Szeretet Nagykövetei

A vonaton egyedül ültem egy nyitott kupéban, és az olvasott könyvemet már eltettem, mivel közeledtem az úti célomhoz, amikor egy meglehetősen kapatos ember dülöngélt be a félig behúzott ajtón.

– Leülhetek? – kérdezte, bár a nyelve nehezen forgott… – Nem – válaszolt saját magának, mielőtt én bármit szólhattam volna neki. Voltaképpen még fel sem ocsúdtam a döbbenetből. Délelőtt 10 óra volt, és ez a férfi ott állt előttem, meglehetősen részegen.

A szemébe néztem, és összeszorult a szívem: mintha egy nagyra nőtt gyerek állt volna az ajtóban.

– Üljön le, ha akar, de felőlem állhat is – mondtam neki, és rámosolyogtam. A férfi tétovázott, járása bizonytalan volt.

– Jóember, jobban teszi, ha leül – tanácsoltam neki. – Ma nagyon el van ázva, igaz? – kérdeztem.

– Egész éjjel horgásztam, nem hiszi el ugye, de itt van, egy pontyot fogtam –, és a lábánál fekvő zöld hátizsákot kinyitva megmutatta szagos zsákmányát: egy gyönyörű tükörpontyot rejtett a zsák.

– No, ennek biztosan örülni fognak otthon! – mondtam biztatóan a férfira mosolyogva, és kedvesen a szemébe néztem. Részeg volt, de kék szemeiben mégis tisztaságot láttam, és ha a szem a lélek tükre, akkor hihetünk a tekintetben megmutatkozó léleknek.

– Ivott is egész éjjel? – kérdeztem, a tekintetemet rajta tartva.

– Megmondom az igazat: ittam – sütötte le a szemét, mert nem állta a nézésemet.

– Miért iszik, hiszen maga jó ember?

– B. Csaba vagyok, a rosszabbik fajtából – vágta oda.

– Nem, Csaba, maga nem rossz fajta, innia sem kell, maga egy jó ember – mondtam neki.

– Elmondom én magának, hogy miért iszok, nem hiszi el nekem.

– De, én hiszek magának, mondja csak – biztattam.

– Nem szeret a feleségem. Van három gyerekem, ezekkel a szemekkel – mutat a saját kék szemeire Csaba.

Őszintén szólva, nagyon tiszta, és jó tekintete volt, ezért is beszélgettem vele tovább.

– Evett ma valamit Csaba? – kérdeztem, és a táskámból elővettem a dobozt, amelyet előző este megtöltöttem linzerkarikákkal, amit az unokaöcsém születésnapjára sütöttem.

– Vegyen egy süteményt – kínáltam oda a dobozt. Fejét lehajtva, nagy tétovázások után vett egyet.

– Elfogadom – mentegetőzött – de csak a maga szeme miatt.

Milyen érdekes – gondoltam –, hogy Csaba is a tekintetemben látta meg a lelket. Úgy tűnik, hogy a test részegsége érintetlenül hagyta a lélek józanságát. Vagy a lélek test fölötti hatalmát igazolja ez?

Majszolgatta a süteményt, én meg győzködtem arról, hogy ő jó ember. Adtam neki egy üveg hideg vizet is, hogy inkább azt igya. Közeledtünk az állomáshoz.

– Csaba, nekem most le kell szállnom, de ne feledje, hogy maga egy jó ember, és én megígérem, hogy imádkozni fogok magáért.

– De maga nem ilyen vallásos, ilyen szektás, ugye? – kérdezte ijedten.

– Katolikus vagyok – válaszoltam mosolyogva.

– Tudja, én is meg vagyok keresztelve – dadogta.

– Nagyszerű – nevettem rá –, akkor maga nekem a testvérem. Isten áldja, B. Csaba, a jobbik fajtából – nyújtottam neki a kezemet.

Nem akarta a kezemet elengedni néhány percig, és könnyekkel búcsúzott, szavak helyett. Ajkát lebiggyesztve némán nyelte részeg könnyeit, amik szinte józanra mosták gyűrött arcát. Összeszorult szívvel húztam el a kezemet remegő kezeiből. Nehéz volt őt így otthagyni, de végül leugrottam a peronra. A vonat azonnal tovább döcögött, az ajtók hangos csattanással becsukódtak.

Amikor a vonat elment mellettem, a kupé ablakából B. Csaba integetett, aki akkor jobb embernek érezte magát. Ha a szem a lélek tükre, akkor azért érdemes egymás szemébe néznünk, hogy a másik ember jobbik fajtáját is észrevegyük, amihez át kell lépni az előítéleteinken. Néhány évvel ezelőtt talán én is kikértem volna magamnak azt, hogy egy halszagú, részeg alak üljön be mellém a kupéba. Köszönöm B. Csabának, hogy ma nekem is megmutatta a jobbik fajtámat.