A kábulatból megtérni
Keresztelő Szent János, a pap fia, aki a pusztában élt, telekiabálja a világot azzal az örömhírrel, ami a mi adventjeinket is be kell hogy töltse. Bánjuk meg bűneinket és helyezzük életünket vissza a szeretet rendjébe. Szent Ágoston ezt ordo amorisnak nevezi. Hogyan néz ki ez a rend a szeretetben? Isten a szeretet és ennek a szeretetnek kell életünk középpontjában a vonatkozási pontnak lennie.
Isten változatlan igazság, aki mindig van. Ha elhallgatják, akkor is. A bűnbánat keresztsége meg kell, hogy előzze a megváltó keresztséget. Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében döbbenten írja testvéreinek: „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek.” (Róm 6,3-7)
Bűnbánat nélkül nem lehet Krisztus útján járni. Keresztelő Szent János a hang, mely előkészíti a világ terét az Ige, a Logosz befogadására: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.” Nekünk, keresztényeknek meg kellene változtatnunk a világot a jelenlétünkkel. Talán nem tudjátok – mondom Pál apostol után –, hogy a bűnnek meghaltunk a keresztségben? Sokan nem tudják. A gyerekek azért nem tudják, mert nem tanítják meg nekik, a felnőtteket talán nem is érdekli.
A keresztségre való felkészítés az ókorban a megtéréssel kezdődött, ami a bűnnek való hátat fordítást jelentette. Az apostoli korban nem úgy volt, ahogyan manapság tapasztaljuk. Nem csak a szentségek formáját, hanem azok erejét és értelmét is átadták azoknak, akik megkeresztelkedtek. A hitre nevelést ezért egy lebutított játékos bibliázást adó hittan nem képes megvalósítani. A kereszténnyé válás az értékszemlélet teljes átalakításával jár, amely a személyt alapvető beállítódásváltásra készteti. A szubjektív értékvilág az Istenközpontú objektív értékhiererchia világosságában jelenik meg az ember lelkében. Ez önálló értékítéletre való képességet jelent, ami a szeretet rendjében erkölcsi elhatározás lesz, mely minden külső tényezőtől független.
Egy értéket csak akkor tudunk megragadni, ha a hozzá való viszonyunkat tisztázzuk. Erre utal Pál apostol, amikor a jó döntés feltételéről beszél: „Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes.” (Fil 1,4-6)
Közel van az Úr eljövetele, amikor minden cselekedetünkről számot kell adnunk. Az egész földi életünket mintha egy kábulatban élnénk, és amikor valamit, vagy valakit elveszítünk, vagy kiesünk a társadalmi intézményrendszer biztosnak hitt kereteiből, ha csalódunk, ha ránk talál a szenvedés, akkor olyan talajvesztettekké leszünk, mert a hitünk Krisztusban olyan mintha azt a magunk teletömése utáni választható desszertnek tekintenénk, amit lehet, hogy nem is kérünk, mert annyira tele vagyunk. Az adventi kiüresedés célja az, hogy a pusztában megélt, és önmagunkban felfedezett ürességet megtöltse a Megváltó.
Keresztelő Szent János vízzel keresztel, ez a bűnbánat keresztsége. A víz tisztít, kimos, lemos, és elsodorja hordalékként a szennyet. Valójában ezt azért nevezzük csak keresztségnek, mert az alámerítés közös a későbbi keresztelési szertartással, azonban János alámerítése csak a bűnbánatot jelenti, ami felkészülés a bűn nélküli Krisztussal való találkozásra.
Krisztus nem úthoz vezet el bennünket, ő maga az út. Ideje az advent saját szenvedéseink felülvizsgálatának is, mert bizony sokszor a szenvedésünkre tekintve alatta felfedezzük az örömet.
A fogyasztói világ ma olyan könnyen szenvedésnek nevez dolgokat. A szenvedés értelmezése során a passió szenvedése legyen a mérték, ugyanis csak a krisztusi szenvedéstörténetben részt vállalva, azaz saját szenvedésünket Krisztust követő módon megélve tisztulhatunk meg és válhatnak a szeretetkapcsolataink a teljes önátadás színtereivé. Minél közelebb vagyunk lelkiségünkben a megalázott, szenvedését mindannyiunkért felajánló Krisztushoz, annál jobban részesülhetünk felmagasztosulásából. Saját szenvedésünket ott észleljük, ahol emberi képességeink határát is észleljük, mely önmagunk meghaladására késztet bennünket, önmagunkkal szembesülünk. (Caldera, Rafael Thomas: A szeretet természetéről) Sokan ezért vonakodnak bűnbánatot tartani, és végérvényesen elköteleződni Krisztus mellett.