Szeretet Nagykövetei

Az ősegyházban maga a liturgia jelentette a hinnivalót, tehát amit hittek, azt imádkozták, és azt imádkozták, amit hittek és ezt látták el magyarázatokkal a beavató beszédek, tanítások során. A „Quid sit christianum esse?” (Mit jelent kereszténynek lenni?) az V. század kínzó kérdése, túl a nagy hitvitákon arra a kérdésre próbált feleletet keresni, hogy az ember életvitele, gondolkodása, érzékelése és megismerése miként alakul át, ha valaki Krisztus követővé válik. A keresztény identitás egyértelműsége ugyanis válságba került az eretnek tanítások kereszttüzében vívott apologetikus küzdőtérben.

A hit válságára mindig a hittanulás megreformálása az egyik válasz, mivel a hamis hangokat hallgatók hittisztasága veszélybe kerül, ezért a hittartalmak átadási technikái kifinomultabbá váltak, és több példát tartalmaznak az adott történeti időre, és megnő a jelentősége az aktualizálásnak, mivel az egyes tanítók közti hitviták szereplői ismertek voltak és köztük éltek. A megtérésen átment ember új identitásának jellegzetességeit kellett a kereszténnyé lett embernek magára öltenie, melynek meghatározására törekedett a beavatás, ami akkor kezdődött, amikor a megtérő ember önmaga számára vált kérdésessé. (Szent Ágoston: Vallomások X.33.50.)

A keleti ember gondolkodása különbözik a nyugati gondolkodásmódtól, mert nem a hogyanra fókuszál az Isten megjelenésében, hanem annak jelentőségét értékeli. Nem érdekli a hogyan, hanem a meghirdetés, tanítás, vagy a tapasztalat. Benne van ebben a szemléletmódban a héber lélek játékossága, a „Spielelement”.

A bibliai képek célja, hogy képek legyenek, a Biblia nem hittankönyv. Hagyni kell, hogy e képek megszólítsanak és utána életre keljenek. Valamilyen módon ez a szöveg provokál is minket (mivel ami ott történik, az mindig történik, tehát most is). Az ember boldogságához ugyan az érzületek is hozzátartoznak, ám a hit nem érzület, mivel azok mindig változnak, így a hit nem hagyatkozhat rájuk. A hit azt jelenti, hogy bármilyen élethelyzetbe beleáll az ember, és annak megfelelően cselekszik, amit az Isten mond neki, mert az Isten irányítja a történelmet. „Ha nyomorúságban vergődöm, megelevenítesz; ellenségeim haragja ellen kinyújtod kezedet, és a te jobbkezed megment engemet. Elvégzi értem az Úr. Uram, a te kegyelmed örökkévaló: ne hagyd el a te kezeidnek alkotásait.” (Zsolt 138)

A pogány környezetben kialakuló Egyház nem társadalmi alternatívává kívánt válni, hanem közösségbe hívott, mely az egyén saját életét egyfajta keresztény küzdőtérré alakította e közösségértelmezésben. Ebben a közösségben azonos gondolkodásúvá kellett válniuk a tagoknak, mert ennek a közösségnek a végcélja is ismert volt, melynek előfeltétele volt az érzékelés és a gondolkodás teljes átalakítása, a felfogás megváltoztatása. A katolikus tanítás tartalmát, annak hitismereteit az Egyház adja át. A kereszténység előtt nem létezett az emberi nem egységes felfogásának gondolata. Az egyetemes (katolikus) ember sorsának vizsgálatánál olyan lényegi kérdések várnak feleletre, amiket egyetemes vonatkozásban az Egyház előtt átfogóan nem tettek fel.

• Mi az élet eredete?
  
• Mi az élet lényege és értelme?
  
• Melyek a legfőbb értékei?
  
• Mi az élet célja és milyen jelentőséggel esnek latba a nevezett értékek?
  

A megismerés tartalma túlmutat az érzékelhető dolgok átadásán, és feltárja az ember szellemi létmódját. Ez nem volt újkeletű dolog, hiszen az ókori pogány filozófiai iskolák is alkottak metafizikai fogalmakat, és ismeretelméleti kontextusban vizsgálták az emberi élet lényegét, melyet mindenképpen érzékfölötti princípium vonatkozásában véltek felfedezhetőnek, a teljes megragadás elégtelenségének tudomásulvételével. Mert annak ellenére, hogy Istenről egyetlen olyan kijelentést sem tehetünk, ami méltó lenne hozzá, Isten mégis lehetővé teszi az emberi szó számára az erre való törekvést, és azt akarja, hogy szavainkban örömünket leljük. (Szent Ágoston: A keresztény tanításról., I.6.6)

Ugyanúgy, az értelem is, ha örömét leli abban, hogy ismeretlen rejtekekbe is behatolhat, akkor abban is örömét leli, hogy ha megérti azt, hogy minél fáradtságosabban ereszkedik le a szeretet az egyszerű dolgok szintjére, annál erőteljesebben tud a dolgok mélyére behatolni, mivel jó a lelkiismerete, és azoktól, akikhez leereszkedett, semmi mást nem akar, csak az ő üdvösségüket – mondja Ágoston.

Nekünk eszünkbe jutnak a 4 meg 6 elemit végzett nagyszüleink, akik egyszerű lélekkel rendelkeztek a Biblia felfogására képes értelemmel tudományos, és dogmatikai magyarázat nélkül is, mert egyszerűen tiszta volt a szívük. Ha Isten változatlan törvényét hirdető tiszta szívű papokat, vagy hívőket ma az Egyházon belül is támadnak, az azért van, mert a támadót szembesíti e tisztaság a saját bűneivel. Az igazság soha nem elvárás kérdése, mert Isten törvénye nem kötelességeket ír elő. E törvények, az igazság révén a szívet, az ember lényegét tisztítja meg, mert a tiszta szív feltétele az igazság felismerésének.

Az olyan emberektől – a Szentírás értelmében – akik az értelmetlen jóslásokban és egyéb okkult praktikákban, bálványokban (pl.: pénz) bíznak, elrabolják a szívüket, elveszik ezzel az értelmüket, vagyis a döntési, és a világban való helyes tájékozódó képességüket. Ha ezt a részegséghez hasonlítjuk, akkor a rabló a bor, ami nem a hangulatot veszi el, hanem az értelmet. Ezért figyelmeztet a Példabeszédek szentírója: „Ne nézd, milyen piros színben játszik a bor, azt se nézd, hogyan csillog a serlegben, hiszen olyan könnyen megissza az ember, végül aztán megmar, akárcsak a kígyó.” (Péld 23,31-32) A megittasodott ember szeme zavarosan látja a dolgokat, szája pedig össze vissza beszél, mert „a szív bőségéből szól a száj”, hisz mindenki arról beszél, amit a szívében gondol.

Az értelmes ember, a bölcs ember a Szentírásban az, akinek szíve van. A szív egyszerre szerve a megértésnek és az akarásnak. Mert az ész felismeri az igazságot, az akarat pedig megteszi a jót. Az Egyház feladata a szív megtisztítása, és az akarat jóban való gyakorlatoztatása. A szív az elhatározások színhelye is, és Isten e szívet szólítja magához, az ember szívére beszél, a szívéhez szól, mert ennek tisztasága teszi képessé az embert az engedelmességre, hogy a szenvedő Egyház hajója el ne süllyedjen. Ezt a hajót a tiszta szívekkel menti majd meg az Isten.