Tükörkép a vályúban
A valódi, felnőttkori megtérések mindig sebzettségekben, bukásokban lepnek meg bennünket. A minket mindig szólongató, bennünket mindig hazaváró Istennek tékozló gyermekeiként csatangolunk sokáig e nyughatatlan világban. Nincsen még egy olyan markáns evangéliumi rész, mint a tékozló fiú története, ahol Istent emberileg ilyen szerető Atyaként láthatjuk. Az Ószövetség kemény Istenét ismerő zsidók mennyire megrökönyödhettek azon, hogy Jézus a végtelenül szerető Atyát mutatja meg nekünk ezzel a példabeszéddel. Mert olyan nehezen szabadulunk meg a bűneink nyomasztó súlyától, és elhisszük azt is, hogy Istennek bűnökkel terhelten már nem is kellünk, nem hogy vár reánk!
Bizony, az ember legnagyobb ellensége saját maga. A megtérés magával hozza a bűnök feletti szomorúságunkat, de ha ebből nem lépünk ki, akkor depresszióba esünk. A depresszió olyan helytelen önvigasztalásokba sodorhat bele bennünket, melyek bűneinket a teljes csömörig tetézik, és saját életünket is mosléknak látjuk. A vályú, amibe a tékozló fiú beletekintett, az bizony Isten szeme volt, az irgalom tekintete. Sejtéseink vannak néha, hogy Isten milyennek szeretne látni minket, de félünk kilépni az önsajnálatból. Félünk attól, hogy mit mond a másik fiú.
De ki a másik fiú az én életemben, akitől félek? Amikor Jézus arról beszél, hogy boldogok a szomorúak, akkor nem a depressziós reményvesztettségre, hanem éppen arra a szomorúságra gondolt, amit a bűneink megbánása fölött érzünk. A vályúban meglátott tükörképünkre. Ha itt megállunk, akkor a vályú mellett fogunk elpusztulni. Nem az a szomorúság, ha a dolgaink nem úgy alakulnak, ahogyan azt elképzeltük, az a csalódás. De nem Istenben, vagy valaki másban csalódtunk, hanem csak a saját elképzeléseinkben.
Ma az egész világ ilyen vályú: förtelmes, és undorító. Isten azonban a szívünkbe új érzést adhat: a töredelmet. Ez a töredelem szét tudja törni a vályúban látott képet, és ebből születhet meg a megtérés szép ígérete. Isten megvigasztal bennünket ezzel a töredelemmel. Alázatosan beismerjük a kudarcainkat, de nem érezhetjük magunkat a végtelenségig vétkesnek, mert akkor az önvád megfoszt bennünket a szeretésre való lehetőségektől. Ez a szeretetből fakadó szomorúság érzése, amiből meg tud születni a remény.
A remény olyan isteni erény bennünk, ami nem függhet a múltunktól. Ahogy Thomas Keating trappista szerzetes írja: „a remény Isten itt és most tanúsított jóságán és irgalmán nyugszik, és Isten irgalma sohasem változik. A töredelemben két dolog elegyedik egymással: tökéletes egyensúlyban van benne a tényleges kudarcaink miatt érzett szomorúság, és az Isten irgalmába vetett határtalan bizalom. Ezért abban a pillanatban, amikor az Isten irgalmában bízva az Atya felé fordulunk, teljes egészében feledésbe merül a múltunk. Ezáltal ismerjük fel azt, hogy Isten a jelen pillanatban van kapcsolatban velünk és nem a múltban vagy a jövőben.”
A tékozló fiú ezért tud az őt a kapuban váró apja felé mindent elfeledve futni. Mielőtt bármit mondhatott volna, látta az apján, hogy tudja, hogy ő mivel szembesült a vályúnál. Ez az ingyenes szeretet, amely szintén isteni erény, aki maga az Isten. A remény pedig a vigasztalás gyakorlása. Ne akarjunk otthon maradt jó második fiúkat játszani, mert mindannyiunknak van vályúja, és abban egy kép. Isten kegyelme sokakat megkímél ugyan a személyes bukásoktól, azok társadalmi vetületétől, a valódi szégyentől, de éppen azért érdemes bűnbánó testvérünk mellé térdelni, mert Isten olykor ezeknek a testvéreinknek a vályúképébe rejtette a miénket is. A szégyen akkor is szégyen, ha nem lesz nyilvános botránya, ha annak ténylegesen nincsen közönsége. Isten minden gondolatunkat látja, nem szükséges bűneinknek társadalmi, vagy kapcsolati perspektíva. Nem léteznek megúszható, elkendőzhető bűnök!
Égető szükség van ezekről beszélni, és a tapasztalatokat bátran megosztani. A relativizmus diktatúrájának nevezte el XVI. Benedek korunknak ezt a helytelen filozófiáját. Filozófiának mondom abban az értelemben, hogy a filozófia is keresi az örök igazságot, ám az emberi értelem határainál mégis megtorpan, és nem ismeri fel, hogy ott kezdődik az isteni. A megértés során az ember sem a képzeletével, sem az értelmével nem tudja elérni a teljes valóságot. Ám amit ember alkotott, azt ténylegesen meg lehet érteni, mert nincsen emberfölötti ember. Ezért gondolja úgy a modern ember, hogy életéből az Istent ki kellett iktatnia, hogy mindig növelhetők legyenek a bűn keretei. Korunk divatozó tudományága a pszichológia, ám a tévesen lélektannak nevezett terület voltaképpeni tárgya nem lehet a lélek, mert a lélek nem lehet általános, róla nem alkotható fogalom, mert az ember személy, és minden személy megismételhetetlen. Az ember öncélúan változtatni nem tudja a személyességünket, mert ez tartalmazza az Istenképmásságot is. Az ember nem tud személyiséget teremteni, mert akkor lelket is tudna teremteni, és ha lelket teremthetne, hordozó testet is teremtenie kellene, ám az ember erre képtelen. A teremtés misztériumát érteni akaró ember- túlharsogott fejlettsége ellenére- sem képes élő sejtet létrehozni a semmiből. A legelső élő sejt, a közös ős, azaz a legősibb őssejt- amit Darwin progenitornak nevezett el- Isten teremtő alkotása. Az ember – óriási technikai fejlettsége ellenére laboratóriumi körülmények között sem tud élő sejtet előállítani! A kultúrantropológiai vizsgálódások helytelen nézőpontja az evolutív perspektíva, amely Darwinnak abból a téves feltételezéséből származik, mely szerint az emberek is fajba sorolhatók, és a Föld többi élőlényével egyezően az egyes embernek is van kötelező faji létkerete. Ám mivel az ember szabad, és tud magáról, a saját létezéséről, nincsen kötelezően érvényes faji létkerete. Az ember a szeretettől ember, de a szeretet nem anyagi természetű, ezért a szeretetforgalomnak nem tudunk mérleget állítani, bárhogyan játszadozunk is a mértékegységek változtatásával, és relativizálásával. Adódik ez az embernek a sajátos, emberre jellemző mivoltából; abból, hogy az ember személy, tehát tud önmaga létezéséről, tud reflektálni a saját létére, ennélfogva értelmet is keres a saját létére.
Mert segítéseink mögött egyetlen értelemnek,az ingyenes szeretetnek kell állania, ha nem ez késztet a testvéred felemelésére, hanem külső tetszelgés, vagy gőgös leereszkedés, netán számítás, akkor bűnös vagy, bármit is tegyél testvéreddel, Isten nem számítja be neked. Egyik ember sem különb a másiknál, mert mindannyian üdvösségre teremtettünk, de el is bukhatunk. Vannak, akik megmenekülnek bűntől, bukástól, vályútól. Azonban ők, akik a szerencsések, és mi, bűnösök egyaránt Isten kegyelméből lehetünk csak megmentettek.
Lisieux-i Szent Teréz azt írja Önéletrajzában, hogy „én olyan lettem volna mint Mária-Magolna de Isten megmentett engem.” Ez a hit, és ez a helyes felebaráti szeretet alapállása, ezért ne féljünk ebben a vályú-világban a bűnbánó ember mellé odatérdelni még akkor sem, ha időnként a térdeink moslékosak lesznek. Ez a kegyelem, melynek a szerető ember eszköze lehet, és ezekben a cselekedetekben válhat emberfelettivé az ember.