Szeretet Nagykövetei

Az idősek otthonában minden délelőtt elég mozgalmas, száz emberről gondoskodunk, és bár van egy megszokott napirend, a száz lakónak szükségletei, kérései és fájdalmai egész nap szolgálatban tartanak bennünket. Én is mindig futok valahova, és igyekszem nem elfelejteni azokat az apró kéréseket, amiket az idősek rám bíznak. Pénteken délelőtt is épp meglódultam a lépcsőnek felfelé, amikor az egyik nővér szembe jött velem, kezében egy papírfecnin Gizi néni vérnyomás és vércukor értékeivel. Riadtam mutatta s közölte velem, hogy Gizi néni rosszul lett, le is fektették az értékei pedig elég aggasztóak. Szaladtam tovább a cetlivel be az orvosi rendelőbe, ahol Gizi nénihez azonnal mentőt hívtak. Szinte leszédültem a lépcsőn úgy siettem hozzá a betegszobába. A széles mosoly és az – Angyalom – örömteli felkiáltás helyett egy leengedett szárnyú pihegő angyal várt, aki fájdalomba zuhanva félig csukott szemekkel feküdt a betegágyon. Szinte odakúsztam mellé, fölé hajolva gémberedett kezeibe alighanem én kapaszkodtam.

– Gizi néni, én vagyok! – szólongattam, s arcát simogatva keltegettem. Nehéz pilláit felemelve rám nézett, de mosolyogni már nem volt ereje. A szívem összeszorult, s hirtelen nagyon dühös lettem.

Gizi néninek most az újságfelolvasáson lenne a helye, ami számára és sokak számára a nap fénypontja. Reggeli után ilyenkor az egész rotundát be szokta tölteni Gizi néni szívből feltörő kacaja. Bárki, aki a tolószékben vidáman nézelődő Gizi néni látóterébe kerül, szívélyes üdvözlésre számíthat. Csak olyankor szokott elszomorodni, ha eszébe jutott szeretett édesanyja, és ilyenkor minden nővértől a táskáját kérve, sürgetni kezd bennünket, hogy ő már bizony indulna haza. Bánatát azonban egy kedves mosoly vagy egy szép Szűzanyás ének mindig hamar elűzi.

Most hiába kerestem meggyötört arcán a megszokott vidám ragyogást, homloka verejtékezett, szemei hosszan csukva maradtak, csak hosszas szólongatás után nézett fel rám, de a mosolya továbbra is rejtve maradt.

– Gizi néni, a kórházba kell mennünk! Az orvos mentőt hívott magának. Kicsit megmosdatnám, ott majd meggyógyítják.

– Dombóvárra? … – suttogta nagyon halkan, és belenyugvóan.

Arcát, kezét megtörülgettem, ruháját megigazítottam, s közben beszéltem hozzá, de egyre tovább kellett várnom a halk válaszra. Közben az orvosasszisztens, újra vérnyomást mért, ujját hegyes tűvel megbökte, kiserkent egy csepp vér. Gizi néni tűrte csendben, kitartóan, lehunyt szemmel. Kezét fogtam, göcsörtös ujjait simogattam, torkomban hatalmas gombócot éreztem. Csak néztem ez a szent asszonyt, akinek kilencvenkét évnyi élete nyitott könyv volt előttem, melyben megunhatatlanul, újra és újra belelapozhattam. A gondolataim néhány pillanatra megálltak: ritka pillanatok egyike, amikor semmi nem pereg a fejemben, csak az arcomon a könnycseppek. Az asszisztensnő, fejét felemelve megdöbbentem rám nézett, de kérdezni semmit nem mert. Kicsit szégyelltem a könnyeimet, nem mentegetőztem, csak ennyit mondtam:

– Tudja, ő egy Mária-lány. Kék-fehér egyenruhát hordott és a Mária-lányok ebben az egyenruhában egymás esküvőén díszsorfalat álltak.

Gizi néni felé fordultam újra:

– Gizi néni, emlékszik még a Mária-lányok indulójára?

– Nem, hangzott az erőtlen válasz, és szemeit továbbra is csukva tartotta.

Pityergősen nekifogtam a tőle tanult dalnak, bár az én hangon is erőtlenül, hamiskásan szólt, elnyomták a könnyek. A hamis dalhoz ezúttal hiányzott az angyali kíséret.

– Szűz … Anyám … tied … akarok … lenni! … – és döbbenten észleltem, hogy belém fagyott a strófa, a szövegre én sem emlékeztem.

Van valahol egy rögzített felvételem, melyen Gizi néni komaasszonya a szintén Mária-lány Bözsi néni énekli a Mária-lányok indulóját, aki már Mária kórusában harsogja a mennyei kórusban. Csak néhány csendes pillanat adatott meg nekünk, melyet némán töltöttünk a betegszobában. A csendet a kivágódó ajtó zaja törte meg, melyen két fiatal férfi lépett be, éktelen zajt csapva a maguk előtt tolt mentőággyal. Jelenlétük nem csak a csendet, hanem a rendet is megtörte. Engem mindjárt letegeztek, s Gizi nénire nézve csak a csuklóját érintették, pulzust, vérnyomást mértek, ők is böktek. A fiatalabb mentős egy tetovált testű nagy nyugtalanságot hordozó ember, ideges lett:

– Miért minket kértek, ide esetkocsi kéne!

Nem volt neki elég alacsony a vérnyomás. Amióta Gizi néni mellett ültem, a szisztolés érték hússzal magasabb lett. Idegesen telefonált, és csúnya szavakkal szitkozódni kezdett. A harmadik mondatánál kardot rántottam a méltóság védelmére. Felé fordultam és keményen a szemébe néztem:

– Na, ez egy Katolikus intézmény, Kérem!

– Jaj, bocsánat – közben tovább nyomkodta a telefonját, kapcsolatra várva, hogy kinek passzolhatná tovább az esetet, és cinikusan odabökte a társának: – Jó, akkor majd azt mondom, hogy az Istenfáját.

Újra a férfi felé fordultam, és Gizi néni kezét el nem engedve szelíden csak annyit mondtam:

– Tudja ő egy Mária-lány volt… (– Ó, talán nem is tudod mi az! – gondoltam –) és apácák nevelték. – A társa elszégyellte magát és szemét lesütve oldalba bökte a tetovált férfit, de csak egy pillanatig volt csend, mert Gizi néni lehunyt szemmel határozott hangon megszólalt:

– Óvodás korom óta apácák neveltek… a Kedves nővérek!

A levegőt megtöltötte a kilencvenkét éves egykori óvodás dacosságának ereje, nekem már nem kellett erélyesnek lennem. Ennek az óvodás kislánynak a megidézése ott azonnal mindent rendbe tett. Az asszisztensnő ekkor már újra a szobában volt, és a légkört megérezve a telefonáló tetovált férfit a fürdőbe kikísérte. Társa kissé szégyellősen, megilletődöttséggel közelebb lépett Gizi néni ágyához, és az asszonyt nézte.

– Gizi néni – szólongattam. – Itt vagy egy aranyos mentős fiatalember, szeretné magát elvinni a dombóvári kórházba. Nézzen ide, nagyon kedves ember, elmenne vele?

Gizi néni felnézett, a kék szemű mentős látványa valóban felderítette, és mosolyogni kezdett. A mentős egy lépéssel még közelebb lépett, és úgy tűnt, hogy Gizi néni mosolya soha nem fogy el.

– Elmegyek – felelte. – Te is jössz velem, angyalom?

– Most nem, Gizi néni, de ha visszajön, én itt fogom várni.

– Nem jövök vissza… – hangzott a halk válasz.

– Ha visszajön, itt találkozunk, vagy a mennyországban újra.

– Az édesanyám… – sírta el magát Gizi néni könnytelenül.

– A mennyországban, ott várja magát az édesanyja. Gizi néni ne féljen, ott nem lesz férje, ott nem házasodnak az emberek, ott csak szeretnünk kell.

Gizi néninek három férje volt ugyanis, mindegyiket elveszítette. Csupa küszködés volt az élete, és sokszor aggódott azon, a túlvilágon vajon mihez kezd három férjjel. Azelőtt mindig kacagtunk ezen, de most éreztem, hogy komoly a félelme. Szemem előtt láttam Gizi nénit kislányként a mennyország kapuján beszaladni, és láttam hatalmas szívű, mélyen tisztelt édesanyját, aki ölelő karjaiba zárja rég nem látott gyermekét. Nyílt is az ajtó, melyen kigördült a mentőágy, ahova Gizi nénit a kék szemű mentős nagy tisztelettel emelte fel, előzékenyen betakargatva kifelé menet, nyugtatgatta, és azt is eltűrte, hogy míg gurul az ágy a folyosón, én Gizi néni kezét szorongatva kiállítsam az útlevelét a mennyországba. Búcsúzóul a Mária-lány homlokára biztos mozdulattal keresztet rajzoltam, majd e homlokot megcsókolva elköszöntem tőle:

– Viszlát Gizi néni, vagy itt, vagy a mennyországban!

Az asszony tiszta tekintettel rám nézett, s ki nem mondott válaszát újra a régi mosolyába rejtette, csak a szemeink beszéltek.
Már becsukódott a mentőautó ajtaja, amikor mégis eszembe jutott a Mária-lányok himnuszának második strófája. Néma, mozdulatlan ajkakkal énekeltem:

„Szűzanyám, hozzád akarok menni,
Vedd magadhoz, gyenge lelkemet.”