék. Jézus csodálkozott az ő hitetlenségükön, és nem is tett ott csodát.
A csodák nem öncélú isteni beavatkozások, annak lényege az, hogy a csoda jótéteményének élvezője ezáltal Istennel találkozik. Amikor azt kérdezik, hogy „miféle csodák ezek, amiket a kezével véghezvisz”, akkor a sémi gondolkodásmód szerint kell érteni: Jézus keze az Jézus hatalma, amivel cselekszik. Jézus nem próféta, hanem Isten. Ő nem vette ezt, mint holmi változó, vagy divatos bölcsességet, hanem az ő hatalma azonos önmagával, a lényegével. Valójában Jézus maga a csoda, és a keresztény, ha megtér és Jézussal él, akkor megismeri a csodát, ami belül, a lélek mélyén megváltoztatja az ember felfogását. Akkor már mindegy, hogy mivel, vagy kivel találkozik, mik történnek vele, mi várhat rá, a csoda élteti a lelket, és erről a lélek tud.
Az értelem mellett a szív felismerése ez, mert értelme használatával egy ateista is el tud jutni oda, hogy van valami, vagy kell lennie valaminek. De aki van, az valaki, és Isten, és a hatalma az, hogy van, és e vansága örökkévaló. Pál apostol írja a római levélben, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,21) Szent Ágoston azt is hozzáteszi, hogy még a bűnök is (etiam peccata). Ő azonban nem a folyó bűnös életet legalizálja; ez a múltban elkövetett bűnökre vonatkozik, amikre már egy megtért ember tekint vissza, mint Ágoston, aki megírta Vallomásait (latin címe: Confessiones, azaz Gyónások). Ágoston ebben a műben visszatekint egész életére, és felismeri azt, hogy az igazság ismerete nélkül mennyit vétkezett. „…vétkeztem Uram Istenem. Minden teremtett és természetes dolgok alkotója és rendezője vagy, de bűneinknek csupán a rendezője.”
A bűnt tehát – Ágoston értelmezésében – beállítja Isten a gondviselés örök terveibe, Isten előretudása és mindentudása okán. Ezt jelenti az, hogy az Istent szeretőknek minden a javikra válik, még a bűn is, amit korábban elkövettek. Aki Istent szereti, az nem akar elkövetni bűnt, mert a bűnben Isten nincsen velünk. Ágoston azért írja meg a nagy életgyónását a Vallomásait, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy Isten egész életében ott volt vele, ami az ő teremtő Istenének jóságát magasztalja. Ami bűnös, az a sajátja, ami benne jó, az Isten műve: ezzel a tekintettel kell saját életünkre néznünk, amiben megmutatkozik az, hogy Isten nem a láthatókat nézi, amikor megítél minket, hanem a szívet, ahol az vagyok, aki én vagyok. Ebben a szívben születik az akarat.
Jó akarat csak abból támadhat a szívben, ha a lélek felismerte az igazságot. Néha abból is születik jó, ha a lélek – az eleve belé írt forrásból – nagyon keresi azt. De a keresztény szív, mely megtért, már megnyugodott, hiszen megtalálta az igazságot. Ágoston a saját hazájában megvallotta egész életének minden bűnét, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy eltévelyedései, egyik szektához való tartozása, a hiú dicsőségvágy, a kéjvágy mennyire növelte benne a nyugtalanságot, de ebben a nyugtalanságban mégis felismerhető volt az igazság keresésének hajtóereje.
Lelkünk keresi az igazságot ugyan, de valójában az igazság talál meg bennünket. S ekkor a korábbi vágyaink hajtó ereje kifullad, és életünk csendes Isten-szemlélése megváltoztatja a felfogásunkat. Sokszor nagy bűnök döbbentenek rá bennünket arra, hogy valakit megbántottunk, aki a mi Teremtőnk. A bűn elveszi emberségünket, az Isten-képmásságunkat elhomályosítja.
Beszélgettem valakivel Istenről, aki azt mondta, hogy ma nincsenek olyan életközösségek mint régen voltak, és attól, hogy jót beszélgettünk egymással az igazságról, még nem változik meg a világ. De megváltozik, méghozzá végérvényesen, mert egyetlen szó is elég egy sorsdöntő beszélgetésben, egy jól irányzott kérdés is oda vezet bennünket, hogy megértjük, hogy kell lennie végső igazságnak, mert az ember énje, a lényege nem változik, mert az a változatlan igazsággal van vonatkozásban, ezért nem lehet tartósan értelme semminek, csak ennek az igazságnak. Nem tudjuk mindig szavakban kifejezni azt, amit a lélekben felismertünk, de a kifejeződése az új életmódunk lesz.
Barsi Balázs atya azt mondta egyik gyónásomban, hogy ha az Isten egy embert meghívott a családból az igazságra, akkor az egész családot meghívta. A családtagjaink, a saját hazánkfia lelkébe nem látunk bele, gyakran azért tart ki az ellenkezés az ösztöke ellen, a tagadás, mert már megtalálta az igazságot az illető, de fél vele szembesülni. Kényelmesebb azt mondani, hogy hallgatunk egy jó kis beszédet a paptól és milyen jó volt a prédikáció, mert a pap utána eltűnik.
A szó azonban, amit hallott a fül, a szívbe beleszáll, és Ige lesz. Átformálja a felfogásunkat, ha igaz a beszéd. Istenről a beszéd teológia, ezt is jelenti e szó. Ha ez a beszéd eltér az evangéliumtól, akkor az tévtanítás. Minden tévtanítás, ami nem korbácsolja fel a lelkünket, és nem szembesít bennünket a bűnökkel, a helytelen szokásokkal. A bűnt nem lehet ideologizálni, és megmagyarázni, mert a bűnben nem lehet igazság, hiszen a bűn akarása nyílt Istentagadás. Azt akarjuk, hogy Isten ne lásson, ne halljon, és ne tekintsen bele a szívünkbe.
Látni azonban csak azok látnak bennünket, és csak azokat látjuk mi is igazán, akik a közvetlen atyánkfiai, akikkel együtt élünk. Amit ők mondanak, az sokszor Isten szava, csak nem tetszik nekünk, és ezért tagadjuk a szavuk igazát, pedig Isten a másik ember által is szól hozzánk, de ha a szó igaz, akkor abban nem emberi bölcsesség van, hanem Isten hatalma. Ha levesszük kezünket valakiről, akkor lemondunk a hatalomról, amit az igazságból való részesedés által Istentől kapnak az esetlen emberi szavak. Nem tehetjük ezt, mert Isten prófétává kent fel a keresztséggel bennünket éppen a saját hazánkban. Hangozzék a hang, és testesüljön meg az Ige minden prófétálásban!