Szeretet Nagykövetei

Meghívások darabolják életünkben az időt, s amikor valahova készülünk, feltekeredik a múlt valami láthatatlan csigára, s csak előrefele tekint a várakozó lélek. Az ember mindig várakozik, és a várakozás lendülete élteti benne a figyelmet. Majd amikor elérkezik a várva várt esemény, újra nyikorog a csiga, s a feltekert múlt vastagodik ugyan, de nekifeszülni már nem tud az akarat, mert az csak előrefele viszi a lendületet. Vajon mi korbácsolja fel a lélekben ezt az előre tekintő várakozást?

Robogunk az országúton, az autó hátsó ülésén a feltekert kalácsok, a lekvárral összeragasztott linzerkarikák, melyek közepébe szíveket szúrtam. Az adagot hamarosan illő lesz megemelnem, hiszen már nyolc kisgyermek várja a doboznyi összesütött szeretetet. Keresztelőre sietünk, fut alattunk az országút, mintha láthatatlan csigára tekerné fel valaki a távolságot is. Három megyényi országút van mögöttünk, amíg végül mégis időben beérünk a gyermekzsivajtól duruzsoló, díszbe öltözött kis kápolnát.

Barátok, rokonok, komák, ismerősök gyülekeznek, nagy a sürgés-forgás, terülnek az asztalkák. Középen az anyai nagyszülők, alighanem itt ők a leggazdagabbak. A mama lábánál kis kosárban szendereg a kis Jóska, akit ma keresztelnek. A kedélyes nagyapát viccesen kérdezem, hátha megfogom a rejtvénnyel, vajon hányadik unokát ringatja a kosárban? Az öreg szakállába túr, de azonnal rávágja. Három a harmadikon! Huszonhét az, az áldóját, s elképzelem a nagy családi ebédeket, amikor gyermekeivel s unokáival összejöhet.

Gyűlnek a sütemények az asztalon, érkeznek sorra az emberek, gyarapodnak a tipegők, itt bizony sok a gyermek. Isten angyalkertjébe tévedtünk talán?
A padban térdelek, előttem négy kislánnyal egy fiatal pár. Az Apa türelmesen suttog a leánykák fülébe, csak szeretettel nevelget, nem fegyelmez. A lánykák látszólag mind egyformák; aranyhajú, kék szemű édes angyalkák. Mellém csusszan a kis Jóska középső nővére, aki a nyolc gyermek sorában harmadikként lett Isten gyermeke, de ő már nem számolja a testvérkéket, számára ez természetes, hogy érkeznek az apróságok a család életébe. Így volt ez mindig is az emberek életében, csak a nagy modern tervezés ágál ma az élet ellen.

A fiatal pap az oltár elé térdel, jelenléte hullámként sodorja el a morajlást a kápolnából; néma csend lett. Belépnek a szülők, anyja karján a kis Jóskával, mellette a büszke, ifjú keresztapával. Hagyományos keresztelő ez, így keresztelhetett Szent Ágoston is az óegyházban, a szavak változatlanul hangoznak. Háromszor fúj a pap a gyermekre, a rálehelés az Egyház ősi szertartása, akárcsak a szentelt só, mellyel illeti az alvó gyermeket. Az ördögöt a pap az Egyház nevében távozásra szólítja fel.

Beleborzongok, hogy mekkora hatalmat kapott a katolikus pap, most értettem meg teljesen. A papság az emberséget magába felvette, hogy általa Krisztus működhessen. Ez a földi átlényegülés, ami által majd szavára –mely szavakban Krisztus szól – a kenyér és a bor is átváltozik. Nem tudna átlényegülni a kenyér és a bor, ha az ember nem lényegült volna át előbb pappá. Jobban meg kellene becsülni a papjainkat, kik egész életükben ebben a lényegben élnek!

– József, megkeresztellek téged az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében – e szavak betöltötték a teljes teret. Csak az apa arcát láttam, aki úgy mosolygott a szentté levés pillanatában a fiúra, mintha nem a nyolcadikat, hanem az elsőt szemlélné. Ebben a pillanatban ő ugyanis a tökéletes ártatlanságot szemlélte, s általa látta gyermekében magát az Istent. A jászolban alvó Istengyermek ilyen lehetett, s ez most karácsony volt ebben a pillanatban, s ez a pillanat megállt, nem tekerte fel a láthatatlan csiga, s az egész kápolna barlangistállóvá lett, mindenki belekerült ebbe az ártatlanságba.

Az én ámulatom a csordapásztor csodálkozására hasonlított; belém égett a kép, a karácsony új képe, kitörölhetetlenül. Könnyeim záporoztak az istenlátás örömének ellopott kis kockájától. Ez egy Istenérv-fogalmazódott meg bennem, s ezen a könnypatakon úsztattam bele lelkemet az öröm vasárnapján a szentmisébe.

– Örülj Jeruzsálem – hangzott a misekezdet, s a kis kápolna Jeruzsálemmé tágult, ahol ott volt Isten népének teljessége. A kis József is Jeruzsálemi lett, s tudtam, hogy a Szentháromságba frissen belemártott lelke hangtalanul is dicsőíti az Istent, hiszen már nem tud mást; a kereszt jelével megjelölve eltörölhetetlen pecsétet kapott, miáltal minden gondolata az örökkévalóságra beirányozva születik meg. Boldogsága azon múlik majd, hogy követi-e lelkének ezt a minden mást felcsigázó gerjedelmét.

Az apró lánykák nyüzsögtek előttem, fecserésztek, el-elburultak, tekeregtek, összekeveredtek, hol anyjuk, hol apjuk felé dőlt a négy kis gyermek. Az egyik, aki előttem ült, kis virággal a hajfüzérében, fejét oldalra billentve hátra-hátranézett. Mosolyt váltottunk, nem is egyszer, mely arra ingerelte, hogy mozdulatát s mosolyát meg-megismételve újra meg újra rám tekintsen. Átváltoztatáskor térdelve fejemet meghajtva arcom szinte kis arcát érintette.

Megrendülten hallgattam a halk szavakat az oltárról, mialatt szívemben fájdalom tört fel, mert átéreztem, hogy életemben a keresztség tisztaságát hányszor beszennyeztem, elcsúfítva a bűntelen szép istenképet a lelkemben s arcomon. A gyerekek arca azért ilyen tiszta, azért ilyen fényes, a kislány arcán is ez ragyogott. Mosolyában, tekintetében kendőzetlen szeretet, nyíltság, s olyan elfogadás, ami feltételeket nem ékelt a pillantásokban találkozó lelkek közé. Hát így néz ránk az Isten akkor is, ha szívünket a szégyen béklyózza, s fejünket a bűnbánat lehorgasztja?

Megértettem, hogy ez a felismerések szentmiséje lesz nekem. Miért hajtjuk le a fejünket, ha szégyen mardossa a lelkünket? Mert a test kifejezi a lélek mozgását, s szemeinket a szívünk felé fordítjuk, hogy magunkba tekintsünk, s magunknak nem hazudhatunk. Isten emeli fel újra a fejünket, de hogyan, miként menti meg a csüggeteg lelket?

A könnyeimtől nem láttam már, csak kis lökést éreztem vállam felett. Apró gyermekkéz nyúlt felém hátra, s nekem e kis kezet kezembe kellett vennem. A lányka meleg kis tenyerét két tenyerem közé tette, s ott nyugtatta, simogatta kezemet, de hátra nem nézett. Percekig tartottam kis kezét, mintha törékeny kis porcelánt tartanék, olyan kicsi volt ormótlanul nagy tenyeremben a lányka-kéz. Isten vigasztalása a néma érintésben, melyhez gyermekkezeket használt.

Ott és akkor, a sátánfejedelem hatalmától megfosztatott, és a gyermeket az Egyház fiai sorába fogadta, s rajtunk, köztünk is megtört a sátán hatalma, mi is részesültünk a keresztség tisztító kegyelmének hatásában. Ott és akkor a kápolna volt a világ, s nekem, kinek lehajtott fejem gondolatfüzérében a fattyúhajtások virulni kezdtek volna, hogy világi életem gondjait azokban szemlélhessem, lemetszette Isten mindezeket apró gyermekkéz alakjában felém nyúló irgalmával.

Nyugszik az apró kezecske tenyeremben, s átlényegül bennem ember mivoltom érzete, éppen úgy, amint az ostyából Isten lesz, válnak gondolataim is beirányozottá az isteni lényegre. Hátratekintget a kis fejecske, s a lányka hajába tűzött kis selyemvirág mintha élő szirmot bontana. Visszatolom a kis kezet, a másik kezembe veszem a bal tenyerét s összerakom, csak szememmel intek, hogy a magasba emelt Istenre nézzen. Úgy maradtak az összetett tenyerek, s most tekintetünk az ostya rejtelmében találkozik, ahol az Egyház elevenné lesz a tekintetek mögötti lelkek találkozásától.

Már a süteményeket kóstolgattuk, amikor egyszer csak megállt előttem a kislány, mintha azt mondta volna: Itt vagyok!

– Nohát, itt vagy? – guggoltam le mellé, haját megsimítva. – Mi a neved?

– Vera, és a tied? – kérdezett vissza.

Megmondtam, majd megnyugodva, hogy már tényleg ismerjük egymást, elszaladt a többi kisgyermekhez. Más beszélgetések is voltak, de szememmel mindig követtem a kislányt, aki innentől fogva már ismerősként nézett vissza rám.

A boldog anyukától öleléssel búcsúztunk. Ugyan, mit is mondhatnék én ennek a nyolc gyermekes Édesanyának, aki testét, lelkét, kezét, idejét, életét visszavonhatatlanul Istennek ajánlotta? De valamit talán sejthetek abból, ami az ő szívében lehet. Egy kedves gyermektelen házaspárt ismertem, akiknek nem lehetett saját gyermekük, így örökbe fogadtak öt kisgyermeket, köztük beteget is, mert nem válogattak, ők ezt Istenre bízták rá. Egyszer az Édesapa elárulta nekem, hogy miért akarnak újabb gyermekeket: Azért, tudod, hogy megkeresztelhessem őket! – én értettem, hogy mire gondolt.

Ez az Édesanya egy beszélgetésben azt mondta, hogy ő a gyermekeinek csak az üdvösségét akarja, s én akkor ezt is értettem. Így lehet a gyermekeket jól szeretni, ha az üdvösségüket kérjük, és szolgáljuk. Ezt láttam az Édesapa mosolyában, aki megértette, hogy nagyobb dolog az, hogy most Jóskát megkeresztelték, mint az, hogy testi életet adtak neki.

Elköszöntünk, ha el lehet köszönni egyáltalán egy ilyen ünnep után, és kihajtottunk a kápolna udvarából. Amikor kikanyarodtunk a bekötőútra, szemben, a domboldalon két kislány kóricált a kaszálásra megérett fűben. Felismertem Verát és a kishúgát, virágot szedtek az Istennek kölcsönzött kis kezekkel. Megálltam, s hirtelen az ülés alól elővettem a kis fehér kendőt, amit egy nagyobb lányka szokott viselni, de tudom, ő sem bánná, ha én azt most elajándékoznám.

– Verácska! – szólítom, s ő szalad le a domboldalon felém, mint rég nem látotthoz teljes bizalommal. – Most elköszönök tőled – öleltem magamhoz újdonsült kis barátként, mint egy kis babát. Ezt neked adom emlékbe – nyújtom feléje az összehajtott kis kendőt. A lányka örült, nagyon boldogan fogadta, majd néhány másodperces tétovázás, rövid gondolkodás után hirtelen határozott mozdulattal elém tolja jobb markában őrzött kis csokrát.

– Én is adok neked valamit! – kis markából ügyetlenül átvettem a frissen szedett árvacsalán csokrocskát.

– Köszönöm – néztem kezemben a gyorsan hervadó növénykét, melyet a szemüvegtokba rejtettem, bár aligha éli túl a hosszú utat, de emlékként kezeltem.

A kislány a kendővel, mint holmi fűben talált kinccsel elszaladt anyja irányába. Egy ideig még néztem az árvacsalán csokrocskát, mely gyökerétől megfosztva valóban lelankadt.

Késő este értünk haza, amikor a szemüvegtokba rejtett csokrot kivettem. Igaz, a csokor elfonnyadt, én mégis apró vázába tettem. Reggelre az árvacsalán feléledt, s úgy ragyogott, mint a virágok királynője.

Éreztem én is, hogy ebben a világban gyakran így ellankadunk, akkor is, amikor az isteni malaszttal megajándékoz bennünket az Isten, de nem vagyunk árvák, mert az Egyház az anyánk, ott mindig felüdíti Jézus az úton lankadókat. A valódi találkozások ott vannak, ahol nem csak az úti cél azonos, hanem az odavezető út is. Sokan vágyódnak Krisztushoz érni, de jobb utakon, ahol mindig akadálynélküliség van. Jézus azonban saját magából készített utat számunkra, így ő olyan úti cél, aki egyben az odavezető út is. Az ellankadtakat felüdíti, mert a felcsigázott múlt ellenére a lélek sóvárogva keresi magát az utat is. Hát, ez Isten első meghívása, melyet a keresztség beléoltott az ember lelkébe. De még azok is vágyódnak utána, akik még nincsenek megkeresztelve, mert ez a belénk teremtett istenkapcsolat, és a lélek felhajtóereje.