Szeretet Nagykövetei

Esemény: 2024. július 8-13.: Nyelv és gondolkodás táborban kutakodtunk

Ha a fiatalok gondolkodását meg akarjuk változtatni, akkor el kell vonulni olyan helyre, ahol a képeket a bölcselkedéshez a valóságból vesszük. Elődeink a dolgokat a valóság képei alapján nevezték el, mert tudták, hogy a természetes ész használata a természet képei által nyeri el az istenformáját, és ez adja a bölcsességet. Elek bácsi Ferences-tanyája erre a lelki kalandtúrára alkalmasnak ígérkezett. Tanítani ugyanis csak úgy lehet, ha a tanító megosztja az életét, és annak képeit, melyek fölött elmélkedve feltárul a teremtés mélységes összefüggésrendszere, amit a magyar nyelv rendíthetetlenül őriz akkor is, amikor a világ felfogása romlik, és lassan átveszi az uralmat valamiféle zagyvanyelv, mely a digitális mérgezés gyorsan osztódó rákos sejtjeivel igyekszik járványszerűen irtani a gondolkodást.

Elek bácsinak nagy járása van, korán fogja meg a munka végit, és napközben sem igen ereszti el. Ha előjönnek a tyúkok és a kis tarajas kakaskák, már lehet tudni, hogy közeledik gazdájuk, és a lompos puli, a Negro kutya előőrsként tudatja velünk, hogy a nagy ember hamarosan itt lesz. Talán csak hideg vízzel, jégkockával bodzaszörpöt kever a nagy dunsztos üvegben, vagy rendszeres napszámosát, Jani bácsit eteti meg hirtelen sütött hagymás májjal, amit szemünk láttára varázsol a forró serpenyőből. Maradni nem marad, látásunk nem akasztja meg a ténykedés menetét, a tanyavilág munkáit maga előtt görgeti, s kezében hol vasvella, hol vödör van, de folyvást munka ég a keze alatt. Itt az idő múlását nem vekker jelzi, hanem a munka folyama, ami nem ér véget, csak önmagába ér vissza.  Nem kenyere a nagy embernek a locsogás, ám ha mégis szólni kezd, akkor régmúlt történetei a lélek valóságszagú fölfogásának fogaskerekeit olajozzák meg a fiatalok fejében, s varázslatos képekké elevendnek az okító szavai. A korai henyeséggel, restséggel és a kényelem mámorával mételyezett fiatal lelkekben nem csalinkázó beszédet lehel, hanem a valóság képeit nevezi meg. Ebben a beszédben nincs 

 "tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás"(Sík Sándor: Hiszek) mert ilyen a magyar beszéde, ha lelkéből tör elő a nyelve, s azt meri beszélni, s avval gondolkodni.

Tizenegy fiatallal érkeztünk a délbe hajló, perzselő hétfőn a tanyára, átkelve a porfellegeken, ami kivezetett bennünket a kényelmes, zajos világból, hogy az állatokkal békében élő, a közös élet nyomait viselő tanyasi emberek vendégeként befogadtassunk a lelki kalandtúrára, hogy ott az ember lelkébe a természet törvényével bevésett emberformát nyelvünk fejtegetésével felfedezhessük, reményt adva egy szebb, tisztább, szerényebb élet vágyára. Ma ezt kell kínálni az ábrándokat hajszoló, élvezetet, jólétet habzsoló, jövőre kíváncsi, s lelki éhségtől kínlódó ifjúságnak. Nem fogyasztókat, használókat, hanem felismerőket akartunk nevelni a világnak, megmutatva nekik azt, hogy a világ csak az ember lelkében tud elromlani, ha megromlik a felfogás.

Érkeztünkkor Elek bátyánk a domb alatt szénát dobált a platós autóra hűséges segédjével, kit a hőség félmeztelenre vetkőztetett. A munkát nem szakították meg, így hát én mentem le hozzájuk egy fiatal lánykával, aki a friss széna illatától bódultan, repeső örömmel azt mondta a platón égre nézve, az illatos szénában fekve:

– Itt akarok maradni örökre!

Jani bácsi tétován markolta a vella nyelét, amikor Kamilla lelkesen a szerszám után nyúlt, hogy soha nem tanult mozdulatokkal a kocsira dobálja a tehén és kisborjú eleségét. Talán nem nézte ki a fiatal lányból ezt a tudományt, akinek karjában elevenné lett az ősi asszonytudás, és a szép ruha alatt ereiben a munka vágya zurubolt, és engedte bepiszkolni a lányan omló selymes szoknyáját.

Zötykölődtünk a hevenyészett szénaágyon felfelé, és amikor az istálló padlása előtt kocsink megállt, a fiatal leány földöntúli örömmel ugrott le a platóról, és vékony szandálja cuppanón csattogott az istálló padlóján, nem törődve az állatok nyomaival. Ha most fejésre állítottuk volna be ezt a leányt, nem jött volna zavarba, és sajtárjában ő az angyalok tejét öntötte volna szemellenzős társai poharába, akik a rekkenő hőség elől a fojtott levegőjű szobába menekültek.

Mi volt ebben a czuppanatban, ami után cseresznyeszínű ajkairól az öröm hangjai korlátait veszítve kiáramlottak? Kipirult arcán majd kicsattant a vér, amikor társainak lelkéből feltörő mondataival örömét lefestette, és nem értette, hogy ők miért üldögélnek a forróságtól elnehezült szobában, amikor körülöttük itt van a kis karámban borjat őrző hűvös istálló, a libáktól, tyúkoktól, kecskéktől zajos más-világ, melynek kihasadó szákjából úgy iramlottak elő a csodás képek, mint a kiszökdöső halak, s mindegyik után futni akart ez a leány. Örökre itt maradni a pillanatban, jelen lenni, és megérteni, hogy a küldő ereje azonos a szándékával, és nem kell semmit megmarkolni, mert nem lehet, csak hagyni, hogy a tovalibbenő pillanat átmenjen rajtunk, belekerülve a véráramlatba, a beszippantott levegőbe, és a tüdőt átjárva földöntúli életelvet leheljen belénk újból, s ezzel minden megélt pillanat egy megismételt teremtés legyen.

Hol vesz az ember ilyen csoda-szipkát, s van-e mersze azt a fiatalok szájába, szívébe adni, hogy felfogásukat a valóság képeivel töltse meg, és életre keltett képzeletük ezáltal a teremtés mása lehessen? Ezt akartuk, a valóság képeit, a mindennapos küszködés munka-ábrázatát a tanya mozaikjából kimetszegetni, a karokat, vállakat, tekintetet edzeni, a látásmódot kifele fordítani, s a látóteret növelni, mert a nevelés az magyarul növelés. Küszködésekkel teli napokon barátkozás a bizalommal, a szavakkal, egymás terének növelésével, a tapintatos viselkedéssel, és a tanya mindig megújuló, eleven képeivel.

Hajnalban keltem, az alvó fiatalok szuszogását elnyomták a tanyasi hangok, de milyen madarak lehetnek, amik szólnak, feleselnek, tereferélnek? Ki mondja meg a fiataloknak, hogy mely madarak szólnak, csivognak, vijjognak, ficseregnek, s ki azonosítja, nevezi meg őket röptiben? Repülő madárkát lexikonból nem tudunk felismerni; régen az apák, nagyapák csak rámutattak, az ifjú lelke e képet röptiben lefényképezte, s megvolt egy életre a tudás. „S nem látod magad is vijjogva repülni fölötted / A puszták madarát? …” (Vörösmarty) De ma hiába látjuk, ha egyáltalán észre vesszük, ha nincs ki megnevezze, mert ma a képernyő a valóság, de abban nincsen igazság, annak a perce nem fut a véredényekbe, levegőbe, tüdőbe, s tanítók nélkül az ismeretben nincsen már életelv. Elek bátyánk jó tanítóként lópatát, szőrméket is kiterített, s nagy beavatást végzett az állatokkal közös élet valóságformájú rengetegében, melynek tisztása volt e gyönyörű tanya.

Ide hoztuk őket, hogy megtanulják az élet-képeket színről, szagról, tapintásról, hallva és megértve a szavakat, melyek mélyére a kutatás izgalmas csilléivel alászállva, az értékes rakomány ígéretével a magyar néplélek erkölcsi örökségét, és hitvilágának kincseit is felszínre hozni akartuk. Ma az ígéretek korát éljük, vagy inkább múlatjuk, anélkül azonban, hogy a valósággal való találkozást megélnénk, ami a lélekismeret valódi küzdőtere, s ahol az "ego"-nak alul kell maradnia ahhoz, hogy az igazság láthatóvá lehessen.

Növelni a fiatalt csak korlátainál kezdve lehet, s az igazság, a tisztelet nem mindig kellemes, ha az ember találkozik vele. Ezt kiöltük a nevelésből, és igyekszünk csak kellemetes dolgokkal kényeztetni őket, ettől puhányokat képezünk, s a puhányság megakasztja az akaratot. Ez ma a feladat, a növelés, és ezt nem lehet csalival elkapni. De ma olyan világ van, ha egy élvezet kifullad – mert kifullad – újra felcsalizzák valami más, új, csiklandozó dolog ígéretével a horgot, s a benyelt csaliktól mételyessé lesz a gyomor, érzéketlen idővel a valódi ízekre, hangokra, igaz tanításra, és ott marad az állandósult, gyötrő éhség, ami ingerültté teszi az embert, s fogékonnyá a folyton változó csalikra.

A feladatot azonban nem lehet többé elodázni; magyar nevelés kell, magyar gondolkodás kell, és az küzdelmes, de az istenes! Van akit azonban nem kellett talmi élvezetekkel csalizni, és tudta, hogy itt valódi lélektúra lesz, ahol feltöri a lábát az új cipő, de mer belelépni, mer a göröngyös útnak nekivágni, ahol szorgalom kell, ahol tanulás kell.

Egy székely fiút is idevert a gyergyói szél Erdélyből. Az Édesanyja küldte, hogy tanulja a magyar néplélek ékes nyelvét, hogy abba az életbe, amit méhéből fakasztott az Isten, a nyelv és haza bölcsője ringassa ki, amitől ember a magyar ember. Amikor Sebestyénnel beszélget az ember, elsüllyed a nagy korkülönbség, az eltérő életutak zűrzavaros útjelzője, és tisztássá lesz a beszélgetés, amiben helyén vannak a szavak. Más a szava járása, gondolkodása, és összeérnek a gondolatok abban, amit nekünk tanulni kell újra, de ott, Erdélyben a tiszta egyszerűségben, az elnyomatás sulyka alatt is virágba boruló remény megőrizte a keserűség földjében is a virágzást. Mert a magyart végül nem lehet meglopni, az elkanyarított földdel a szívet nem lehet megfojtani, mert mi Mária országa vagyunk, és ebben az országlásban hű alattvalók őrzik a strázsán a feltámadás ígéretét. Ők most is ugyanazt a napot látják Erdély egén, ami 104 évvel ezelőtt a Nagy Magyarországra sütött, csak a szíveken honol azóta valami csüggeteg, busongó kedély.

„Mit nézsz mosolyogva
Sugárid alól?
Ah lelkem öleld ki
Borulatiból!” (Kölcsey).

Miféle felhő az, milyen sötétség, ami a szívet, lelket szomorgóvá teszi? A szomorgás nem lehet holnaptalan, abban megül a remény, és ha melegszik az idő, akkor kihajt újra, hát ilyen a magyar néplélek, és ez a reményteljes erély benne forrong a nyelvben, ezért azt fel kell fejteni, s küzdelmesen, nehéz csilléken a felszínre kell hozni ma is, amikor olyan zagyvanyelven nevelődnek a fiatalok, félig angol, félig trágár szóösszetételekkel kifejezett ál-valóság talmi ígézetében.

Lánccal, fegyverrel a magyarnak nem lehet parancsolni, mert a nyelvében él a nemzet, s e nyelvben az Isten törvénye van beleróva. Ezért nem szabad hagyni elpusztítani a nyelvet, mert az megrontja a gondolkodást, a lelket, és tönkreteszi az erkölcsöt, mert kipottyantja a hagyományt. Össze kell tanulnunk az elődeinkkel, a síron túlra is el kell mentenünk a tananyagot.

De nem csak tanulnunk kell, hanem tudnunk is, nem csak nézni, de látni is, nem csak hallani, de érteni is. Érteni pedig csak a lélek képes, ahol székel az értelem, mint a lélek tekintete, s ami akkor működik, ha megtelik a természet, a múlt, és a valóság szeretetével. Valóság a múlt, de a remény is az, ami a jelent nem teszi holnaptalanná, ami súlyt ad az időnek, mely idő a véráramba, tüdőbe, levegőbe kerülve életelvként megnyilvánul a mindenkori nyelvben, mely nem csak a beszédnek, de a gondolkodásnak is a nyelve.

Szombatra hazamentek tőlem is mind a fiatalok, csak az erdélyi legényke maradt velünk. Újmisére utaztunk Veszprém mellé, ahol elbúcsúzott lelki túratársaitól, akiket a szülők a misén átvettek, hogy visszadöcögjenek a saját világukba, de benne maradva a magyar nyelv és gondolkodás istenes, tanyaízű valóságában.

Csak az múlik el, amit lelkünkből kiengedünk, amit nem szív be a levegővel a véráram, ami nem marad életelvként bennünk. Ez már a szabad akarat mezsgyéje, és itt sokan irányt vétenek, visszafordulnak, mert nem merik átvinni a reménytelenség katlanja fölött a magyar örökséget a túlsó partra.

Sebestyénnel a tihanyi apátság ormán kémleljük a magyar tengernek nevezett Balaton kékjét, ám székely lelkében előtör az igazi magyar tenger, mert belenevelték.

– Nagyszerű templomok vannak Gyergyóban – mesél a legény, miközben tekintete a hajónkat lesi, amivel a túlpartra átkelünk.

Kép képet hoz elő szívéből, arca elkomorul, én beszéltetném, de inkább csendben várok, hogy ő fűzze az emlékezés láncára a mélyből előhozott szavakat.

– Egykor megvolt az egymás kultúrájának tisztelete, voltak szászok, voltak örmények, voltak zsidók, törökök nem voltak, de voltak svábok, minden volt, és minden nép tisztelte egymás kultúráját. Mert valójában az a kultúra, hogy tiszteljük egymás kultúráját, szokásait, amit az emberek az őseik által a gyökereikkel hoztak, azokkal, akikkel egy élettérben élünk.

– Hát, akkor ez egy kultúra-meghatározás, amit megjelentethetünk akár a szótárban is, igaz-e Fiam? Akkor egy 19 éves erdélyi magyar fiatal, mit kesereg azon, hogy ha meghallja azt, hogy haza?

– Hát, például látom, hogy van otthon zsinagóga, de ki van kopva. Nagyszerű templomok vannak Gyergyóban, de nem használják az emberek, teljesen elhanyagolják, üresednek és majd elvész minden.

Hangja elnehezült, torkát beszűkítette a keserűség, s ezt hallani fiatal kora miatt különösen megindító volt. Nekem is összeszorultt a torkom, de segítségére siettem.

– Az örmény katolikus templomokra gondolsz, hogy milyen pengeélen táncoltatják a maroknyi közösséget?

Februárban jártam ott, és az ottani görögkatolikus pap keserű valóságként mutatta be, hogy a román ortodoxok milyen nyomást gyakorolnak a maroknyi örmény görögkatolikus közösség beolvasztására, s ezt azért tehetik meg, mert kihúnyt a lelkek mélyén a haza és nemzetszeretet,s így nem működik a nyelvben rejlő erkölcsi védpajzs. Tudtam, hogy Sebestyén Édesanyja jól ismeri a helyzetet, s ő éppen a nyelvi erősödés végett küldte ide hozzánk a gyermekét, és igenis van zsarátnoka ennek a védpajzsnak, s vannak, kik hisznek abban, hogy ez még újra lángra lobbanhat.

– Ez az örmény templom egy nagyon szép, gyönyörű barokk templom, az egyik legszebb Erdélyben, és van három örmény pap Erdélyben mindösszesen.

A legény keserűen, kényszeredetten nevet, de ez csak annak a hangja volt, hogy amit belül érez, arra nincsenek szavak, és arcán a fájdalom felhője jelent meg, ami most keletkezett, talán a ki nem mondott, vészjósló, de még formátlan jövő idejekorán idevetülő kéretlen árnyékaként. Most arca felnőtté lett, és a koravén reménytelenség ráncok nélküli árnya meglopta a lelkét, megcsonkolta a szipkáját, amin a levegőből, tüdőből a véráramba kell hogy áradjon az erély, a magyar életelv.

– Szépen próbálnak összeolvasztani mindenkit, s akkor… nem a színekre törekednek, hanem pont hogy a színtelenségre.

– Igen, Fiam, értelek. Ha összemaszatolunk mindenféle színt, akkor abból szürke lesz, vagy valami maszatos fekete.

– Igen – folytatja a fiú, s hangjában érzem a hálát, hogy e mondatát kisegítettem – valahogy az egymás iránti kultúratiszteletből gyűlölet jött ki. Ez a keserűség van az én szívemben is.

– Akkor is ilyen keserűség volna a szívedben, ha tudnád biztosan, hogy az iskola elvégzése után is itt maradsz Budapesten?

– Akkor is, lehet akkor nagyobb.

Szavai ólómként zuhantatták a keserű valóságot a jelenbe, szinte hallottam a nehéz puffanást, mely a lelki hallásomnak fülsiketítő volt. De ez nem a jelen volt, mert ereimben felzubogott a véráram lendülete, sejtjeimben szétáradt a haza szeretete, az egész teljes Magyarország szeretete. Megértettem, hogy nem szerethetnénk, ha nem lenne, és most és itt, a tihanyi bencés apátság lábánál ezzel a gyergyói székely kis legénykével itt van a Nagy Magyarország, és az teljes, és él, mert él a nemzet a nyelvben.

A nyelvben áll a gondolkodás erkölcsi talapzata, azt az Isten tartja, és oltalmazza a Magyarok Nagyasszonya, ez pedig magyar kiváltság, a Pátrónánk okán elpusztíthatatlan ez az életelv. Megértettem, hogy milyen sok az, ami ránk, magyarokra bízatott a nyelvünk, a gondolkodásunk által, ami ellen ma mennyi merénylet van, és mennyire lenézzük mi is azt, ami magyar. Mennyivel többnek, jobbnak, szebbnek hangzik az, ami külföldiül van mondva, ám ha lefejtegetjük róla a külső, idegenes mázt, látszik, hogy nincsen mögötte semmi kép, ezért nem formálja a gondolkodást. Képtelen világot vetítenek elénk, kavarják a nagy szürke színtelenséget, és a magyar, mint mindig, most is ellenáll, pedig erkölcseiben nem különb már e nép sem, mint a nyugatról hömpölygő ócska, zavaros korszellem. Sőt, még rosszabb, mert a nyelvünk többlettet hordoz, ezért ha mi, magyarok erről nem veszünk tudomást, megtagadjuk az elődeinket, és azok tudását! 

Bizony nyelvében él a nemzet, és a gondolkodásban az erkölcs, s nekünk olyan nyelvünk van, ami még mindig véd, még az erkölcstelenségben is.

– Ez engem nagyon elszomorít, de nem tudom mit kéne tenni… – leheli a keserű reménytelenség szavait a fiú az égkékben pompázó közeli víztükörre.

Hangjában azonban nincsen lemondás, csak tanácstalanság. Figyelem a ránctalanul öreggé lett emberarcot, a gyergyói székely emberpalántát. Nem, nem kell átültetni, csak megöntözni, s szelet fogni körüle, elhajtani a hernyókat, férgeket, kerítést keríteni, hogy a kert egyre nagyobbá növekedhessen, hogy termést, s jövő-magot hozzon, piros-fehér-zöld virágokban pompázó kertet.

– Nem tudom hogy mit, de majd… – folytatta, és elharapta a mondatot.

Szívemből a szavak elkezdtek kipotyogni szabályos asztagokba szedve, hol a kévék egymásra rakott alakja egy házra emlékeztet; így védték régen a gabonát az esőtől, beázástól a cséplésig.  Az asztagrakás gyorsan ment, valaki besegített, és a levegőben a hanghullámok ragyogó gerendákká váltak, mintha a Balaton tükréről visszaverődött asztag-kunyhó épülete készen előttünk termett volna megépítve.

– Tudod, mi azt érezzük, hogy ezzel a magyar nyelvvel és gondolkodással foglalkozni kell, és ezt a tudást nektek át kell adnunk. Most még mi sem tudjuk, hogy miért csináljuk, de csináljuk, mert Isten mindig többet tud mint mi. De csináljuk, mert kell, különben Isten nem indítana bennünket. Emlékszel mit énekeltünk tegnap az autóban hazafelé? "Édesanyja, Nagyasszonya, igaz magyar fiaknak, Pátrónája, pártfogója, régi magyar hazánknak"… Sebestyén, mi, hárman itt és most Magyarország vagyunk, ahol apostoli királyság van, és van királynénk, mert a koronát a Boldogságos Szűz Mária viseli. A Szűzanyát ha koronával ábrázolják, valódi koronaként csak a magyar szent koronával lehet ábrázolni! Ezt ne feledd. Vinni kell ezt a tudást tovább, és át kell adni, hogy el ne vesszen a hagyomány, és a gondolkodás. A magyar gondolkodás. A magyar Egyház soha nem volt latin Egyház, annak a feje az apostoli király volt. A magyar Egyház soha nem is lesz! latin Egyház, a nyelvi, és gondolkodásbeli többlete miatt. A magyar nyelv azonban mélységeit, erkölcsi pilléreit, gyökszerkezetét tekintve Isten nélkül értelmezhetetlen. Ezért a nyelvműveléssel a hitre nevelés is megvalósul, mert a kettő együtt él a nyelvben. Ettől a magyar nyelv művelése egyben apostolkodás.

– Akarsz-e a keserűség ellen tenni?- szegeztem neki a kérdést, talán nem túl korán, de ma minden tettet a késlekedés öl meg, ami által kedvét szegi a körülményeket latolgató tétova ember.

– Igen, akarok, és Vásárhelyre, Marosvásárhelyre… eljönnének? Ott lehetne egy-két fiatalt találni, őket érdekelné… – szerkeszti kissé bátortalanul első mondatát, melynek iniciáléját a remény a lélek kapujához állította, hogy az ifjú szívéből a betűk, szavak, mondatok szépen lassan e díszes kezdőbetű után kimasírozzanak, mert megfújták a kürtöt, és sorakoztatják az őrséget a strázsára.

Néztem a ragyogó, bizakodó tekintetet, Erdély új apostolát, aki ott született előttünk, gyanútlan kínai turisták mellett, a rózsaszín pírral elfüggönyözött balatoni látóhatár előtt. Azt mondják, hogy már rég nem hallatszik a híres tihanyi visszhang, ezért kiáltani sem érdemes. A tihanyi dombok azonban visszhangzották Sebestyén szavait, aki elfogadta az újdonsült megbízatást a Magyarok Nagyasszonyától.

A templom felé indultunk, s az oldalfalon emléktáblán az alábbi feliratot láttuk: „Istennel királyért és hazáért”. Egymásra néztünk, s hangtalan gondolataink megértéssé testesültek, nem kellett szavakba önteni semmit. Esti imánkat a svábok által felépített kisdorogi templom keresztje előtt mondtuk el, ahol elénekeltük a székely himnuszt, a svábok talán nem bánják, de ez lesz majd a kultúra, ha a történelem zivatarainak elmúltával a remény hajnalán a nyelv szivárványos kapuja alá gyülekezik minden magyar.

Mert magyarul nem lehet mellébeszélni, ezért tudnunk kell, hogy mit beszélünk, mert magyarul nem áll meg az, ami a zagyvanyelvek korában divatozik, hogy "azt nem úgy gondoltam", hiszen a szavak formája a lényeget tükrözi, ezért alkalmas a keresztény üzenet továbbadására e nyelv, ahol az igen az igen, a nem az nem.

Másnap már a budapesti pályaudvaron várakoztunk a késve induló busz előtt a beszállásra. Két korondi cigányasszony mellé ültünk le, akik szívélyesen beszélgetésbe elegyedtek velünk. Sebestyéntől elköszöntem, s a búcsú könnyeket csalt bizony a szemembe. A cigányasszony meleg hangon így vigasztalt.

– Ne sírjon, aranyos, majd visszajön.

S ő visszajön, két hét múlva érkezik, hogy egy hetet itt töltsön; bejárjuk majd a Balaton-felvidéket és kiképzést kap az erdélyi apostolságra. Mert Nagy Magyarország a szívekben van, és ott születik a remény is, amit Istentől kapunk. Ha nyelvében él a nemzet, e nyelvet el nem ronthatjuk, az időt, amit az üdvösség elnyerésére kaptunk, el nem tékozolhatjuk.

Elek bácsi tanyáján a felismerés képeit kaptuk ajándékba, s a felfogásunk az Istenben történő felismeréssel lehet csak hiteles, és csak ebben található meg az igazság. Az igazság nem mindig kellemes, egyik első ismérve az, hogy szembesít magunkkal, a hibáinkkal, de ki is igazít minket ha jól beszélünk. S ha gondolkodunk, ha magyarul gondolkodunk, akkor bizony jól beszélünk, és királyáért, hazájáért, ha kell, életét is adja az igaz magyar.