Szeretet Nagykövetei

Az Apámmal töltött időben átrendeződtek bennem a rangsorok, és könnyebben engedtem el világi határidőket, kevéssé izgultam hiú dicsőségvágytól hajtott feladataim miatt. Megértettem, hogy ez az egy olyan bűn létezik, ami a jóból ered, és ez az ősbűn prototípusa, ami alattomban, sunyi módon ejti rabul az emberi szíveket. Aranyszájú Szent János szerint: „Minden rossz rosszból ered, csak a hiú dicsőségvágy ered a jóból. Ezért nem szűnik meg a jó által, hanem még erősítést nyer.”

Egy asszonytól kaptam meg Pió atya levelét, melyben erről írt egy kapucinus Barátnak. Bölcsességem nagyban gazdagodott, mert megértettem, hogy ez a bűn először lágyan körbe öleli, selymesen csiklandozza a lelket, majd mint elszaporodó burján, végül megfojtja minden jóságra való törekvésünket, s amikor már fuldoklik a lélek, hirtelen felfedi magát, és a felismerés kétségbeejtő. A hiú dicsőségvágy az Úrnak szentelt lelkek ellensége. Ők ugyanis véglegesen elhatározták, hogy lelki életet élnek. Azt mondhatjuk, hogy a tökéletességre törekvésnek a rákfenéje. Szokták mondani az életszentség molyának is: megrágja. Hogy a hiú dicsőségvágy milyen ellensége a lelki tökéletességnek. Minden bűn felburjánzik azokban, akik engedik, hogy a kísértés legyőzze őket, és engedik, hogy hibák uralkodjanak bennük. A hiú dicsőségvágy azonban ott üti fel fejét, ahol küzdelem és siker van. A hiú dicsőségvágy fellelkesedik és megtámadja a harcolókat. Éppen az elért sikerekkel támadja őket.. Az ördög mindig éber és rosszabb minden irigykedőnél. Ha észreveszi az erényt, azon igyekszik, hogy elrabolja. Ha nem sikerül elrabolnia, a lelket a hiú dicsőségvággyal támadja meg. (Pio atya 141. leveléből)

Minden kapcsolatom háttérbe szorult, és elhanyagoltam a kedves öregjeimet is, holott az időnk kevés, s még annyi mindent kell tőlük megmentenem. Csak telefonon érdeklődtem az idősotthonban élő Barátaim felől, s így tudtam meg, hogy a kertészeti szaktanácsadóm, Rózsika lekerült a betegszobába. A hír hallatán rögtön megértettem, hogy homlokán immár őt is megjelölte a halál. A halál, akivel már egy ideje pertuban állt, s az többször besorozta, de zsoldért sosem ment az asszony vele. Elvitte hát darabonként; először a szemérmét, majd a méltóságát, de zsugorodó, vánszorgó testében az üde lelket nem tudta nyűgbe kötni a kaszás. Most talán virágmezőket ígérhetett, dzsungelben tengerként nyíló buja hortenzia-erdőket, melyek örökké nyílnak. Nem, hiszen Rózsika láthatta mindezeket lehunyt szemekkel, hiszen tíz év óta – mióta itt van az otthona – falta a könyveket. Mindig úgy találtam ágyán oldalvást fekve, könyvvel a kezében kitartóan küzdött komoly betegségével, iszonyú fájdalommal, mely gyakran felülkerekedett az erős lelkű asszonyon, kényszerűen bezárva őt is az apró szobába. Minden reggel beköszöntem hozzá, s nem álltam meg, hogy bele ne kukkantsak könyvébe. Rózsika talán nem járt messzebb Mecsekpölöskénél, vagy szülőföldjének alföldi tanyáinál, mégis nagy világutazó lett belőle, aki ittléte évei alatt több műveltséggel gazdagodott, mint amit két egyetemi fakultás, vagy doktorátus adhat egy szorgalmas, betűfaló deáknak.

– Merre jár most, Rózsika néni? – emlékszem vissza egy nagy beszélgetésre, miközben készülődök a látogatásra.

– Ázsiában járok, Kőrösi Csoma Sándor nyomában, valahol Kasmir alatt, a Bengáli völgytől fölfelé; képzelje, ott szabadon, aljnövényzetként nőnek a hortenziák, nagy tömegben. Milyen gyönyörű lehet, még Kőrösi sírjára is azt ültettek Darjilingben – mondja ragyogó szemekkel. A könyvet letéve kínnal küzdve felült, szemüvegét homlokára tolva, tündöklő kék szemei fölé, és lelkesen, ragyogó tekintettel lefestette, ki is színezte lelkem vásznán a képeket, melyet a nagy folyó környéki virágzó növényzetről virágszerető lelkében fellelt.

– Csodálatos világ van az ottani erdőkben! Annyi szépséget teremtett az Isten, az Amazonas, Afrika, a Nílus, én ezekről csak most tudok, mióta itt élek, azelőtt nem tudtam ennyit olvasni. Most ez ment meg engem, hogy képzeletben csavaroghatok és ha valamit nem tudok, hogy hol van, van egy kis segédkönyvem és abban megnézem – mutat a polcon fekvő Távoli tájakon című ismeretterjesztő, térképekkel illusztrált mindenkori lexikonjára. – Vajon milyen illatok lehetnek az ilyen erdőkben? Tudja, ezen gondolkodom, és a gyerekkorom illataiban kutatok; az olajfa átható illata jön legelőször, aztán az akác, az árvalányhaj, de annak inkább a bohókás látványa, amit angyalhajnak is neveznek. Én az Alföldön nőttem fel, ott sok nő vadon belőle, mi gyerekek abból csokrot szedtünk, és annak nem volt illata, csak az volt a szépsége, hogy lengedezett. Majd a játékok, a kukoricababa, amit mi magunknak csináltunk, mert hát milyen a gyerek, ha nem kap játékot, csinál magának. Volt egy kis bugylibicskám, azzal nagyon szerettem farigcsálni. Az állatokat ki kellett hajtani és leszedtem a kukorica fattyait, azt úgy is le kellett szedni, avval jóllakattam a jószágokat, vagy a napraforgó levelével. Hű, annak de jó illata van, még most is érzem. Mikor aztán jóllaktak, nyugton voltak, nem kellett tartanom attól, hogy elkószálnak. Majd én is leültem, aztán farigcsáltam kedvemre, mindenféle játékot kitaláltam magamnak. Tudja, télen a morzsolás után a kukoricacsutkát is felöltöztettük, mindenféle rongyokból pompás ruhát csináltunk a csutkababánknak. Igaz, volt szegedi babám is, de azzal nemigen játszottam, az túl szép volt ahhoz, jobban kedvemre való volt, amit én alkottam.

Így ismertem meg őt; előbb a virágoskert pavilonjában, majd az ágy széli beszélgetésekben a gyermekkori libapásztorlánykától kezdve a gyászban kettészakadt szívű nagy kertészig, aki nem csak a virágokkal beszélgetett, hanem a neonkék gyíkokkal, az azokat elkapó fürge siklókkal, a kis barázdabillegetőkkel, amikkel csendes virágszemléjén délutánonként az otthon kertjében lélekben kimondott néma párbeszédben hangtalan barátságot kötött. Idén először ültettem liliomokat és mondhatni varázslatos virágzásban voltak, már fiakat is növesztettek. Lefényképeztem már a virágokat, és szívemben büszkeséggel készültem Rózsikát megörvendeztetni vele. A sárgából a legszebbet szakítottam le. Ezzel a virággal és süteménnyel léptem a forró betegszobába szombat délután, de már az ajtóban megéreztem a halál fuvallatát. Hamar megtanultam ezt a szagot, ami az orromon át a lelkembe égette magát; tudtam, hogy ez már a révész területe, hová csak harcképtelen helyzetben enged, s ugyan a viteldíjat még nem szedte be, de evezője készenlétben, azonban én már későn értem a révhez. Kétszer is az asszonyra néztem, aki apróvá lett a nagy párnán, s beesett arcán a lehunyt szemek alatt a nyitott szájat látom, a lélek megnyitott kapuját. Bizony ő volt, szíven ütött a látvány, az eddig lelkemből kiemelt képsorokban csak a ragyogó kék tekintet, és a szívből felszökő mosolyát láttam. A halál úgy elgyalázta a finom testet, de bennem nem keltett félelmet. Tétován emeltem ki a kosárból az üveg vízbe tett sárga liliomot, amit arcához emeltem. Puha kezét, mely régóta bénán befelé fordult, kezembe vettem. Meleg volt, jó volt kezemen érezni az élete utolsó óráinak összegyűjtött melegét.

Mennyi növényt fakasztottak ezek a kezek, mennyi megeredt liliom, palánta, bugylibicskás kis faragvány. De ez a kéz zárta le egyik fia halott szemeit is, melynek fájdalmáról talán csak velem beszélt.

– Tudja, természetes dolognak kell elfogadni mindent, ami jön, ahogyan a születést és a halált is – sóhajt az asszony, ám sóhaja nem torkollt panaszba, Rózsika sosem járt koledába vígaszért, valahogy mindig diadalmaskodott benne a lélek ereje, s ez igen izgatott engem, ezért tovább kérdezgettem. Valójában azt firtattam minden beszélgetésünkben, hogy mit gondolt a lélek a fájdalmakban, a veszteségekbe, vajon honnan ered az asszony mindenen felül emelkedő életelve, mi lehet élni akarásának és tudásának kútfője?

– El lehet fogadni mindent ilyen természetességgel? – kérdeztem tőle, mert a betegséggel való küzdelemben a test béklyója többször komolyan lekötözte. Az asszony gondolkodás nélkül válaszolt, ám a válaszból lehetett érezni, hogy ezek már nagyon sokat átelmélkedett, de még soha ki nem mondott szavak, amik a sebzett szív mélyéből szóltak.

– Az a legfontosabb, hogy bízzunk Istenben, majd valahogy elrendezi a sorsunkat, mert mindig is így volt. Amikor az ember akar megoldásokat, azokba jöhetnek akadályok, amik rajtunk kívül álló dolgok. Nagyon kell bíznunk az Istenben, átsegít minden fájdalmon. Amikor a fiam kórházba került, az egész testemben fentről, a lábamig húzódó fájó érzés öntött el, úgy éreztem, mintha kifolyna belőlem az összes vér. Egyfajta megsemmisülés volt ez, amikor úgy érzi az ember, hogy vége mindennek. Akkor, amikor hazamentem, letérdeltem és csak imádkoztam, térdelve egész éjszaka. Reggel telefonáltak, hogy jobban lett, leszállt az ágyról. Milyen jó gyerek volt a fiam, a halálát sokszor én sem hiszem el, ez elmondhatatlan, ami bennem van.

Megsimogattam a halálcsóktól nyirkossá lett homlokát, s ágáltam a révész ellen, hogy miért nem késett egy utolsó liliomszippantás erejéig, s engem is bevárt volna az útra kész lélek… Éreztem, hogy torkomat tolakodón kaparássza a sírás, de a halállal ellenszegült hiúság taszigálta könnyeket felismertem, s elfojtottam, hiszen Rózsika már úgy várta a révészt. De mégsem jöttem hiába, hiszen elhoztam kertemből az első liliomomat, a legdrágábbat, ez éppen jó lesz révészdíjnak, amit Rózsika most megfizethet, ez éppen illő egy virágmesterhez.

Egyszer, még sekrestyésként, egy ismeretlen nevű fehér virágot szedtem az Intézet kertjében a kápolna vázájába. Tudtam, hogy ezt ő otthonról hozta, mint az összes virágját, amit a sofőrnek ki kellett ásnia, amikor beköltözött az új otthonába. Ő sem tudta a virágocska nevét, de elnevezte pölöskei Rózsának. Bizony, ez a Rózsika elhozta a kincsesládáját, s tíz éven át szobája ablakából egykori kertjének virágait csodálhatta. Már tavaly észrevette, hogy leveleik fakulnak, tönkremennek; azon a nyáron azt mondta, hogy gyógyíthatatlan betegségük lett, amin semmiféle permet nem segített. Így mondta, teljes bizonyossággal:

– Látja, lassan elpusztulnak, és én is elmegyek utána.

Akkor egy pillanatra beengedett a virágokkal való kapcsolatának titokzatos világába, de én akkor nem értettem. Most arcának hervadását szemlélve eszembe jutott ez a jóslata. Megérzi az ember, ha nézi valaki, s az ajtóban egy idegen nővér állt, minket figyelt, már ott állhatott egy ideje. Arcán láttam, hogy felismerte: búcsúzom. A liliomot Rózsika orrától elvettem, újra a vízbe eresztettem, ám ekkor mégis kibuggyantak a könnyeim, éppen akkor, amikor az idegen nővérre felnéztem.

– Épp időben jött, ma már fel sem tudtuk ébreszteni. Az unokája? – kíváncsiskodott.

– Nem, ó, nem… – válaszoltam, de éreztem, hogy ennyivel nem éri be.

– Mert tegnap volt itt a fia. Maga a hozzátartozója?

– Nem, én nem vagyok családtag, én nem is tudom megmondani, hogy kije vagyok a Rózsika néninek... de ő nekem az egyik Példaképem.

Elbúcsúztam, bizony nehéz szívvel mentem el, de mégis boldogság volt bennem, mert a révészdíjat otthagytam, s megfizettem helyette, nem hiába vittem az első liliomot, ez őt illette. Két nap múlva a révész megérkezett, s elvitte az én tiszta szívű Pölöskei Rózsámat, hogy a mennyország liliomtengerében sárgálló, földről vitt örök mosoly lehessen. Ha egy napon a túlsó révbe én is megérkezek, a rikító sárga liliomot majd messziről megismerem. Lehunyt szemmel lelkemmel útra kelek, a túlsó rév felé integetek, s látom a hullámzó virágtengert. Remélem hortenziák is nőnek alnövényzetként, de a liliomok, ott biztosan óriások, mint itt a földön a Rózsák, akik elvirágzott életük szemeit itt hagyták, hogy a vad virágokat szemezni tudjuk velük.