Szeretet Nagykövetei

Hűvös párafüggöny ereszkedett az első augusztusi reggel elé, melyet már félrelibbenteni sem lehet. Átszelem az udvar harmattól csillogó, perzseléstől felkunkorodott fűszőnyegét, és kinézek a gyenge széltől megkócolt utcai fákra. A napsütés kajánul rámosolyog a hajnali utcákra, és lassan szétteríti, láthatatlan katlanjából újra kicsurgatja a forróság alattomban szétfutó erecskéit. Mire felébred a falu, újra nyári hevületben találja magát a tüdőt ellankasztó forrósággal küzdő ember. Meg-megcuppan ugyan még a sekély pocsolyákban az ember cipője, de az egész testes nyár mintha elsüllyedni készült volna a csípős párát hangtalanul kilehelő első augusztusi hajnalhasadásban. Már más volt a reggel, a nyárnak csak a hátát látjuk, de itt hagyott nyomai még egy darabig perzselnek, de elégetni nem tudnak már.

Isten mértékeli az évszakot is, és elébe megy a végső pusztításnak, de még sok munkát ad a nyomokkal való küzdelem, és a hempergő, rugdalódzó nyár érleli hangtalanul gyümölcseit. Majd ha jön a tél, akkor elnyugszunk, az az idő alkalmas a csendes számvetésre, most még nyugtalanságot, felserkentő munkakedvet fecskendez ereinkbe az elgyalogló nyár, és vérünkben láthatatlan kezek forgatta rúd által zurubolnak az alkotás hullámai. Ez eszközt kíván, művelni való földet, kalászba fürtösödő gabonát, ami az aratás után is tovább mértékeli a dologra született parasztemberek életét.

De termésünk gyatrább, és toklászt érlelni nem tudó megsürgetett termésünk kalászaiból ezért kipotyognak a szemek, mert nem hagytuk a régi mértéket, mert a profitért ma mindent azonnal akarunk. S mert már nem az életért dolgozunk, a lánglisztünk kevés, sütnivalónk sem sok, mert nincs gondunk a kovász etetésére. De milyen könnyelmű örökösök vagyunk, akik fényükvesztett öregjeink mellett elmegyünk, és nem merünk beletúrni a porosodó lim-lomokba, ahol a sok hol-mi szerszám alatt ott van az időtlen örökkévalósághoz kapcsolódott végtelen ragyogás, az „ember”-ség, mely a mi sötét, reményvesztett életünknek világosságát visszaadhatná. Soha nem azt végezzük, aminek éppen ideje van, hiszen mértékvesztett időszámításunk fél az érést bevárni, s eközben átmenetileg szűkölködni. Ha megérik a növény, onnantól a törzsök éltető nedvére többé nincs szükségük, sőt, attól elválni indulnak, ezért az idő előtt leszakított gyümölcs megöli a törzsöket is.

Ezeket a törzsökeket keresem az idősotthon folyosóján sétálva, ahol számba vettem az apró szobákat, s bizony néhány kilincs hosszú idő után már érintetlen marad, mert egykori lakói a mennyei udvartartásban udvarolnak tovább. Ám e szobák néma kilincsei előtt is végigsuhan lelkemen egy-egy tanítói mosoly és élet, s láthatatlan, puha érintéssel őket is üdvözlöm, szám sarkában felejtett önkéntelen mosollyal, amiben hála van, és gazdag életük öröksége feletti boldog örömem. A lélek illékony öröme mindig felfelé száll, s lelkem sarkig tárt ajtaján illan felfelé a hála, s könnyek is gördülnek szemem belső nyílásából, le az orrom melletti gübbenők útvonalán. A mosolygó száj sarkának ívén sós ízzel idézi fel mély beszélgetések édes emlékét. A néma kilincsű szobákba ugyan már nem lépek be többé, de ajtajukra úgy tekintek, mint a Mennyország kis kapuira. Illetéktelen lennék, ha mégis benyitnék… majd, ha feltárulnak az átjárók, akkor természetes lesz a viszontlátás.

A társalgóban kocsiba kényszerítve ül a büszke sváb asszony; a félhomályban felismerem Mária néni elmélkedő, jellegzetes félrebiccentett fejű alakját. Kocsijával az elsötétített ablak felé fordulva mereng, de nem kifelé néz, hanem betekint lelke izgalmas képsoraiba. Vajon mellé szegődhetnék-e tapintatos útitársnak a szépfényű képsorok időutazásában? Egy pillanatig tépelődtem csak, majd halk léptekkel felé indultam, s kosaramat a földre téve kezeimmel puhán a vállait érintettem, így köszöntöttem, s ő, anélkül hogy fejét hátra tekerte volna, tudta ki az üdvözlője.

– Guten Tag, Frau Perger! – s máris édes csókok fojtották belém a német köszöntésemet. A 92 éves karok erős ölelésében szinte megfúltam, az aszszony örömében úgy magához szorított. Mintha a keletkező öröme a viszontlátásnak oxigénnel dúsított láthatatlan szkafanderévé alakult volnaát, amire szükségünk is volt, mert elhagytuk a találkozásban ezt az időbe zárt földi kapszulát. Nem emlékszem üdvözlése első szavaira, csak a titkos szelencenyitogató mondatomra, amivel mindig átlibbenek hozzájuk, egy másik világba, oda, haza, a valóságba.

– Min gondolkodik mostanság, Mária néni?

Hallgatom a testi bénaságtól levert, csak derékig mozogni képes test panaszos leírását, ám hamar felkel tolószékéből a lélek, s visszarepít minket a háború utáni lelketlen otthonfosztások becsülettipró, de büszkeséget növelő Magyarországára. Egy 13 éves kislány emlékvonatán a történelem háborús utózöngéje hallatszik, a nagy csetepaté, a vesztes háború erőszakos és eltorzult, ideológiával leöntött revansa, ami a svábok igaztalan üldözésével és kitelepítésével vette el a vesztes ország önjelölt vezetőinek üdvösségre való reményét.

A kitelepítés első számú indoka az volt, ha valaki magát az 1941-es népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta. A legsúlyosabb politikai bűntettnek azt tarthatjuk, hogy az 1941. évi összeírás sok szempontból titkos adatait használták fel törvénytelenül a kitelepítési listák összeállításánál!

– Egy rendes sváb kisgyermek iskolába kerülését megelőzően magyarul sem tudott, mivel a német volt az anyanyelve – meséli Mária néni, aki jól emlékezett arra, hogy – a svábok embertelen kitelepítése után svábul még lélegezni sem volt szabad, mert az utcán is rájuk szóltak, hogy itt aztán ne zwanzigoljanak.

A németek elszállítására a hivatalos magyarázat a legtöbbször az volt, hogy a Délvidékre kell menni kukoricát törni (Újév után! )

– Nekünk gyalog kellett indulni – kezdi visszaemlékezését Mária néni, akiket végül Németországba hajtottak, s néhány keserves év után leleményes Édesapja vezetésével végül onnan hazaszöktek. – Apám nagyon ügyesen csomagolt, mindenre volt gondja. A fa közé például berakta a stifundert, ami aztán ott kilukadt, így hamar el kellett fogyasztani. Az érdekes, a határnál az a falu, ahol megálltunk, az Meggyes volt… Görbis. Ahol Niklitzben is laktunk, onnan volt kísérőnk, aki hazavezetett bennünket. Nálam ott volt egy kis feszület, amit valami miatt én magamhoz vettem egy házból, ahonnan elmenekültek, ezt én mindig magamnál tartottam. Ha nem lett volna ráírva, hogy Emlék Annától, én sose hiszem el, hogy ez az, amit én hazacipeltem. Aztán odaértünk az Ausztria-Magyarország határához, a kísérőnk mutatta, hogy „no, ez a határkő”. A lábunkon meg ez az ócska, fűzős papírcipő volt, hát miből volt no, annakidején minden papírból volt. Ameddig ott voltunk a városban, addig jó is volt, no de mikor megázott, akkor gond volt.

–Akkor milyen hónap volt, mikor határt értek? – kérdeztem a cipő miatt.

– Mér ne, január volt. Azt mondta a nagybátyám ott Édesapámnak, hogy Te Sógor, én itt meghalok, én ezt tovább nem bírom! Apám az olyan ügyes volt, útközben osztogatta a cigarettát, meg tudott nyerni embereket. Az átengedő emberek, akik ott rengeteg pénzt kerestek. Volt olyan is, hogy belenézett a ládába, látta, hogy ott el van dugva a stifunder, de lecsukta a fedelet, és tovább engedett. A nép annyira akart vinni kifele is magával ezt-azt… volt aki fűrészt kötött a vagonra kívül – kuncogott az asszony , s e kuncogás lassan átformálta a fájdalmas képektől eltorzult szép vonásait… – Most képzelje el, azt Szlovákiában mind leszedték,… olyan borzasztó dolgok voltak, hogy… Édesapám amikor a faluból a szabad ég alá lettünk kiterelve, hallotta, hogy lehet hozni fát, mert a vagon hideg, ő elfutott fáért, és volt az a svártli, a stifunder, az egy sváb étel.

– Olyan kis gömböc? – kérdeztem.

– Nem gömböc, az tudja olyan dolog volt, hogy kövesztett bőr is volt benne, a disznó gyomrából volt, abba lett beletöltve. No de ezt a fa kilyukasztotta, és hát ezt nem lehetett hagyni elromlani… nagyon rossz gyomrú voltam én. Lehet hogy azért, mert kis koromban mindig meg akartam halni, ugyanis sokat betegeskedtem. A doktor bácsi mindig azt mondta Anyámnak: „Mariskám, ha megérjük a reggelt, akkor túl vagyunk a krízisen.” Erre úgy emlékszem, ez évente többször ismétlődött. Hideg vizes borogatás, és én most már tudom, hogy akkor kinint kaptam, akkor még nem volt ám antibiotikum! A fás ládában alul volt még sonka is, meg ez meg az, és ki kellett volna öntenünk az állomásfőnöknél, de mi dehogy öntöttük ki, vittük magunkkal, gondolhatja, mindenki ezt csinálta. Mi még szalmazsákot is vittünk, arra jó rá lehetett ülni, és akkor volt tudja új a forint, és nagyon jó volt a forint. Tízesek voltak, emlékszem, de ott mindenkit megmotoztak, nem vihettük magunkkal másképpen, ezért Édesapám a szalmazsákba rejtette, és azt a zsákot X jellel megjelölte egy tintaceruzával. Apám aztán a fiúkkal megfogta és bevitte a vagonba, és aztán azt összehajtva volt ott mire ülnünk, és abban megtaláltuk a pénzt. Jól jött az az úton, hogy az ellenőrök félrenézzenek… Édes Istenem… – szakadt fel a sóhaj lelkéből, és én éreztem, hogy ez most nem kell nekünk, de még voltak már kiemelt képek azokat vissza nem rakhatta, így csendben maradtam, s hallgattam tovább…

– Én olyan 13 éves lehettem, amikor jöttek a ruszkik, amikor elkezdtek ezek az új hatalmisták a faluban cirkuszolni, nekünk az első szobában rendezték be a székhelyüket, hogy ott micsoda fertő volt! Volt ott még magzatelhajtás is – súgta Mária néni halk borzadállyal. – Ott virgolódott a hölgy, hogy ott mit csináltak és mit nem, azt nem tudom, de nekem a kezembe adták a véres vödröt, akkor én még nem fogtam fel, hogy mekkora szörnyűségek vesznek körül. Anyám az rendszerint elpucolt a Szüleihez, mert a ruszkik mindig kérdezték Karolka, Marilka… hol van? Mi meg mondtuk mindig, hogy hát robot… akkor még nem tudtuk, hogy a málenkij robot az Oroszországba való elhurcolás. Anyám egy évvel idősebb volt, ő 12-beli volt, mert a 11-belieket azokat vitték, így ő megúszta, de félni kellett mástól, mert fiatalasszony volt. Ezt nem lehet elmesélni, ezt egyszerűen nem lehet elmesélni, ehhh… No most, hol tartottunk? – parancsolt megálljt maga is a 13 éves emlékezőnek, látva az egyre sötétedő képeket. Örültem, hogy ezt bevártam és nem szóltam bele. Bárcsak hallgatásom eltemetné e borzalmas történelmi képeket! Mert a történelem nem a könyvekben van, hanem a szemek látotta képekben és a szívekben megformálódó félelemben és reményben. Most ebben lapozgattam, és én is láttam szívvel, szemmel.

– Hát ott tartottunk Mária néni, hogy a stifunder, az mi a csoda? – kapaszkodtam bele ebbe a németes hangzású szóba, mert mindig örülök annak, ha új szavakat tanulhatok, s most ezzel az emlékezőt is kellemetesebb képekhez akartam vezetni úgy, hogy utazásunk ne érjen véget még sem.

– Igen. Ez kifele volt, és akkor Édesapám állandóan eltűnt, hát én annyira féltem – úgy tűnt, hogy még vannak előhívott képek, és nem lesz egyszerű az átvezetés, ezért a lélek fölött tartva bábáskodó figyelmemet, odaadóan tovább hallgattam a nagy időugrásokkal mozgalmassá lett emlékezést.

– Tudja, nálunk mindenki rokon volt, mert unokatestvér unokatestvérrel házasodott, mi Szorosadról mentünk, sokan voltunk. Olyan dolgokat tudok, amit aztán már senki sem tud. Amikor hazaszöktünk, egy Rácz Mári néninél húztuk meg magunkat, akinek az unokáját – mivel pisztoly volt nála – lelőtték az oroszok, mert ilyenek voltak, és ott hallottam náluk, hogy például amikor gyüttek az oroszok, akkor éjjel nagyon esett a hó. Azon a kicsi utcán jöttek be az oroszok. Így mesélte az ember, hogy: „Akkor nagyon esett a hó. Vártam míg egy kicsit csönd lesz, kimentem, és megfordítottam a táblát. És senki sem tudta, hogy mér az erdőn körösztül, mér Törökkoppányban kötöttek ki az oroszok.”

E történet fölötti derűjében osztoztam én is:

– Micsoda nagy ötlet!

– Ezt csak én tudom, mert az az ember elmesélte. Akkor a főjegyző lóra ült, és szólt, hogy ne ijedjenek meg, mert már itt vannak az oroszok, de azok az Isten tudja miért, az erdő felől jöttek, ő nem tudja. Zénó volt a hírnök neve, Zininek hívtuk csak, de ő sem tudta, hogy mi történt, mert az az ember eltakarította a hóban is a lépései nyomát, és nem tudták soha megérteni ezt, hogy hogyan védte meg a települést az oroszoktól… – No de a stifunder, az nem kis gömböc, mert ahhoz a disznó gyomra le van préselve, és tesznek bele kövesztett bürkét, meg mindenféle húst… – kutatni kezd Mária néni az emlékezetében. Közben az ebéd utáni diskurálásra gyülekező asszonyok is hallgatják a rögtönzött torost, és Irénke néni be is kiabált a hiányos stifunder receptbe.

– Meg kolbászhúst is tettek bele, disznó fülit, vérét, meg szalonnát, jó borsos volt, mondták úgy is, hogy Spitzbors, ez egy sváb étel.

– Ó, hát maga is sváb, Irénke néni? –kérdeztem nevetve, s hozzátettem.

– Ich muss jeztz aufpassen!

– Igen, anyai ágon sváb vagyok, és a nagymama mindig ilyen sváb ételeket szokott főzni.

Közben Mária nénivel a körhöz csatlakoztunk, és most, hogy főzőkanál került a kezünkbe, végre a keserves vagonoknak is hátat fordíthattunk, mert abból nemigen lesz kacagás. Elővettem a süteményesdobozt, s lévén sovány kis ebédke, mindenki szívesen vett az almás pitéből, s dicsérték is, azonban én tudtam, hogy a dicséret nem nekem jár, hanem a hajdan volt Ohr Flórának, s rögtön fel is tártam az asszonyoknak a sütemény pilisi kútfőjét.

– Képzeljék el, egy kis tanítványomat látogattuk meg a Pilisben, igen szép helyen élnek, a falucska neve is nagyon hívogató, Pilisszentlélek. Olyan szép kis délután volt, öt gyerek van náluk, és órákig nézhettem három kislányt, akik önfeledten babáztak, ők még tudnak játszani. Meséltem az Édesanyjuknak, hogy milyen sok örökséget kapok maguktól, és hogy gyűjtöm a régi recepteket is (tudják, nekem a kedvencem a vízen kullogó). Erre a fiatalasszony megpördült a konyhában, s a kezembe adta ezt a szép barna, bársonykötésű könyvet, mutattam fel legújabb múltidéző kincsemet. „Mamácska szakácskönyve”. Ebből csemegéztem először a szemeimmel, majd a képzeletemmel, és végül ezt a 100 éves almás pitét ebből én megsütöttem. Szerintem mindenkinek kellene a Nagymamájától recepteket nyernie, és azokat megőrizni, no, hallgassák csak, milyen ízes, és szép a nyelvezete… – olvastam, majd körbejárt Ohr Flóra kis könyve, s a szép süteménymustra kioldotta az emlékek vízbe eresztett, de bekötött szákjait, s csak úgy surrogtak az apró, színes halacskák a nagy szabadság felé.

– A Nagymamámtól is telne egy ilyen könyvecske… – sommázza Irénke néni a 131 receptet súlya alapján, s jelképesen meg is lóbálta kezében a kis barna könyvet.

– Van magának is olyan kedves sváb Mamácska-étele, Irénke?

– Hohó! De mennyi, a legjobban a kacsasültet szerettem, ahogyan a nagymamám készítette, ezt az én gyerekeim is nagyon szeretik. A kacsahúst a belsőségekkel hagymával megdinszteljük, ebbe bele a reszelt krumplit, majd leves levével felöntjük, és a sparherd-en lassú tűzön sütjük, magyarborsot a krumpliba, kevés paprikát, és ez nagyon porhanyós, és igen ízletes.

– De még milyen finom a Kaisersmarni – veti közbe Mária néni.

– Ez császármorzsa! – kiáltottam közbe örömmel, de rögtön éreztem, hogy ezt mindenki ismeri.

– Az, Tirolban a tehenészlányok is szoktak csinálni, mert hamar elkészül, és a titka a jó tej.

– No, ez is benne van, és a Flóra asszony 1882-ben született, szóval megvannak 100 évesek ezek a receptek, de milyen különlegesek.

– Sok mindent tudtak a svábok, például a klumpákat is azok csinálták, fából, az én Nagyapám, Werner János is tudott klumpát csinálni, akkoriban mindenki azt viselt. – Váltottunk témát hirtelen.

– Nem fázott benne a lábuk? – kérdeztem.

– Nem, mert volt olyan is, hogy a belsejét úgy bevonták a talpánál birkabundával. Akkoriban az asszonyok és férfiak is olyan német kapcát hordtak, ez volt a neve. A férfiaknak is szép mintájúra volt kötve, az úgy látszott is térdig, mert a fekete öltönyt viselték, de a nadrág szárára ezt a kapcát ráhúzták.

– Hát, a birka gyapját megnyírták és azt feldolgozták, ebből készült a fonal, amiből a kapcákat kötötték, hát ez volt a harisnya neve – kezdett bele Irénke néni egy gyapjúfeldolgozó leckébe, mely bármelyik ipartestület nagykönyvében megállta volna a helyét, mint fő lecke.

– Vót egy olyan gépük nekik, hogy azzal ki tudták pucolni a gyapjút, és akkor azzal tekercselték. Kártolták, vagyis a csomókat eltüntették, és úgy tudták föltenni a rokkára. Akkor vót ilyen áspa, avval föláspálták a fonalat…

– Olyasmi mint a motolla? – kérkedtem kissé a kenderfeldolgozós korábban szerzett tudásommal.

– Igen, és akkor föláspáltuk, akkor ilyen nagy teknőben volt, abban megmostuk. Nagyon, hogy mondjam, akkor még úgy főzték a szappant is – fogott bele a magyarázatba Irénke néni, és hangjából kiérződött a nagy pedagógiai tudatosság, hogy most mint is kezdjen bele ennek magyarázatába. Valahogy lehetett érezni, hogy a teljes kép nélküliséggel szemben próbál, és mer is ez az asszony belefogni abba, hogy a birka hátán kunkorodó, bodros gyapjútól elvezessen engem a faklumpa belsejét beborító meleg bélésig, vagy a ragyogó mintás kapcáig. Izgalmas útvonalunkat előzetesen szintén az öregektől szerzett tudáskockáimban tárolt ingatag hidakkal igyekeztem kevéssé fáradtságossá tenni Tanítóim számára. Micsoda tanítói karizma ragyogott fel előttem, mert Irénke néni kis tudásomat is értékelte, s fakó képeimet nagyvonalúan elfogadta hogy azokat aztán kifényesítve meg is sokasítsa.

– Most hogyha nem rendes lúgban mosta, akkor nem tudta simára kifésülni – szólt közbe Mária néni, aki úgy tűnik végleg hátat fordított a vagonos emlékeknek.

– Bizony – folytatta Irénke –, akkor nem tudta a rokka alá szétszedni a gyapjút.

– Ezt csinálta Anyósom is, a konyhakötényt az ölibe tette, a lábával forgatta a kereket és így tépte, s az ujjával csavarta vékonyan – mutatta Julika néni a jól megmaradt mozdulatokat.

– A föláspálás után kellett még megmosni – mondja Irénke, s most szavai mögött kullogva feszegetném tovább a műveletek mikéntjét. – Mert úgy is kellett megmosni, és akkor ilyen nagy teknőbe rakták, mert azt is úgy faragták, a sütőteknőtől kezdve, a kenyeret is abban dagasztották.

– Akkor azt is ott a háznál faragták? – kíváncsiskodtam.

– Hát, vagy a teknővájó faragó cigányoktól vették, de ha volt olyan fájuk, amiből lehetett faragni, akkor meg is csinálták háznál is.

Balázs Laci bácsi ötlött azonnal eszembe, aki nagy fatudor, és aki farigcsált szánkót, sílécet, nyeleket, hát teknőt is vájhatott már, ő biztosan tudni fogja, melyik fa volt a tekenőnek való.

–Hát énnekem még mindig fönn van a padláson, de akkora hatalmas ám, hogy… de most má, nem is tudom, még a Szülőmé vót, a Nagymamámé, úgyhogy már lassan 200 éves. De még a kenyeret is abban dagasztották, meg kalácsot, diósat, mákosat, perecet, no meg a kuglófot! – hallatszott az ínycsiklandozó felsorolás.

– De akkoriban nem 30 deka lisztből sütöttek kalácsot, ugye? – incselkedem az a mesterszakácsokkal, és nagy kacagás után csak annyit tettem hozzá: – Csak vicceltem! – hiszen egy valamire való parasztcsaládban talán tízen is az asztal köré ültek.

– Neeeem! – mosolygott Mária néni, aki nem értette el a viccet, és díjazta szellemességemet, és ki is mondták aztán a lényeget. – Hát Aranyos, képzelheti, hogy mennyi kuglóf köllött akkor, mikor lakodalom volt, sorba dagasztottuk a háznál, így kellett dagasztani a kuglófot, ni – mutatja Juliska néni, és szemeiben szinte láttam a lakodalmas menet körül ácsingózó gyerekhadat, akik a kuglófokat majszolják, és bámulják a zenés menet élén vezetett szép menyasszonyt.

– A hársfa, az is puhafa – szólt közbe Pista bátyám, aki szép magyaros bajusza alatt csendben mosolygott, és nem szégyellte az asszonyi csevegést figyelemmel hallgatni – de a nyárfa, az is puha volt, avval dolgoztak a cigányok is. Rendesen faderékból vájták ki, félkörös és hosszúkás öblű vagy több deszkából összeillesztett edény volt. Volt sütőteknő, de mosóteknő is.

– Hát igen – veszi fel a szót Irénke – az van a nótában is, hogy „Cipót dagaszt nyárfa tekenőben.”

Megint a felismerés kacajának szánjára szálltunk, és siklott a megértés a láthatatlan havon emlékezetek jelenidejűségének hirtelen megelevenedett és ott termett világának utcáin. Hiszen a parasztember az életét énekelte meg a nótáiban! Vajon tudunk-e még új dalt régi, ismert nótára énekelni? Magam is éreztem a lelkemben, hogy a nótát már tudom, de a dal szövegét nem, és ereimben láthatatlan rúddal zurubolást keltettek a múltból nyert képek, s értelmem suhant előre, le a rengeteg múlt meredek, és fáktól ékesített lankáin, és figyeltem a vezetőkre.

– Jaj, olyan izgatott lettem, most úgy érzem, hogy többet tanultam, mint egy hét alatt az iskolában! – és éreztem, hogy a lélek előre törő kíváncsiságát már nem tudom mederben tartani, és áttör e vágy minden modern igénytelenséget, mert nem tudom beérni a mai világ talmi, ócska képeivel, a limlomok letakart halma izgatott, és poron, időn átlépve nem nyugszom, amíg le nem rántom róla az igénytelen utókor szakadozó, hevenyészve rádobott ócska takaróját.

– Még énnekem is volt részem belüle, hogy idekerültem, sokat dagasztottam édes Istenem! – emlékezik Julika néni, de nekem ott cseng a fülemben egy szó, ami megértés után kiált, valami titokzatos értelemvezér irányít az érték felé, s merek kérdezni.

– Irénke néni, azt mondta, hogy az a sütőteknő, ami fönt van a padláson, az az Édesanyjáé volt?

– Nagymamámé – felelt az asszony, és nem értette, hogy én mit nem éretek, de várt türelmesen, igen tapintatos tanító volt.

– Mert azt mondta, hogy a szülőmé volt…

– Az, mert úgy hívtuk a Nagymamát, hogy Szülőke. Legalábbis úgy hívták a nővéreim még, én már úgy, hogy mama.

– A saját édesszülőt hogy hívták?

– Édesanyám meg Édesapám – mondta ki a szavakat az asszony, és ebben a kimondásban ott érződött a végtelen nagy tisztelet, és ezek a szülők itt most megjelentek. Most a többiekhez fordultam, hogy meghívjam a régi Szülőket ide, a köreinkbe.

– Hát maga, Mária néni…?

– Édesanyám, Édesapám, a nagymamáékat pedig Öregapám, Öreganyám.

– Ó, és ugye régen az öreganyám megszólítás nem volt bántó, mert tudták, hogy aki öreg, az a maga nemében a többinél nagyobb. Igen, hiszen a dolgokat is így nevezték a nagyságukra utalva, például öreg szemű szilva, öreg alma; az öregit kiválogatni az a nagyját jelentette.

– Akkor nem is kellett senkit se elvinni otthonba – szurkálódott a láthatatlan, de mindenhová besüvítő, tudást vesztett korszellemmel Mária néni, mert számára természetes volt az, hogy a tisztelet a nagyság miatt járt, és ezzel a gondoskodás is. Nehéz téma ez, ilyenkor mindig összefacsarodik a szívem, mert ez a világ bizony megokolja a Szülőkeség halálát.

De az öreg ember csak tövis az ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon.
(Arany János)

Ki akarja írtani az emberi szellemnek szívbe írott törvényeit, az akaratnak jó hajlamait, s a fiatalságkultusz erőszakos istentelenségeivel megsemmisíteni azt, ha nem zurboljuk fel a lelkekben a múltra való kíváncsiság rúdjával a sárfenekű, posványos állott vizet, mert csak az állottvíz posványosodik, hát ugrás a holtágakra, és nyissuk meg a gátakat, az elföldelt régi medrekbe csapoljuk le az árterek párolgót vizét, majd kitisztul az összefolyásban.

Egy régi Hajózási műszótárban meg van különböztetve a folyamágy a medertől. E szerint a folyamágy az a gödör, melyet valamely folyóvíz magának ásott vagy valamely csatornának mesterségesen ástak, a meder pedig az árok árka, vagy a folyam azon legmélyének feneke, hol a víz fő folyása megy el. Hát ha az ember képes a teremtett, folyó élő vizek szabályozására, akkor a korszellem útvonalát is ellenőrzése alá tudja vonni ha akarja, hiszen tudja, hol van az árok árka, az eredet.
Ezt az eredetet kell akarnunk megismerni, hogy az értelmetlenségbe taszított ember a korszellem csalóka délibábjai utáni értelem nélküli hajszától kiábrándult lelkének fáradtságától kidőlve ne hagyjon fe a kereséssel. Mert van az ember lelkében egy állandó figyelem. Szent Ágoston ezt a figyelem pályájának nevezi, ami soha nem áll le a kereséssel, és mindenen áthaladva is érteni akar, mert ez a figyelem az Istenre van beirányozva. Ezt a német mártír, Dietrich Boenhoffer Seelestimmung-nak nevezi, ez a léleknek az a sajátos örök mozgása, ami miatt soha nem hagy fel a lélek azzal, hogy valamire odafigyeljen. Ez a figyelem irányítja az érzékeket is, ezért végső soron a lélek felelős az érzékelés folyamatáért is, ezért képes a lélek a tapasztalt dolgok mögötti értelem megismerésére is, ha helyes képeket kap. A sátán képekkel mérgezi a fiatalokat, de vajon mi miért nem adunk számukra stimuláló, valódi képeket?

Egy fiatal pap hozzám hasonlóan szintén megelégelte már a mai hitoktatási könyvek, és módozatok elégtelen mivoltát, a korszellem csalfa és kétértelmű kifejezéseivel elrondított katolikus dogmák, és bölcseleti tanítások eretnekségeit. Panasz és szidalom helyett azonban fogott egy régi katekizmust, és elkezdte azt korszerű formába önteni. Ezzel nem a régi, jámborsági kifejezések helyettesítését végezte el a mai szennyes zagyvaléknyelv szavaival és hasonlataival, hanem a komoly erkölcsi tartalmú kifejezéseket magyarázattal látta el. A katekizmus első kérdését az öregek mind szórul-szóra ismerik: „Mivégett élünk ezen a világon?” Nem miért, vagy mi miatt élünk, hanem mivégett. Árnyalatnyi különbségnek tűnik, s a mivégett szót oly könnyen sutba vetnénk, mondván, ez elavult, mert nem használjuk. De miért nem? Minden cselekedetünk előtt fel kellene tenni a kérdést, hogy mivégre? pusztán azért, mert az ember értelmes, egyedül ebben a teremtett világban az élőlények közül.

Aquinói Szent Tamás lefekteti, hogy az ember alapvető formája, azaz létmódja az, hogy értelmes. Mert mi a vége, a végeredménye annak, amibe belefogok, amit csinálni akarok? Az élet értelmét így keresni több, mint megokolás, mert a vége (és a célja) a beteljesedés, ez pedig az üdvösség.

A katekézis válasza így hangzik: „Avégett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk, vagyis a Mennyországba jussunk.” (A Római Katolikus Nagyobb Katekizmus a polgári iskolák, fiú- és leányközépiskolák alsóbb osztályai részére, Szent István Társulat, 1943. Imprimatur: Dr. Johannes Drahos vicarius. Generalis)

A válaszban benne van maga az út is, amin az elérhető, s ez az élet tartalmára is értelmet ad az embernek. Mert az Istenről való tudás az egyetlen, ami mindig korszerű és aktuális marad, az összes többi a korszellem degeneratív kinövése csupán, s alakzatai illékonyak, változók, mert Istenen kívül semmi nem örökkévaló. Az Egyház tanítása nem változik, és nem is változhat, mert az eretnek tanítás lenne. Ám ha a formáját alakítani akarjuk a változó korszellem formájára, ami az értelmes emberi formától egyre távolodó mai embernek eladhatóbb, vagy könnyebben emészthetőbb, akkor a tanítás is megromlik. A mai hittankönyvekben már nincsen imprimatur!!!

Bár hasonló alakú a miatt, az inkább valaminek az előokát, a végett pedig utóokát, célokát fejezi ki, vagyis oly kitűzött valamit, minek később be kell teljesednie. A világi célok mind kifulladnak, mert elfogy az erőnk, a lehetőségünk, kiszorulunk életkorunk okán több helyről, és bizony végül az időnk is elfogy.

Nagyanyám, az én Öreganyám Zalában az időt úgy ejtette, hogy üdő. Ez nem csak nyelvszokás egy nyelvjárásban. A magyar nyelvben ez annak a tudásnak a nyoma, hogy az időt itt a földön, ami az életünk, arra kaptuk, hogy üdv-re, az üdvösségre jussunk, vagyis életünk vége az üdvösség legyen, mert avégre teremtett bennünket az Isten.

A Szülőkék világának feltárása siessünk, mert nagyon kevés hiteles tanúja maradt ennek a trónfosztott országlásnak!!! Elengedhetetlen, mert nyelvükben, szavaikban, s azok nyomán feltűnő életképeikben benne van a valódi istenes gondolkodás, és az üdvösség zsákutcáktól mentes, sok járástól kifényesített útja, persze annak minden fáradtságával. Azonban a fáradtság elfogadásában az a tudás is megvan, amit a régi katekizmus 100 éve még tanítani merészelt: „Szenvedést és csapásokat azért küld vagy enged ránk jönni az Isten, hogy büntessen és javítson, vagy, hogy a mennyországra érdemeket szerezhessünk.”

Mamácska, vagy Szülőke szakácskönyve. Nézegetem, forgatom kezemben Ohr Flóra emlékét, látom fényképét 1911-ből mosolyog rám a veszprémi utcán sétálva barátnőjével. Ugyanezt a tekintetet látom az áspáló, tekenőben kuglófot dagasztó sváb asszonyok szemében is: kortalan, rendíthetetlen. Felfogásuk ugyanis megmaradt a katekizmus szellemében, és receptjeik oly képgazdagságot rejtenek, hogy megkapjuk melléjük a lelkületet is.

Elveszett ugyan a hagyomány, és megszakadt, de a tanúk által újra felfedezhető. Engem különösebb módon nem zavar az, hogy ma fogyasztói társadalom van, ahol minden szinte készen megvehető, és mindenki naponta újít, fedez fel, talál ki… hagyjuk ezeket a zagyvalékokat. Ifjúságunk értelmet kereső Seelestimmungja nem éri be múlékony képekkel, nekik még él lelkükben a nagy, nemes dolgok iránti fogékonyság, és nekik joguk van elődeik hagyományát megismerni.

Most ugyan dőzsöl Európa, de erkölcsileg éppen most bontja le magát, és esik szét minden. Ha ezek az ifjak felnőnek, meglehet rászorulnak majd erre a tudásra, s lesznek, kik teknőt faragnak, vagy kuglófot dagasztanak hét országra szóló lakodalmakra, mert ezek a fiatalokvágynak a tisztaságra, és a szent életre, a nagy családi asztalra, és nem a megalkuvó világi, lelket eladó karrierre. Nekik kell dolgozni és krónikássá lenni, és imádkozni, hogy a tanúk még sokáig éljenek, hogy legyen időnk e megszentelő tudás feljegyzésére, hogy ha Urunk újra eljön, találjon még hitet.