Szeretet Nagykövetei

Fel s alá sétálgatok a buszmegálló őszi levélesőt pergető láthatatlan búrájú pavilonjában. A várakozásom leszűkíti a teret, s kimetszi a számozott megálló kis kockáját a valóságból, most ezen kívül semmit nem észlelek. Egy asszony sétál be a sercegő levelek esőjének megkurtított valóságkockájába, s hamar kiderül, hogy egy irányba megyünk, ám ő nem utazik Pestig, csak haza Kakasdra. A településnév elhangzását lelkemben máris arcok képe követi. Egy szikár, büszke sváb asszony, Rézi néni, s Terike, aki kora miatt még nem Rézisedett meg, igaz, már az a lélekközösség sincsen meg, ami őt úgy nyolcvan táján Rézivé keresztelhetné át. Persze jól tudom már, ha székely lenne, inkább neveztetne Trézsinek, de ki tartja már számon e névtörténeti jelenségeket! Egykor a nevekben benne volt a néplélek, s a tolnai nemzetiségi térképek e láthatatlan erecskéi már csak a sziklák alatt folydogálnak, de jó ismerni még e búvópatakok útvonalát. Fel is derültem nyomban, s mindjárt a múltnyitogatáshoz fogtam, az asszonyt el nem engedtem, s mintha a levélzuhatag is zuhogó függönnyé vált volna, honnét nem tanácsos kimenni, amíg alább nem hagy a zuhatag. Eresszé változtattam a kis kockát, a megállóból időugrásra kész útiállapotot vettem fel, ám keserű eséssé lett ez a jelenbe visszapottyantó valóság, ami azért mégis láthatóvá tette a levélzuhatag feletti láthatatlan hagyomány csillogó pantheonját.

– Ó, kakasdi, akkor maga bizonyára sváb! – fordultam felé érdeklődve, de nagyon tapintatosan.

– Neeem. Én székeeely vagyok – válaszolta mosolyogva, s én azonnal megértettem az ee hangzók ejtéséből, hogy így van ez.

Mesélni kezdett arról, hogy neki az ura a sváb, és rögtön hangsúlyozta, hogy már régóta nincsenek meg azok a bizonyos ellentétek a két népcsoport között, már házasodnak egymással, és mindenki úgy értékeli a történelmi múltat, amint tudja – vagy ahogyan az emlékezetpolitika diktálja – de ezt már csak én gondoltam. Mert elmondta, hogy nem oly meghatározó már a hagyomány, a svábok a németet sem tudják már, a székelyek meg mindig is tudták, hogy ők kicsodák. Persze óhatatlanul előkerült a nemzetpolitika, és az asszony sajnos rosszallón szólt arról, hogy a határon túli magyarokat, nevezetesen az odaát élő székelyeket milyen nagyban támogatja a kormánypolitika, a székely kisebbség gyermekeinek adott iskolázási támogatás is szóba került.

– Mert tudja, valahogyan nincsen ez egyensúlyban.

– Egyensúlyban? – hüledeztem e fura mértékelési metóduson. – Hogyan lehetne itt egyensúlyról beszélni? Tetszik tudni, hogyan élnek a magyarságukhoz, és székely örökségükhöz ragaszkodó testvéreink Székelyföldön, a mai Románia területén? Hát itthon nem úgy van-é, hogy azok kapják a nagyobb támogatást, akiknek kevesebb van? Miféle törvény okán rekviráljuk el tőlük ezt a támogatást? Tetszik tudni, én ismerek ott székely gyermekeket nevelő szülőket, azok talán magyarabb gondolkodásúak mint mi itt, az anyaországban. De gondolja csak el, ha a szülő, akinek két gyermeke van, s az egyik vele lakik, míg a másik csak nagy ritkán jön haza, nem érzi-e úgy a szülő, hogy felcsomagol neki mindent, hogy a másik se érezze, hogy ő mostoha.

– Hát bizony, én is így teszek, ha a másik fiam hazajön, ebben igaza van.

– Tudja, én úgy vélem, ha a kormánypolitika nem is adott volna meg semmit ezeknek a székely gyermekeknek, nekünk magunknak lett volna ez kötelességünk, a saját pénzünkből megadni nekik. Mert amikor a távol keleti országokban cunamik voltak, akkor mindenki örökbe fogadott valami árvát, és annak rendszeresen pénzt küldött, hát hogyne kellene ezt a mi magyar édes-gyermekeinknek megadni.

– Ez igaz – ismerte el az asszony, s nekem eszembe jutott a mi székely gyerekecskénk, aki nálunk járt a nyáron, s akivel azóta is tartom a vérszövetséget.

Amikor itt járt, egyik székely asszony Varasdról megígértette velem, hogy ha jön a gyerekecske, akkor a székely házba, s hozzá elviszem. Mikor meglátta a székely legénykét, csak ennyit szólt neki: „Sirülj csak, hadd nézzelek!” S a legény perdült egyet földije előtt és természetességgel mutatkoztak be egymásnak. Majd amikor a székely-sváb emlékező-porta kapuja megnyílott, meg is kérdeztem vendéglátónkat, hogy beenged-e engem, mert se székely, se sváb nem vagyok. No, erre a székely gyerekecske válaszolt székelyesen.

– Természetes, hogy béengedik Önt.

Lehetett érezni már, hogy a beszédjük alapján volt közöttük egy sajátos szál, ami más irányba nem feszült. Mi volt itt más, mint a székely beszéd, a rejtjelezett nyelv nagybecsű szavai, a hanglejtés, a hangszín, amin érezni lehetett, hogy az olyan más, mert székelyes, s a beszélőket valami titokzatos erővel azonnal összekötötte.

A szövőszék előtt álmélkodtunk, s kutatgattuk, hogy melyik lehet az áspa, motolla, mivel nyistöltek, de emlékezetem már nem tárolt olyan képeket, hol nagymamák szőnek, s festékest varázsolnak, ebben rá kellett hagyatkoznunk Gizike emlékezetére.

– Mama sokat szőtt. Emlékszem, vitte Pestre meg Békéscsabára, s eladta a gyapjúkat, s ebből pénzeztek egy kicsit, így ügyeskedtek az asszonyok a munkájukkal, nagyon szorgalmasak voltak akkoriban.

– Na, minden házban volt egy festékes – mutat Gizike a szép szőnyegre – s ha menekültek, mert sokat menekültek, akkor ezt a festékest letették a földre, s ott imádkoztak, mintha az lett volna az oltár. De gondold el, hogy ezt megcsinálni mennyi munka lehetett!

– Hát, ez leginkább olyan mint egy szőnyeg, de miért nevezik mégis festékesnek? – vizsgálgatom a kissé megkopott pirosas szőnyeget.

– Azért, mert régen az elkészítéséhez szánt fonalat az asszonyok maguk festették. Ehhez burjánokat használtak, de később lehetett venni festékeket is. Mivel vékony és laza szövésű, így a padlón használva hamar tönkre ment volna, ezért földre sohasem tették, kivéve ha amint mondtam, menekültek, és oltár lett belőle. Inkább ágyra, asztalra terítették, esetleg falvédőként szolgált. De a lányoknak illett festékesnek lenni a hozományban is. Ezt egyesen szőtték két nyisttel, minden bordafogba egy szálat szőttek. A festékes alapszíne általában a piros volt, de ezt nem kallózták, és nem is mosták. A stafírung kiemelkedő darabjának számított, és az anya a lányával közösen készítette, a mintázatból a legény az ügyességet is ki tudta olvasni, ezért nagyon megmunkálták, igyekeztek egyedivé tenni.

Itt vannak, ebben a házban nekünk az emlékeink. Az a zöldes krecsány – így mondták – az az én Édesanyámnak a krecsánnya, ez a női blúznak felel meg, és én a ma napig használom a szoknyáját, ha megyünk székelyek felvonulni; szedéses inggel, és lájbival viselem. Ez a favirágú kötény, ez volt a legdrágább ruha, csak a gazdagoknak volt ilyen. Akinek volt favirágúja, az már gazdagnak számított.

– Mit jelent az, hogy favirágú? – hajolok közelebb a kelméhez, hogy mustrába vegyem.

– Hát, ez a neve, már nem tudjuk miért; nincs itt a rokolyája mert használják, de a kötényét, a karincáját meghagyták. A bukovinai székelyeknél a szoknya (akár alsó, akár felső) neve rokolya volt .Ez a kásmér, a legdrágább anyagnak minősült, nagyon szép nekem mindig.

Majd látunk fejkendőket, nemrégiben Gizike keresztanyjától magam is kaptam, aki meg is mutatta, hogy macsukálni miként kell, mert nem volt mindegy, hogyan kötötték meg. A székelyek ruvának nevezték, és a kendő viselésének megértéséhez pedig nekem egész szótár kellett. A nénike magyarázta nekem, hogy miesnap, azaz hétköznapokon a ruvát egyszer keresztbe vetve, lazán meghúzták az álluk alatt. Az idős asszonyok gyakran egyáltalán nem kötötték meg a kicsi ruvát, hanem a végeket visszahajtva az arc mellett jobbról és balról betűrték, amit úgy mondtak székelyesen, hogy esszeszúrták a keresztbe vetett végeket.

Már az elénk tett illatos székely palacsintát nézegettük, ami nem volt cérna, hanem kövér palacsinta, élesztősen, amikor szép mesét is hallhattunk a régi parasztok életéről vendéglátónk előadásában. A mese saját költeménye, fejből meséli, azaz inkább a lelkéből, s a történetben áramlik ki a nevelői szándék, a jóakarat, a remény, az embereket jónak látni akarás. Leírni e mesét nem hogy nem lehet, inkább nem szabad, mert az ízes, székely beszédet seféle papír vissza nem adhatja.

– Ez a régi parasztok mindennapi életéről szól, és székelyesen mesélem – mondta szemlesütve a remek mesélő.

– Igen, a régi parasztok élete bizony varázslatos, nekünk meseszerű, én is a rabja vagyok, és oda de tud vágyódni az ember! Bárcsak visszatanulhatnánk a hagyományt, hogy mi is úgy élhenénk! –  szakadt fel lelkemből a sóhaj, s a székely gyerekecske arcán azt vettem észre, hogy neki nem kell visszatanulni, ő ezt érti, s neki természetes minden, mit székely mesélője eléje festett, mert megvannak az élő képek a lelkében. Alighanem ő is székely meséken nőtt fel, s mint később színt vallott, maga sem utolsó mesélő, megvan hozzá minden mestersége.

– A nagymamámék mindig így beszéltek, én azért tudok székelyesen beszélni annak ellenére, hogy én már itt születtem. A szüleim már nem beszéltek így, mert amikor ide telepítették őket, akkor igyekeztek ilyen irodalmi nyelven beszélni, mert a svábok nem értették a tájszólást, és együtt éltek békességben, így a betelepülők igyekeztek alkalmazkodni ott, ahol befogadták őket. Mamáéknál azonban mindig székelyesen beszéltem, azért tudtam járni mesemondó versenyekre, mert tőlük tanultam ezt a beszédet. Most én is tanítom a gyerekeket erre a székely beszédre. Kettőcske van, akiket tanítok, de olyan szívbéli mesemondók! Mondom nemrégiben az egyiknek, hogy amit mondok, arra belül figyelek, és azt látom magam előtt. Erre örömmel felkiált a fiúcska: „Hát én is látom!” „No, akkor te egy igazi mesemondó vagy!” ismertem el.

Mosolyogva beszél ifjú tanítványairól, majd a csíki gyerekecske felé fordul:

– S akkor te meg, Sebestyén zongorista leszel, s én olyan büszke leszek rád, s megmondom majd, hogy ezzel a gyerekecskével én foglalkoztam, s tanítottam a székely mesére – nevettünk mindhárman.

Még arcomon maradt a mosoly, mert ez a gyerekecske ezzel sosem hencegett, hogy konzervatóriumba jár, és naponta órákat gyakorol, mert kitűzött célja van, aminek elérésében lankadatlanul fárad. Ezeket én mondtam el helyette, de csak finoman, mert szerény a gyerekecske.

– Látod, remélem, hogy az leszel, mert ha szereted, akkor mindent megteszel érte – fordította a szót Gizike most komolyra. – Figyelj, én kisgyerek koromban nem tanulhattam, amikor hazaértem az iskolából, mert dolgoznom kellett. Édesapám már tíz éves koromban meghalt, a húgom két éves volt, és akkor kellett trágyázni meg etetni, meg kapálni meg mindent. De amikor Édesanyámék lefeküdtek és a testvéremmel már aludtak, egy elemlámpa-égőt szerelt a nagybácsim a fejem fölé, nem voltak tudod ilyen éjjelilámpák. Szegények voltunk, ez nem szégyen, csak kellemetlen. S akkor képzeld el, így a szemem elé tartva néztem a könyvet, mert ez az elemlámpa nem világított annyira, s akkor volt amikor pirosak voltak a lapok, s zölddel jöttek szembe a betűk, mert úgy elfáradt a szemem. De ha nem tudtam megtanulni a leckét, akkor szépen reggel ötkor magamtól felébredtem, elmentem a könyvvel – itt van nem messze a futballpálya – jól beöltöztem, ha hideg volt akkor is, mert álmos voltam, és nem akartam, hogy álmos legyek, mert meg kell tanulni a leckét, ez a cél lebegett előttem. S akkor ott kinn tanultam, vittem az órámat, és utána mentem az iskolába. Jó tanuló voltam, mert én szerettem tanulni. Én soha nem mentem el az iskolába úgy, hogy ne tudjam a leckémet. Volt aki azt mondta, hogy én nem vagyok normális, mert szeretek tanulni. De nekem volt egy életcélom. Édesapám egyszer a térdére ültetett, s megkérdezte tőlem. „No, Gizike, mi leszel, ha nagy leszel?” Mondom tanító néni, úgy rávágtam, mint a pinty. Apám erre azt mondta: „Az is leszel, még ha az utolsó ingemet is el kell adni, én eladom, de akkor is az leszel.” Mert annyira benne volt ez a cél a szívemben, hogy sose adtam fel. De a Jóisten mindig megsegített, én bíztam benne, és dolgoztam, tanultam, nem érdekelt semmi. Úgy örültem amikor Édesanyámék elmentek vasárnap délután a húgommal, becsuktam a külső ajtót és tanultam. Ahh – nevet a lelkes kisdiákká lett asszony – Édesanyám jött haza – neki furcsa volt ez, ők nem tanultak ennyit – úgy túrtam a hajamban az ujjaimmal, és gondolkodtam, hogy hogy kell megoldani egy példát (nem voltam matekzseni, inkább humános voltam) és akkor Édesanyám belépett, s felkiáltott: „Hogy nézel ki?” tudod össze volt már turkálva a hajam. Rám is parancsolt: „Öltözz fel, menj és sétáljál a többi lánnyal.” Mondom neki, hogy nem tudok elmenni, mert kell hogy tanuljak. Édesanyám olyan kedves-mérges volt, csak csóválta a fejét, hogy ő nem is tudja, kire ütöttem én. Bennem volt az, amit Édesapám mondott, hogy akkor is tanító néni lehetek, s az végig ösztönzött engem, s végül óvónéni lettem. Az a legszebb foglalkozás, a kisgyermekek olyan drágák, őszinték, á, ezt nem is lehet elmondani. Tudod hogy dolgoztam? – néz a komolyan figyelő székely gyerekecskére – Bementem az oviba, én sose vártam, hogy vége legyen a napnak. Nagy bánat az, ha valaki nézi az óráját, hogy mikor ér véget a napja. Mindig így teltek a napjaim, mert szerettem azt, amit csináltam. Szerettem, s azt mondom, hogy mindenki próbálja azt csinálni amit szeret, mert akkor lesz boldog ember. Úgyhogy te csak zongorázz kitartóan, és soha ne add fel. S vannak bizony kudarcok, vannak nehézségek, de van kiút is mindig, amit meg lehet találni, ha igazán akarod. Ezt ne felejtsd el! Látod, én ilyen vén diák vagyok – kuncog a komoly szentencia után. – Énekelünk, mesét mondunk, a temetéseken is énekelünk, megtanultuk az énekeket, mert meghaltak már azok az asszonyok, akik énekeltek. Énekelni is szeretek, ennyi mindent szeretek. Kapálni is szeretek, komolyan mondom, amikor megkapálom a kertet, olyan boldog vagyok, hogy milyen szép! Leszorítom a paradicsomot, paprikát, s olyan jó ránézni. Az embernek a munka legyen mindig örömmel végzett alkotás, és akkor nem csak ő örvend neki, hanem a Jóisten is. Tudod Fiacskám, az a fontos, hogy az ember legyen kitartó. Ezen az úton pedig egyenes, igazságos, és szerető. Mert volt olyan helyzet, hogy valaki bajban volt. Ekkor az természetes, hogy odaugrok és segítek rajta. De volt olyan illető is, aki azt mondta, hogy én olyanoknak segítettem, aki valamikor ezt mondta, vagy azt mondta rólam, de ez engem nem érdekel. Az akkor volt, most ő bajban van, ilyenkor az embert kell nézni, és nem a saját sérelmeinket. Mert ilyenek is vannak, akik uszítják egymást, de engem nem lehet uszítani.

– Hát, pedig ma ilyen uszítós világ van – dörmögtem, ám rögtön éreztem, hogy az uszításra magam is nemet tudtam mondani már. – Mi azonban nagyon köszönjük, hogy uszítottál minket a hagyomány mentésére –fogtam a megköszönhetetlen ajándék iránti hálaadásba, amit a székely asszony bátran megszakított.

– Én a történelmet szeretem a legjobban. Te is?

Azonnal rávágtam a választ, gondolkodnom sem kellett.

– Bizony én is. Mert tudom, hogy a történelem nem a könyvekben van, hanem az emberi szívekben, ez szívbúvárkodás, ahol a történelem tanúival merülünk alá. Én úgy látom, hogy ez működik, nézd ezt a székely gyerekecskét, ő taknyos hozzánk képest, de mégis érdekli amiről itt beszélünk, mert tudja, hogy ez az ő múltja, és ennélfogva a jogos örököse ennek. De ha nem rögzítjük, akkor őket lopjuk meg, s az ő gyermekeiket. Meg kell tisztítani a történelmet az emlékezetpolitikai púdertől, amit mindig politikai érdekek színárnyalatai színeznek.

– El kell bizony mondani nekik, mert múltkor éppen a családban elkezdtem ezeket mondani, amiket a nagyszülők meséltek, amikor őket ide telepítették, s csodálkoztak a gyerekek, hogy én eddig ezt nem is mondtam. De hát mikor is mondtam volna, hiszen mindig éltük az életet, mindig abban, ami éppen volt, neveltük, iskoláztattuk a gyerekeket, akkor unokáztunk, mindig úgy csináltuk a dolgunkat, hogy legyen időnk nekik besegíteni. De mindent szívből csináltunk, és most mindig szívből emlékezünk. Az öregek, akiket még ismerek, ők nagyon szeretnek mesélni, már nem sokan élnek, hozzájuk el kell menni.

Megkaptuk a frissen sütött székely palacsintát, amit a gyerekecskének én el is csomagoltam, s vitte is magával Székelyföldre, Magyar földünk Csík megyéjébe, ahol az őrzők még őrzik a hagyományt. Vannak magyar iskolák, és nekünk nem kell sajnálnunk ezeket az iskolákat anyagilag is támogatni, mert ezek a mi iskoláink is, hiszen a nyelvében él a nemzet, nem a földrajzi határaiban.

A középkorban oly fontos küldetésként fogalmazódott meg magyarokban az azonos nyelvet beszélő rokonok felkutatása. Julianus barát gyalog ment el Magna Hungáriába, a Kaukázus környékére a király megbízásából. Kőrösi Csoma Sándor az életével fizetett a 19. századi tibeti népkutató küldetéséért, mert hitt abban, hogy a nyelv köt össze bennünket. A megmérgezett nyelv megrontja végül a gondolkodást, s a romlott gondolkodás teszi fesletté az erkölcsöt, ami elvakítja a lélek jóra irányuló tekintetét.

Ma a fiataljainknak nem mesélünk székelyesen, de talán semmit nem mesélünk a múltról, a családok történelméről sem, pedig minden családnak vannak szép, csak a beavatottak számára érthető anekdotái és pajkos történetei. Ez hiányzik ma a beszédből; a szellemesség, a pajok, de van helyette ízléstelenség és közönségesség, különösen a feslett angolszász kifejezésekkel teletűzdelt nyelvezetben, aminek valójában nincs is értelme.

Ám ha nincs egységesen értelmezett nyelv, akkor nem létezik egységesen értelmezett nemzet sem. Akkor a politika megalkotja a nemzetpolitikát, ám amögött sem a mese van, hanem az elveszőben lévő utáni kapkodás.

Még vannak mesélők, de már nem sokáig. A kérdés csak az, hogy van-e még a lelkünkben nyelvéhség, van-e még a gondolkodásunkban nemzetvágy, vagy pedig egyenlőtlennek és egyensúlytalannak tartjuk azt, ha a határon, a földrajzi határvonalon túlra rekedt nyelvtestvéreinket támogatjuk bármivel is.

Magam arra szavazok, hogy a személyes kapcsolatainkkal támogassuk a nemzetpolitikát, és rekviráljuk el mihamarabb e kérdést a meséléssel a politikusoktól, mert különben ennek nem lesz jó vége.