Szeretet Nagykövetei

​Idős barátnőmhöz tekertem el este biciklivel, minden látogatásnak örül. Úgy ült ott, a megszokott széken, arccal az ajtó felé fordulva, mint egy imádkozó szent szobor. Igen, én őt mindig imában találom. Van úgy, hogy az imakönyvéből imádkozik, és ha öreg, sokat látott szemei elfáradnak már, a szívéből mondja tovább az Istennek feldobált szavakat: tudom, hogy engem is rendszeresen megröptet az Ég fele. Most is, mintha leszálltam volna a kis ház előszobájába, és szokott székemre roskadva fújtam ki magamat. Imájából csöppentem a szívébe, az örömében mosdatott le a forró nyári út porából.

Alkonyatig nála maradtam, és a hűssülő estében szavait, imáinak visszhangját magammal vittem. Azután már nem piszkolódtam be. Meséli, hogy mint telt a napja, ki volt látogatóban nála, és mindig megtudom, hogy az Ízőrzők filmkockái milyen időutazásra ragadták el az ő tisztán megőrzött, elfelejtett világába. Nemrég nála aludtam, és nagy mulatság volt vele az ízőrzőket néző utazás. Végig beszélgettünk, és a régi fogásokat, praktikákat megőrző asszonyok keze munkáját saját, színes emlékképeivel színezte, így az én műsorom sokkal gazdagabb volt, mint a képernyőt magányosan szemlélőké valahol máshol.

– Olyan szép tájakon jártam ma! – kacsint rám mosolyogva, és eszembe jutnak a vasárnap délutáni látogatásaim, amikor mindig azzal fogadott, hogy ma melyik templomban járt, és kikkel énekelt, a pap mit beszélt, és a könnyeit szavai nyomán hogyan törölgette.

A szentmisét a tévéből nézi, mint sokan mások, akik idősek, és a templomba már nem tudnak eljárni. Lelkükben mégis ott vannak, talán sokkal inkább, mint mi, akik ülünk a padokban, és lasszóval erőlködünk gondolataink futását megállítani. Mi nem tudunk a szent időben megmaradni, ám ők élő templommá tudnak változni. Volna mit tanulnunk ezektől az idős emberektől.

Nos, a mai tananyag egy érdekes, élővé vált sütemény lett, melynek születését másnap a konyhámban megelőzte a régmúlt idők emlékeinek szent vajúdása.

– Vízen kullogót süttek az Ízőrzőkben, tudod, én már el is felejtettem ezt a süteményt – meséli felélénkülve az asszony.

– Vízen kullogó? – hökkentem meg, és a szavak képpé lettek a lelkemben, és láttam az ismeretlen süteményt, ahogyan lábai kinőnek, hátát görnyedten tartva, nehézkes léptekkel kullog a vízen. Felkaptam a fejemet, és magyarázat után szomjazó füleimet kihegyeztem. Lassan beszélt, és száját édes mosolyra húzta, látva gyerekes értetlenségemet. Nem várakoztatott sokáig, majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből.

– Igen, így hívták. A kútba engedték le a tésztát a vödörben, ott kelt meg.

– A kútban? A hidegben? – értetlenkedtem, és alig vártam a folytatást.

– Igen, akkoriban minden háznál volt kút. Megdagasztották a tésztát, bekötötték egy abroszba, – mert régen szőttek az asszonyok – és a kútba engedték. Összefogták a négy sarkát a ruhának, abba bekötötték, és úgy tették bele a vízzel teli vödörbe, hát hogy ellepje. A csomóval kötött fele volt felül, és úgy leengedték. Ott kelt másfél órát, és akkor megfordult az abroszban a tészta úgy, hogy a csomós fele került alulra. Ezért hívják vízen kullogónak, mert körbefordul szépen lassan, ahogyan megkel. Akkor felhúzták, kiterítették, és olyan rudakat sodortak belőle, mint a nudlit. Majd elvágták, és kifli formára hajtották, a két végét kicsit megnyomkodták, és fahéjas cukorral gazdagon megszórva sütötték ki. Ettől a fahéjas cukortól olyan finom, kiadós lett.

Ahogyan meséli, látom a dagasztó asszonyokat, akik csomót kötnek a kendőbe rejtett tésztára, majd leengedik a kútba a kullogásra ítélt csomagot. Látom fejkendős arcukat a víztükrön ragyogni, és amíg kel a tészta, száz másik dolog után futnak.

– Nagyon régen sütöttem meg ezt a süteményt, és most, hogy néztem, most gondoltam vissza arra, hogy még lánykoromban süttem ilyet. Tudod, valamikor ez volt az első osztályú sütemény a kalács után. Ahol kisbaba született, ezt sütték meg a kismamának. Ahol szült a kománé, ezt vitték a fiatal anyukához, ez több napig is olyan jó porhanyós volt, és attól a szépen rápirult fahéjas kristálycukortól olyan kiadós volt.

Kis szünetet tartott, és mivel nekem is összefutott a nyál a számban, arra gondoltam, hogy Barátnőm érzi is az ízt, az illatot, és ott van édesanyja konyhájában, és süti talán keresztanyja lányának ezt a kománé-süteményt. Vajat köpülő édesanyja talán a szeme sarkából figyeli leánykáját, aki néha kérdez, és az asszony büszkén mosolyog, és a vajköpülő csattogása elnyeli emlékeit, amikor neki is ilyet sütöttek, amikor második leánykája ott, Hadikfalván megszületett. Talán mosolygott, és arra gondolt, hogy ez a csöpp leányka milyen éhesen szívta magába a kománé gondosságától fahéjtól illatos székely anyatejet. Ez az asszony itt van, a megöregedett leánykában, aki mozdulatait, receptjeit leutánozta, aki talán éppen olyan híres-neves vajat tudna köpülni, mint ügyes édesanyja, aki a bonyhádi előkelőségeknek ilyen emlékek ízével gyártotta a jó teveli vajat.

Íz-őrzés, de az ízek mögött képek vannak, és idők, amik összefutnak. Körülnéztem a gyógyszerek, és imakönyvek körül, mert sebtiben tollat kerestem, és papírt kértem. Én nem csak íz-őrzővé akarok lenni most, mint a nosztalgiázó asszonyok ott, a tévé képernyőjén. Nem, én azzá a kislánnyá akarok válni, aki a vajat köpülő mosolygó édesanyja konyhájában a vízen kullogót süti meg. Izgatottá lettem, úgy éreztem, hogy sejtjeim nem bírnak a bőröm alatt maradni, csak a vízen kullogóra gondoltam. Tudtam én már, hogy holnap elkullogok ez után az emlékkép után, és belelépek abba a csodás, ragyogó világba, amit az idős Barátnőm mesélő ráncai közt néha az emlékezés felvillant.

Másnap a kis naptárlapra körmölt receptemmel felütöttem 5 tojást, a legfrissebbeket választottam. Jó kanál zsírral kikevertem, közben felfuttattam két deci tejben egy egész élesztőt. Igaz, ebből a bolti tejből aligha lehetne vajat köpülni, ezért a két kanál tejfelt is beletettem, amit úgy jegyeztem fel: ha szükséges. Fél kiló liszttel dagasztottam meg a tésztát, és amikor már csinos kis cipóvá zsugorodott a nagy tálban, az utazót vászonkendőre tettem, és kissé ügyetlenül, de bekötöttem. Mivel itt vödrös kút nincsen, egy nagy fazekat töltöttem meg vízzel, és levitettem a férjemmel a pincébe, aki mosolygott gyerekes lelkesedésemen, mert én szigorúan feljegyeztem a percet, amikor a kullogás kezdetét vette. Kételkedésem azonban a kullogás sikerében átmenetelig maga alá gyűrte a lelkesedésemet, és a szívemből kiszökni akaró fahéjillat emlékét egyenlőre odazártam: lássuk, hogy jól működik-e így, a pincében tárolt fazékba rejtett járat.

Az ebédet is félbehagytam, mert éppen lejárt az előírt másfél óra. Lábaim azonban nem indultak, és félve a csalódástól, mely feleslegessé tette fáradozásomat, inkább a férjemet küldtem le a pincébe a kullogó-mustrára. Lépteit hallottam csak, a felfelé tartó ember lépései lassabbak voltak, kezében tartotta a vízzel teli, 15 literes fazekat. Súlyos terhe fölött izgatott kérdésemre mosolygó választ kiáltott:

– Ez a tészta tudja a dolgát!

Amikor az asztalra került a megidézett teher, csodálattal néztem, hogy szabályos gömbbé kerekedett kis batyum csomóját maga alá gyűrte a szorgalmas kullogás. Kibontottam a ragacsos tésztát, csillogó hólyagocskáiból mintha a múlt kincseit keresném elő, ám kezem alatt a hólyagocskák előbb gyöngyökké, majd kiflikké lettek. Mintha Isten a múlt szent elődeit tette volna a kezembe. Mozdulataimban percenként éltem meg személyazonosságom változását. Hol a copfos kislány voltam, hol a leányát leső, vajat köpülő anyuka. Én éreztem, hogy ők néznek. De nem csak ők, hanem minden asszony, aki valaha ebben a szép hazában vízen kullogót sütött. A kiflik már a cukorszórás előtt kétszeresére keltek, és a késve bekevert fahéjas cukor úgy hullott a kiflikre, mint az arany eső, a nyári aszályban. Ahogy nőttek a tészták, úgy terebélyesedett szívemben is az öröm: idős Barátnőmre gondoltam, és csakhamar átható fahéjillat lengte be az egész házat. Hosszan sült, ropogós, szép aranybarna lett. Mennyi édes anyatejjé változó kiflit sütöttek már meg a régi asszonyok, akik most mind itt voltak. Elevenné lett emlékek, és megérintette lelkemet az a lelkület, ami több volt, mint amit látunk, ami több volt mint eledel. Éreztem az újszülött csöppségeket, és képzeletben a gyerekágyas házakba be-beléptem, ott biztosan fahéjillat terjengett, és fahéjillatúak voltak az ártatlan gyermekek.

Megváltoztam, vagyis nagyon változok, mert újabban teljesen belevetettem magamat a tudatos értékmentésbe. Keresem az idős emberekkel való beszélgetések, és ezek rögzítésének lehetőségeit. Kutatom az ízek, illatok, tárgyak mögötti múltat. Kutatom, felfedezem, és eközben átalakít engem, a felfogásomat, és lassan az életemet. Szinte kitrezálódok a múlt után való kullogástól, és van úgy, hogy bele is érek. Ez változtatott meg, és ennek az erejét akarom a gyerekeknek is tovább adni, mert magamon érzem, hogy ezt lehetséges. Keresem azt a világot, aminek a hétköznapjai is szentek voltak. Nincs sok időm. Akik ma 80-90 évesek, ők az utolsó nemzedék, akiknek az életük minden mozzanata át van istenítve. Nekik nincsen külön része az életüknek, amiben valahol van a hitük. Nekik a hitük az életük, és az életük a hitük. De létezik ez a világ, mert belőlem is egy hadikfalvi kislányt varázsolt, mert ha kullognak tovább a tészták, fahéjillatú lehet újra az anyatej, ha nem csak ízeket őrzünk, hanem szent, angyalok által festett képekhez hasonló, igaz életeket, akkor majd újra lesznek szent családok.

Az este újra a drótszamárra ültem, és fedeles dobozomba a legformásabb, legfahéjasabb aranykifliket vittem hozzá el. Vargabélest sütöttek az Ízőrzőkben, (igen, erre is volt története) de Barátnőm, amikor alacsony ajtaján beléptem, ölébe ejtett kezét az égre emelve örömmel kiáltott fel.

– Megsütötted? – hangja több volt, mint meglepetés.

Hálásan emelte szájához a tésztát, és ugyan csak kis darabot ízlelt meg, újra elmesélte a vízen kullogós életet, amit százszor, és ezerszer is újra hallanék. A hűvös szoba levegője fahéjillatúvá vált, és magamon éreztem, hogy a bőröm is átvette, amíg a vízből kimentettek sültek, mert 5 nagy tepsivel lett belőle. Ereszkedjünk le bátran ebbe a régi kútba, hogy legyenek emlékeink, hogy legyen újra életünk. Ezt tegyük ma minden komatálba.