Szeretet Nagykövetei

Nézem a tiltakozó nyár lankadatlan perzselésétől vibráló levegőjét, s érzékelésem tudom megcsal, mert mintha két világ között lebegnék, és erőtlenül hanyatlok arra a saroglyára, amit a múlt megjárt útjainak vándorai fontak nekem vesszőből, s várom, remélem, hogy lesz még két ember, aki azt gyaloghintó módjára megemeli, hogy a szépszeretet idejét előkelő utasként szemlélhetném. A kíváncsiság azonban önmagában nem emel, s oda mentem ma, ahol már nincsen két ember, mert az utolsó hadikfalvi székely menekült emlékrengetegében Isten nem mankót adott nekem, hanem szárnyakat, s most kullogok az emlékek királynéja, Regina néni után. Mi mind kullogunk, mert időt elfecsérlő örökösök vagyunk, akik nem tudják a direkciót már az igaz emberséghez, az „elég” világához, a Szűzanya országlásához, ezért előttünk kell mennie valakinek, aki a járatlan utat már megjárta, s hiába nőtte be a gaz elődeink puskaportól és vértől ragadós lábnyomait, ők akkor is ismerik az odavezető utat.

Pára ereszkedett a régi sváb ház kitárt belső ajtajú nagy szobáiba, ahol minden múlt lett, s egyben jelen is, mert itt vajúdik most az emlékezet gyümölcse, s félek nagyon, hogy esetlen bábaként az újszülöttet mégis elejtem és kezem közül elveszik a hagyomány. De segítségemre siet Gizike, a nagy hagyománymentő, aki nem könyveket írt az elődök hősségéről, hanem lemásolta életüket, és bár nem Székelyföldön született, erőst kitartott, s a székelységből soha ki nem trezálódott, azaz szívében mindmáig megvan az édes bódulat, melyet a nagyszülők gyermek-szívébe eresztettek, s ott forr benne testes nedűvé, mint ahogyan a pincébe, a tiszta hordóba lecsurgó must új formája erjedzik.

Véletlenül került szóba ifjú székely barátunk látogatása során Regina néni, aki tele van ékes történetekkel, és szinte imában kéri, hogy legyen, kinek elmondhassa azt, ami rábízatott, s legyen füle a fiataloknak a hallásra, mert ő tudja – amit egy paptól hallott –, hogy a koporsónak nincsen zsebe, s nem viszünk magunkkal kincseket, amit itt gyűjtöttünk. Igen ám, de a lelki kincseket mégis itt kell hagynunk, mert az utódok enélkül az útikönyv nélkül eltévednek, amit már tapasztalunk is, hiszen tele van a világ vakvágányokon rekedt, összetört életű, csalódott, tanácstalan és cél nélküli, minduntalan eltévedt emberekkel. Mert nem ismerjük a gyökereinket, ami nem csak a földben terem, hanem valójában a túlélést garantáló szívekben, mely szív sosem törhet meg, ha kapcsolatban marad a vérgyökérrel, mely a keresztfán omlott értünk, s ha az ember ezt a szíve gyökerére bocsájtja, akkor örök élete van. A székelyeknek törvénye szerint, ha valamely ember vérgyökér valamely örökségben, abban időmúlás nincsen. (Rumy. Székelyek törvénye 328. l.) Most ebbe a székely törvénnyel szentesített időtlenségbe magam is beleszaglálódhattam, aki bemutatkozáskor csak annyit mondhatott magáról; nem vagyok székely, sem sváb, de magyar vagyok a székelyek, s svábok által magyarabb, mint az ő vérgyökerüket nem ismerők.

– Tudja, én két háborút megéltem, 1930 október 4-én születtem Hadikfalván – kezdi Regina néni, aki takaros, nagy rendtől ragyogó otthonában rég nem látott ismerősként fogadott okos kísérőmmel, ki őt Keresztanyámnak szólította, ami régen így volt rendjén, s ennek nagy lelki és krisztusi többlete belengte a beszélgetés egész légkörét, mely által én is megszentültem, s Gizike távozását követően sem emelkedett fel e hűsítő pára a forró napsugárba.

– Romániából mentünk Bácskába, s tudja, én ezekbe a régi dolgokba el vagyok merülve. Most úgy képzelje el, hogy jobban eszembe jutnak Bukovina, Bácska, menekülés, mint ami most történik, a memóriám jobban észben tartsa, mint a mostaniakat – gombolyítja a mondatokat a madártestű asszony, mintha csak a fonóban lennénk, s tekerné feltartott kezemre a gerebennel átfésült selymes fényű kendert, s a beszélgetésünk folyamán pörög a képzeletbeli rokka, ringatózik a motolla, pirosodik az igeszál, mintázódik a múlt, s rajzolódik a Nagy Magyarország vérgyökeres térképe. Látom az őrvidék népét, a bátor székelyeket az ország belsejébe tereltetni, s szívemben nekem is sajog a sirató, hogy őrzők nélkül maradt határainkat eszi a kapzsiság, az irigység molya, s bekebelezik a földet, mert kiirtani nem tudják, s a népet sem, mert a vérgyökér mindenhol rögöt talál, s sarjat hoz. Mert Bukovinában ragyognak még az őrzők, ott állnak némán a strázsán, mint a Csík megyében nevelkedő Sebestyén, akit Regina néni is úgy várt. – Hát a gyerekecske, hol van? – nézett mögénk, mert hallott a fiúról, s a székely a székelynek erőst tud örvendeni.

– Az oláhok pedig… szegények… akik irtott erdőben dolgozó gyökérásókhoz hasonlítanak, s miközben irtanák a vérgyökereket, nem veszik észre a letarolt erdőben a sarjakat, eresztvényeket, amit a fiatal székely ifjak szívére karcolnak az ilyen emlékezők – eszmélkedem hangosan, mert minden idős ember így emlékezik, alighanem a vérgyökerek miatt.

– Nincs, akinek elmondjam szívem búját – sóhajt az asszony, s érezni lehet, hogy készen állnak szívében az összefűzött mondatok, s most kitárul az emléktár, ha méltó a fogadás e követség üdvözlésére: megfogadtam, hogy betartom a 328. székely törvényt, s akkor én is ott leszek, abban a megidézett időben. Szívem a mából távozásra készen állt, s ehhez székely rokolyába bújtam, hogy mindent láthassak. – ’45-ben ide jöttünk, ’46-ban elloptak, s ’47-ben megszületett a leányom.

– No, kit loptak el? – kaptam fel a fejem e természetes módon közölt lányszöktetésre.

– Engem – vágta rá a menyasszonyi szeméremtől viruló asszony.

– No, hát ne vicceljen! – csattantam fel, ám rögtön rádöbbentem, hogy most a rokolyából kilóg a lábam, hiszen tudtam én már, hogy a székelyek a lányrablást is törvénnyel szabályozták, s bizony megvolt hozzá az engedelem.

– Hát, az uram nem járt hozzám tíz percig. Most máma a börtönbe kerülnének – kacag Regina néni, és a Keresztlánya is. – Akkor volt egy ilyen divat a székelyeknél – fogott e szokás magyarázatába, de eszembe jutott, hogy én is ismerek ilyen történetet, székely asszonyok mesélték.

– Lányrablás! – segít ki Gizike, de kuncognak mindketten, és eszemben világosság gyulladt amint megértettem, hogy ezek a történetek végül a templomban végződnek, csak fehér ruha nem jár a menyasszonynak, ám ez is hűséget termett akkoriban, mert a gyümölcséről ismerszik meg a fa.

– Igen, tudom már! – kiáltottam fel örömmel, s nem kellett nekem tovább prézsmitálni erről a dologról.

– Most biztos azt kérdi maga is, amit én ma gondolok. Miért kellett ellopni, mikor lehet hogy elment volna?! Lehet hogy nem. Tudja, olyan világ volt, hogy egy szegény leány nem ment férjhez könnyen – kezdte a kedélyes magyarázatot. – Mert ha volt egy ember, aki özvegyen megmaradott, azt mondja a szülőknek, jaj, ide el kéne jöjjön ez a leányka énhozzám feleségül. Azt mondja erre a leány: „Jaj, Édesanyám, nem szeretem!” „Ó a húsát nem eszed meg” mondta az okos anya, „majd megszokod” – összenevettünk erre, s Regina néni folytatja. – Nem kell megenni, nem kell szeressed, majd megszokod. S innen jön, hogy a faluban akkora korkülönbségek voltak a házasságokban ezvégett, mert ha meghót az ember asszonykája, az ember özvegy lett, megmaradott két-három gyerekkel, s fiatal lányt vett el, és tényleg úgy volt, hogy megszokta. S nem volt ennyi elválás mint most én nem tudom most mit akarnak, hát akkor miért mondja el, aki elmondja, hogy Isten engem úgy segéljen! Meg holtomiglan, holtodiglan? Bizonynem volt mindenkor édesgyökér a szerelem, de Isten nevét hiába nem vették, s a hűséget elődeink oly könnyen el nem játszották. Amikor Bácskába jöttünk, akkor én tíz éves voltam, tizenegy, ’40-ben vagy ’41-ben jöttünk ki, Bácskából eljöttünk ’44-ben, egy évet menekültünk, tanyákon voltunk, majd Fehérváron, Sárbogárd mellett egy faluban éltünk egy télen, Kishörcsök volt a neve.

Sorolja a vándorlás állomásait, most még csak könnyedén, bele nem gondolva abba, hogy hol mit éltek meg.

– Érdekes, több útvonala is volt a székelyeknek Bácskából – gondoltam vissza az eddig hallott történetekre, hiszen a szerb partizánok bevonulása elől egyik pillanatról a másikra kellett menekülniük, mert az ország egy részéből megint kiharapott egyet a kapzsiság, s amit visszakaptunk, azt most újra elvették, de micsoda mészárlások árán!

– Vót, vót! Tudja, akkora menekülése vót a székelyeknek, hogy teli lett az egész Magyarország!

Láttam a határvédőket befelé vonulni, s a siralmas képet nem engedtem kiélesedni, mert él az őrzők szelleme, Regina néni tekintetében láttam az egész Magyarországot, s éreztem a magyarságomat, félrecsúszott alkalmi székely rokolyámban is.

– Olyan ekhós szekérrel jöttek onnan maguk is?

– Persze, tudja milyenvel? Mint amikor régen a magyar nemzet vitte az operaénekeseket ilyen bolthajtásos szekérrel. No, abban volt élelem, anyám akkor szült, Bácskából amikor jöttünk, a húgom volt, Vilmánk egy éves, a fiú 2 éves. Bácskából a tehenet hoztuk, én vezettem tizenegy évesen, apám meg vezette a lovat, mert egy lovacska volt, ő volt az egyik lovacska, s a másik a ló, s akinek egy lova volt, az fogta a rudat. Hát, nem tudom miért, mert nem úgy húzta, csak fogta – idézi meg a szekeret bíró erős Édesapa alakját, mert mindig az apa felel azért, hogy a család az egyenes úton járjon.

– Hát, talán hogy egyensúlyban legyen – mondtam, s bevillant előttem a szekér képe, ahol az apa nem átallott a kisefához állni, mint valami czölönk a régi szekéren, amihez a lovat csatolják.

– Igen, s akkor jöttünk Bácskából, s csak jöttünk, nem tudom merre, elég az hozzá, hogy Sárbogárdon kötöttünk ki, s ott valahol begyűjtöttek minket, mint a birkákat ilyen nagyobb termekbe. De mink nem jöttünk a magunk feje után, mert minket irányítottak! Hiába haragudtak a németek, de ők azt is mondták, hogy ők nem németek, hanem svábok, s ez az igazság. A svábok is másként beszéltek mindenhol, úgy mint a székelyek. Azt mondták akkor, hogy a Hadikiak gyalultak, az Andrásfalviak faragottak, a Cibényiek politírozottak voltak, tudod, értik-e, hogy mit mondok? Finom bútorokra lehet politírozni. Nem sokan vagyunk már. Azok, hallja, megfoltozták az inget, nem úgy mint most, hogy a jó nadrágot kivágják, hogy legyen lyukas! – Gyalulta a mai képet a székely emlékező, amit én is politírozás nélkül akartam a szívembe vésni.

– Hát, úgy ahogy mondani tetszik, nagy foltozásra szorul ez a világ, de honnan vegyünk foltnak valót?! – helyeseltem, mert ezt magam is aggasztónak látom, hogy a divatozó ember szándékosan fesletté teszi magát! De a hiányos történelmi ismeretek is rongyossá szakasztják a nemzettudatot.

– Szegények voltunk, de akkor is megfoltoztam, s akkor sem jártak az én gyerekeim rongyosan. Foltos nem szégyen, csak tiszta legyen, s meg legyen foltozva, nem hogy rojtosok!

– Jaj, ez tényleg csúfos! – vágtam rá, mert azt gondolom, hogy amire folt kerül, ha el is hasadt, meg is tisztul egyben, mert újra egész lesz, s megáll a szakadás.

– Jaj, akkor az Isten hozta ide magát! – csapta össze a két kis kezét. – Kishörcsök ilyen kis falu volt, ahol cselédlakások voltak azoknak, akik a földesuraknál szolgáltak, s azokat az intéző irányította, no és az intézők osztották az emberiséget, s voltak ilyen hosszú lakások, ahol mindenki kapott egy szobát a cselédlakásokból. Annyian voltunk egy szobában, ott voltak apámék, az ő testvére, bent voltunk heten. De az állam megfizette azokat, akiknél laktunk Kishörcsökön. Ott ilyen sűrű málélevet adtak, azt olyan vastagon főzték, nem főzték meg mint a puliszkát, hogy ki lehessen fordítani, s akkor rákenték a tányérra, csináltak egy hagymamártást, azt adtak nekünk. Egy télen voltunk csak ott, hála Istennek nem sokáig.

– De azok magyarok voltak, ugye? Emberségesek voltak magukkal szemben? – kérdeztem.

– Igen, megtették a dógikat, s mi hétközben mentünk ki a mezőre dógozni az ő földjükre. Megvoltunk, mert ott voltak a szüleink. Este megfürödtünk bádog cseberkében, abban mostunk is derzselőfával, még most is megvan két cseberke, ó édes Jó Istenem! Hát, ez a nép, jöttünk leánykafejvel, gyerekfejvel, Bukovinából, s úgy van, mint a Himnusz mondja, megbűnhődtünk sok mindent. Akkor a történelemben ez volt, nem lehetett válogatni, így irányítottak bennünket. Onnan csak egy családra emlékszem, akik szintén ide kerültek, azok ott az országút mentén laktak, mi meg beljebb, s volt az úton egy látvány, amit nem felejtek el. A lovakat meglőtték, a lónak a lába fölfele állott, a katonák el voltak esve, meg voltak halva. Ott Fejér megyében lehetett érezni a háborús forradalmat, de amikor idejöttünk, itt nem volt a forradalomnak híre helye sem, mert itt nem öldököltek, nem háborúztak. Akkor vonultak vissza az oroszok, s akkor megálltak Sárbogárdtól innen, oda betettek egy Sztalin-orgonát, az a legnagyobb lövedéket adta ki (sorozatvetőnek hívták), s onnan lőtték ki Fehérvárt, meg Budapest felé, s ott lehetett látni, s füstölt Budapest, akkora háború volt.

– S az milyen érzés volt látni ezt Regina néni?

– Ó, tudja anyám mit csinált? Ugye ott állt ez a Sztalin-orgona, az volt a neve, de hogy miért az volt, egy nagy rettentő nagy ágyú volt, s hátul a másik. S akkor anyám, mert mi gyerekek sírtunk, ott volt az a nagy zaj, a bombázások, s anyám a nagy párnákkal, s dunyhákkal betömte az ablakokat.

– Milyen okos asszony volt! – fakadt ki belőlem az őszinte csodálat, mert a veszélyben az anyák leleményessége minden emberi eszességet felülmúlva cselekszik, mert bizonyára isteni sugallat vezérli találékony szívüket, és lélekjelenlétüket.

– Azt mondták, hogy a tollú az megfogja a golyót, de a hangot is. Ó, édes Jó Istenem! – teszi össze kezeit, s ezt mondja: – Tudja, nem volna az a térkép, írás, egy könyv, amire leférne amin az ember átment, amit átélt; a sok rossz, a kevés jó, mert több rossz volt, és még megvan az ember. Azt mondják, a jólét az, de nem a jólét tartsa az embert, s most megint kezdjem el, annyi baj volt az életemben, olyan sok rossz, s még megvagyok, Istenem – fordult sírásba a történet, de nem volt benne keserűség, csak egyszerűen a reális valóság képeit vette számba, melynek képkockái a lelkében villantak ugyan benyomássá, de könnyei csillogásában megláttam valamit, mintha egy tó vízébe tekintettem volna. Ez tiszta víztükör volt, ebben nem volt semmi kétségbeesés, de megszólalt lelkéből a jövőre tekintés realitása is. – Ki tudja, még mi van vissza, s azt is meg kell élni.

– Sokat sír, Regina néni? – próbálom a sötét jövőt vetítő képsort kissé megakasztani, s felfogni a szívből hulló igaz könnyek súlyát.

Sokszor csak ezt tehetjük, de ettől is megjöhet a vigasz, ha nem félünk a könnyek forróságától. Szeretem nagyon az idős emberek könnyeit, mert annak langyos melegében benne van az élet romolhatatlan sója, amit ha a szívembe emelek, a sókristályokon mindig megcsillan a színtelen remény, melyet enélkül észre sem vennék, mert fényét elnyelné a világosság, ám a megnyert könnyek által a remény láthatatlanságának tükrében feltárul az az idő, ami feléjük vonz, amikor én még nem éltem. De félünk az elmúlástól, és milyen felelőtlenül s tiszteletlenül tudjuk az öregeknek azt mondani, szinte leintve szívből jövő mondataik komolyságát: „Jaj, ne beszéljen már ilyeneket!” Pedig állandó elvágyódás van bennünk, ami által az idő felettibe vágyunk. Azt hiszem, ez az Isten utáni vágyunk, s ez mindig előre mutat, az eredésünk elé, és ha oda, akkor ez a jó irány. De hát ki meri az öreg emlékezőt a bútól megfosztani, hiszen ha eszébe ötlik valami régi, akkor az benne jelenvalóvá lesz, s így van ez a vérgyökerű emlékekkel is, ezt az időtlenséget rögzítette a székelyek törvénye.

– Igen, ha jól kisírom magam, akkor megnyugszom.

– De Keresztanya, biztos azért, mert sokat egyedül van – szólt gyengéden Gizike.

– Én a magányt nem szeretem. Ha a lányom nem jönne naponta ki, én itt ülhetnék. Mind elmentek, akik a kortársaim voltak, olyan búval bélelt vagyok, mert nincs, aki bizonyítsa, hogy úgy volt, ahogy volt.

Ezután mindhárman erőst hallgattunk, s a csöndet keresztlánya felé fordulva Regina néni törte fel.

– Énekeljük el az asszonykának a székely siratót!

Könnycsalogató éneküktől bepárásodtak az én szemeim is. Regina néni szipogva simítja ölébe a papírt.

– Ez olyan igaz, mint a mai szent nap! De már nem emlékszem, hogy amikor ide utaltak bennünket Varasdra, akkor nem is tudom, hogy Bonyhád felünnen jöttünk volt-e, vagy Dorog felünnen-e? Mert a hegyre mentünk fel, s ott is hegy van, itt is hegy de hogy honnan jöttünk ide, nem emlékszem.

– Regina néni, akikkel ott Hadikban együtt éltek, azokkal kerültek ide is? – kérdeztem.

– Neeem, úgy körbekeveredtünk útközben. De akkor itt is volt egy, a székelyekből álló bizottság, ami kicsit előkelőbb emberekből állt, s itt egy szalmatetős házat kaptunk, aminek lyukas volt a teteje. Ha künn nem esett, akkor benn sem, s tettünk oda vajlingot, s cseberkét, s ezt-azt, hogy az eső ne essen be – mutatta be a szalmatetős házikó állapotát, majd elbeszélte a helyreállításra tett, s megakasztott kísérletet is.

Mert a jóravaló, dolgos emberek törekvéseit erőst szerette az akkori rendszer megakasztani, s a megtermelt falatot a szorgalmas emberektől megvonni, hogy függőséget teremtsen.

– Akkor mi levágtuk a rozsot, s nem engedték meg, hogy a háznál csépeljük ki, hogy aztán abból a hosszú szalmából megjavítsuk a tetőt, mert le kellett adni a gabonát. A szalmát akkor összekévézték, s abból fedték be a szalmatetős házakat.

Hirtelen bevillant egy emlék, ami előhozta a rozs képét, egy másik beszélgetésből, amikor arattunk, s kötelet terítettünk.

– Ó, azt már megtanultam az öregektől, hogy a rozsnak volt a leghosszabb kalásza, s abból lehetett jó kötelet fonni – mondtam lelkendezve, mint amikor egy jelentkező tanuló felszólítás nélkül is felelne.

– Úgy van – helyesel az asszony –, ilyen hosszú vékon’ volt a kalásza, a búza más, az árpa megint más. Mi örültünk, ha kaptunk valamit, s volt olyan es, hogy egész évben dolgoztunk, s nem kaptunk tíz fillért sem, mert csődbe ment a termés. Volt egy harmados, de ki volt osztva még három hold kukorica, két hold forgó, cukorrépa, marharépa, s még a közösbe el kellett menni, mert ha nem mentünk, akkor nem volt fizetség. Ilyen közös volt a szénagyűjtés, s ez-az, de mit kaptunk!

De ’46-ban még nem voltak meg a szövetkezetek, utána aztán kiosztották a földeket. Akkor bizottságok döntöttek mindenről, s nekünk volt egy disznónk, ezt felírták, a többit le kellett adni, ez volt a beszolgáltatás. De mondtuk mi, hogy mié’ adjuk le, hát nincs tartozásunk, s ha ezt a disznót eladjuk, akkor a szívünk megszakad. Egy éjjel, éjnek idején, abban a rossz házban mi ezt a disznót, ott hátul volt egy kis füstölő, mi levágtuk, feldolgoztuk, de nem csináltunk hurkát, kolbászt, csak feldolgoztuk, hogy legyen amit együnk, mert nem volt mit együnk. A gyerekeknek, a nagyocskáknak mondtuk, hogy ez nyúlhús, galambhús, nehogy elmondják. Tudja, a Kádár-korszakban milyen szegénység volt, mert mindent le kellett adni. Jött is a bizottság, akik lefoglalták a disznót, s el akarták vinni, de az nem volt meg! Hát, akkor megittuk annak a levét, mert az apám le kellett üljön három hónap börtönt Szekszárdon, otthon maradtam tűz nélkül, fa nélkül, még most is megvan az a papír, amiben kirótták – indul a rendezett szekrényhez az írás keresésére. – Meg akartam azt a papírkát mutatni maguknak, hogy milyen hihetetlen, hogy a saját disznónkért kellett börtönt ülni!

– Sajnos így volt, ez igaz volt, Keresztanyám – mondja Gizike mélységes tisztelettel.

– Szép dolog, ha imádkozunk az Istenhez, mert ha nagy bajban vannak az emberek, akkor jaj annak a Jóistennek, de abban hinni is kell! Istennek nem lehet olyan kérdést feltenni, hogy Miért?, abban hinni is kell, olyan rossz hallani, ha a rosszért káromolják, de hát honnan tudom, hogy a rosszban van, s a jóban nincs? Olyan rossz hallani, hogy nem tudok vele azonosulni.

– Regina néni, maga már sokat megélt, rosszat is, mit gondol, miért jutottunk erre a hitetlenségre? – firtatom a korfelfogást józan bírálattal illető asszonyt.

– Hát, ez egy akkora kérdés, ami olyan, mint azt mondják: „Tudós könyvben nincs megírva, hova lett az Árpád sírja” – nevettünk mindhárman ezen a rejtélyen. – Isten nem hagyta el az emberiséget, ezt elmondja minden nap, s azt mondják, akinek füle van, hallja meg! De akinek se füle, se szeme, tudom, a jólét az oka, s mégis azt mondják, hogy rossz világ van, de addig mennek, addig nyaralnak, míg egyszer lelépnek a térképről, a világból kilépnek. Hát de ha valahová elindulok, milyen szándékkal megyek, s oda érek-e, mondom-e, hogy Istenem segíts, hogy érjek oda, ahova elindultam. Volt hit, emlékszem, ’50-et írtunk, s ez nem olyan rég volt, letérdepeltünk szépen, mielőtt mentünk az ágyba: „Én Istenem tartsd meg apámat, anyámat, tyúkocskákat, malackákat…” Ezek mind tények voltak, az igazság. De az emberek közötti bizalom is elveszett, akkoriban nagyon tudtuk a bizalmat értékelni. Máma nem lehet mondani, hogy édes Komámasszony, nehogy mondjad, az Istenért, mert titok volt. Komaasszonnyal tudtunk mi beszélgetni, ő es elvitte a sírjába, s én is el fogom vinni, olyan dolog, hogy senki nem tudta, csak mi ketten. Mindent megosztottunk egymással, de az embereink is, ketten ők is barátok voltak, s mi es barátnők, olyan jóban voltunk. A barátra azt mondták a székelyek, hogy jád (vagy ját), így is köszöntek: Adjon Isten jád!

Elcsendesedtünk, közben meghozták az ebédet is, de a néni csak beszélt volna, mert szívéből kikívánkozott az igazság. Várta, s óhajtotta hallani, hogy valaki mondja utána: „bizony”. Hogy bizonyítsa, hogy igaz, ami most elhangzott. Alapos tudomású meggyőződést vagy igazságot, s erre hivatkozó tanúságtételt jelentő, oly erősítő szó, mellyel állításunknak nyomatékot adunk mert csak az lehet igaz, ami létezik, ami való, s ezért mondják az illő dolgokról is, hogy az való, vagy az illetlenre azt, hogy azt nem való úgy tenni. Amikor ezt a szót használjuk, akkor az egyenes beszédet is jelent, meg őszinteséget.

Egy sváb bácsival beszélgettem tegnap, aki azt mondta, hogy szaporítani kellene az alkalmakat, amikor az idősek elmesélik a régi dolgokat, a hagyományt, mert amint Regina néni is mondta, akinek van füle, az meghallja. De ez a benső hallásra vonatkozik, a szív fülelésére, ami hallóvá teszi az utódokat az elődök igaz, való szavára, hiszen a vérgyökerek igazak, mert megtörténtek, s amikor elmesélik, akkor jelen vannak. A mesélők lelkéből ezért törnek elő az „Édes Jó Istenem!” sóhajtások, mert újra felborzolja lelküket és idegeiket az akkor megélt igazságtalanságok miatti félelem és fájdalom, de átérzik annak erejét is, hogy bár annyi rosszat megéltek, ma mégis élő napjuk van, amint ők fogalmaznak, vagyis való létük értelemmel bír.

Aktívan már nem vesznek részt a társadalom alakításában, azonban a felfogás pallérozásában nagy szerepük lehet, ha kinyitjuk lelkünk benső hallását, s akkor dűlőre jutunk velük, vagyis találkozunk a határmezőn, ahol az őrséget állók átadnák a strázsát, ha volna, aki jelentkezik. Bennem erősíti a hitet, reményt ez a bizonyerő, amit a vérgyökerek nedűjéből felszív lelkem, ebben a mai szellemi szárazságban, s amikor velük vagyok, és virulok, s kivirágzok.

Regina néni fájó szívvel szemléli, hogy bár annyi fiatal van a faluban, egy ideje már üres a focipálya, már nem hallani esténként a gyerekek hangját.

– Nekem hiányzik! – kiált fel a néma fiatalokhoz, mert hangjuk a valóság ígérete volt számára, a magánya édes háttérzenéje, de a képernyő rabságában elnémulnak a fiatalok, akik már nem a bőrlabda után futnak, hanem üres ábrándokat kergetnek. Az öregek pedig ülnek ide, ülnek oda, s lassan elperegnek életük percei, s bennük reked a hagyomány, mert mi nem azt kérjük, hogy hagyják már ránk, hanem azt mondjuk, hogy hagyjanak már a régi beszéddel!

Nem kellenek az öregek, mert amint Regina néni mondta, ma kutyaszeretet van, s nem emberszeretet. Egy gyerekecskének nem születik testvére, de kutyát vesznek neki, pedig avval a kutyaszeretettel egy gyerek is felnőne, és hát sok, ami sok – ezzel magam is egyetértek –, ez macsuka dolog, össze van keveredve minden szeretet. Regina néni ezt meg is mondta az orvosnak: „Doktor Úr, olyan érdekes világ van ma! Hát hallja, nem győzik építeni az otthonokat, az öregeket küldik az otthonba, a kutyákat meg a fotelba.”

– Hadikfalván Nagyboldogasszony napján most volt a búcsú, jaj de szép az, sokszor gondolok a szép miseénekekre, de nem is tudom, hogy kezdődik. Az elejét nem tudom, s a végét nem tudom – kacag az asszony, akinek szívéből homályos képekkel, az emlékezetből lassan feltűnő képekben hallik a „Zeng a harang hívó szóval” kezdetű miseének, ami oda is repíti a búcsúi misére. – Sokszor hallgatom, hogy a tévében prédikálnak a papok, de ha hosszan prédikálnak is mit ér, mert ha a kicsiből nem ért az ember, nem ért a hosszabb beszédből sem.

Harangoztak nemrég, s a lányom hívott, kérdeztem, hogy kiért harangoztak, ki halt meg? Azt mondja, Léna néni, aki két évvel volt fiatalabb mint én, hát jóban voltunk, munkatársak voltunk, mondom is, Isten nyugosztalja. Erre az időre nem tudom, hogy a Jó Isten hogy adja; vagy betegnek kell lenni, vagy memóriavesztésben kell meghalni, vagy süketen, vagy vakon, miért adja ezt a Jó Isten?

– Hát, Regina néni, ha mindenünk ép maradna, ki akarna meghalni? – próbálok épségem mögül szemérmesen vigasztalni.

– Az én Anyám 83 éves volt, de én anyámtól soha nem hallottam, hogy én már meghalnék. Nem jó, ezt vétek kimondani, majd egyszer csak eljön az ideje. 25 éve annak, hogy egymagam vagyok, nyírom a szőlőt, s nyírom a virágot, s ezt s azt, amit tudok, de aztán a többi marad. Imádkozok, ami tőlem telik, elkezdem, s nem is tudom hol fejezem be, de a mise az fontos, arra nem is sajnálom az időt, mert három éve nem tudok a templomba menni, de a sziklatemplomban mintha ott lennék, amikor nézem. Léna néni volt még a kortársam, munkatársam volt, olyan rég volt, hogy talán igaz sem volt. Nincs közös témánk, tudja ez mennyire rossz! Mert én hiába mondok valamit, ha a másik, aki hallja nem tudja sem megerősíteni, sem megcáfolni, de amit elmondok, az tény és való, de már nincsen tanú. Én voltam a legidősebb, és én élek a legtovább, az egy öcsém van még életben. Pedig olyan beteges voltam, s még máma is élek, s most mondja meg, hogy van ez?

– Hát, én nem tudok okosat mondani magának, de alighanem az imádság a lényeg, az tartja életben a lelket, s az pedig a testet, mert a lélek éltet, s nem a test – próbáltam ok-oskodni.

– Az imádságról annyit, hogy a halálunk órájára imádkozunk – szüretelte le hangosan az elmélkedése gyümölcsét, mely által én is megértettem: „most és halálunk óráján” kifejezés vérgyökerű jelenvalóságát, minden ima lényegét. Mert az imádság azért kell, hogy megmaradjunk a hitben a halálunk órájáig.

– Most lassan elköszönünk, mert nem akarom magát kifárasztani – utalok tapintatosan arra, hogy már órák óta étlen-szomjan beszéltetem ezt a derék asszonyt, s közben ebédje is kihűlt talán, ám ő tiltakozva marasztal még.

– Nem, nem fáraszt, engem a magány fáraszt ki – feleli, s nehezen mozdulok, olyan jó ebben a bizony-világban lenni. Indulnék, de kapok még szép fejkendőt, csokoládét, s kimenetkor a tornácra tekeredő szőlőlugasról lecsüngő kék szőlőfürtökből, melynek vér színe volt. Úgy érzem, a kosaramba tette a székely asszony a vérszőlőt, melyet a vérgyökér növelt. Régi fajta ez, mely csak gondos nyírogatással marad életben.

Elindulok, de képzeletben látom már, még visszatérek, mert az őrnépet az Isten terelte az anyaország kebelébe, s a székelyekkel tele lett Magyarország, hogy meghagyják nekünk a hagyományt, ha kell. Most őrvidék lett minden falu, hol akár csak egy székely lélek is lakik, aki tudja a székely siratót, s ki tehenet, lovat hajtott a bukovinai, bácskai, s más magyar utakon. Ponyvás szekerek alatt, egylovacskásan érkezett a megmentendő, elszakítva az oláhoktól, kiknek nincsen vérgyökerük.

S hol a maradék? Vannak. Vasárnap Sebestyénnel, a csík megyei székely ifjúval a mise után a kápolnából kért virággal Nagykanizsán a Trianon emlékműhöz mentünk, amit a kommunisták ledöntöttek, s évtizedekig a föld alatt hevert, amíg onnan újra kiemelték, s ma Magyarország legnagyobb emlékműve. Állt a székely gyerekecske a fekete márványtábla előtt, amin minden vármegye fel volt tüntetve. Kezét a legszélső megyére tette, miközben énekeltük a székely himnuszt. Állnak még ott is az őrzők, mert a gyerekecskék szívébe belenevelték, van még remény, s van még magyar szív. S mi csak álmodunk, s felejtünk, ha az emlékezőkhöz szaporán nem megyünk, hiszen várnak ránk az öregek, az őrzők a strázsán!

„Álmodó Magyarok ti csak álmodjatok
Szép Erdély országra rá szakadt az átok
Zúg rátok az Isten haragos verése
Imálkodó szavát nem halljátok mégsem.”
(Székely sirató, részlet)