Szeretet Nagykövetei

Már a délutánt kurjantotta bennem a lelkiismeret, hogy ebédnél Laci bátyámnak ígértem; mielőtt elmegyek, majd hozzá is benézek. Komolyan birokra kelek az idővel, hogy mindenkihez elmehessek, de a jó szó olyan óhaj, ha kívánságra menne, sosem érnék haza a hosszú folyosón kilincselő szeretettel. Olyan jó a bölcs, idővel telt emberek szavaiban lubickolni, viritölni. Mint szürke kis kacsa, úgy totyogok a hosszú folyosón a hattyúlakok előtt és amikor be-benyitok valahová, hűs vízű tavacskában totyogok és körbeúszkálom a délceg, hosszú nyakú hattyúkat. Megesik, hogy kecses madarak teste által formált gyűrűző karikákon is átsiklom, s egészen közelről leshetem a hattyúélet mozdulatait, s remélhetem, hogy gyenge eszemmel valamit megjegyzek, s ettől megszépül majd az életem.  Laci bátyám az ágyán ejtőzött, kezeit feje alatt összekulcsolva, mély elmélkedésben találtam őt. Jöttömre 92 évét meghazudtolva felpattant, s kezével intett, üljek le, a szokott helyemre.

– Már vártam, kérdeztem a takarító Erzsikét is, hogy nem látta-e magát a folyosón valahol – mosolya betakarta arcát, ott ráncokat nem láttam, csak ragyogást, mert ő mindig valamilyen történetet élt meg szívében. Olyan volt idős lelke, mint egy mozi gépterme, ahol a gyakorlott gépész jártasságával emelte le a tekercseket a polcról, és ügyesen fűzte tovább a filmet, ha a szalag lefutott. Leültem, üdvözlése szeretetét karom érintésével fejezte ki.

– Merre járt most, Laci bátyám? – kíváncsian dugtam be fejemet a gépterembe.

– Tudja, magának nagyon jó a memóriája, sok mindent megjegyez, amit magának mesélnek, de az enyim is jó ám! Két éves korombul van egy nagyon szép emlékem, magam is csudálkozok rajta, hogyan maradthatott meg egy oan pici gyerek emlékezetibe. Nagyanyámat, akit Herke Teréziának hívtak, én igön szerettem, a is engömet. Talán mert én nem voltam sírós gyerek, ha valami köllött, akkor jeleztem, de ha megkaptam, akkor hallgattam, hagytam üket aludni. Meghalt a mama, tisztán emlékszöm, magam előtt látom, ahogyan lepedőre terítve föl volt ravatalozva az első szobában. Édesanyám vezetett be hozzá, mindenhol virágok voltak, szép halott volt, s én oda akartam menni hozzá, de anyám megfogott s mondta: – Ne menj oda kisfiam, a mama alszik… én megértettem.

Ahogyan Laci bácsi azt mondta, hogy én megértettem, annak súlya volt, amit akkor én is megértettem, ám ez nehezen elmondható, hogy mi is volt ebben. Megértette, elhitte, nem hisztizett, nem akaratoskodott, mert édesanyja a szavak dorombolása mögött is tudott közölni a két évessel. Ma már ritkák az ilyen közlések, csak az idősek között tanultam én is érteni, s beszélni ezt a nyelvet, mely nyelv a mai emberek között érthetetlen, ezt alkalmazni, gyakorolni én sem tudom máshol, csak velük. Ez a lélek nyelve.

– Látom ma is, ahogyan a papa támaszkodott az ajtó szárának, és zokogott, azóta férfit így sírni nem láttam soha. A temetésre is úgy emlékszem. Mert akkor nem tudtam, hogy temetésen vagyok, mindenki szépen volt öltözve, mindenütt virágok, négy ember vitte a Szent Mihály lovát. Utána anyám a konyhában gyúrta a tésztát, öregapám ott pipára gyújtott, de az elaludt, én akkor beleszittam egyet, de cikákultam tüle, akkor anyám utána nem engedte meg ezután, hogy cigarettát, vagy pipát szíjjanak a konyhában, mindenkinek ki kellett mennie.

Megint szólt a lélek nyelvén, mert az öregapját utánozta a gyerek, kiben nem volt rossz, ezért nem érthette, hogy anyja miért hördült fel, hiszen a gyerek a papát tisztelte, ezért utánozta.

– Tudja, a temetés a lelkemben maradt meg, szerettem a mamámat nagyon, az is éngömet. Mindig kis növésű gyerek voltam, 6 évesen anyám mégis elvitt az iskolai beíratásra, igen ám, de én 1932. szeptember 12-én születtem, és a tanítónő azt mondta, hogy az évvesztés miatt nem lehet, meg hát kicsike is, nem bírja el a táskát. Anyám felcsattant: – Ez nem bírja el?! – Végül felvettek, délig voltunk iskolában, utána mindenki a földeken dolgozott a szüleivel. Egyszer, mert rosszalkodtunk, bezártak bennünk délutánra. Volt egy osztálytársam, a Pintér Gyula, 190cm magasra mérték, amikor bevonultunk katonának. Az csúfolni kezdett éngömet: – Te, csökött, te! – igen méregbe jöttem – Én, csökött!? – Az első padban volt egy méteres rúd benne, én avval úgy hátba vágtam, hogy kettétörött rajta. Kemény husú gyerök voltam ám, a is vagyok most is!

– Jó nagyot üthetett! – s kacagtam, mert Laci bácsi széles kézmozdulattal illusztrálta a történetet, s mert közel ültem hozzá, attól tarthattam, hogy a láthatatlan méteres rudat rajtam csattogtatja. Eleven, mosolygós történetének képeit szinte magam előtt láttam, bár ki kellett segíteni abban, hogy a méteres rúd nem a vonalzó, de amint lefestette az eszközt, megelevenedett emlékeimből a kisiskolás kép, az első tanítónőm kezében vízszintesen felemelt matematikai oktatóeszközzel. De a Pintér Gyula, még velünk volt:

– 14 éves korunkban találkoztam vele újra, amikor ő velem birkózni akart. – Jó van – mondtam neki, s öccsével összenéztünk, mert én sportoltam, ammeg nem, fociztam, az öccse meg kapusunk volt a focicsapatban. Legyúrtam, fődhő vágtam, s az öccse mondta neki csúfondározva: – Mi van te lángos?!

Szinte könnye csordult, ahogyan elmesélte a birokmeccset, melyet mutatott is közben.

– Laci bátyám, olyan jó magát hallgatni, olyan jó kedvem támadt nekem is a maga derűjétől – mondtam neki, mert észre sem vettem, amint a gépész a tekercseket cserélgette. Más-más a történet, de mindegyik Laci bátyám filmje, melynek még nincsen vége.

– 12 éves koromban meg elvittek leventének, oda 12-20 éves korig jártak a legények. Hétfőn volt leventézés, nótatanulásnál mindenik korosztály ott volt. Magam ugyanis nótakezdő voltam a gyakorlatokon.

– Nótakezdő? Az miben állott? – kíváncsiskodtam, most kellett egy kis szinkron, vagy felirat. Gyakran vagyok így az idősek szavajárásának berkeiben. (Múltkor Laci bácsi felesége, Jutka néni adott fejtörőt nekem, amikor reggeli kérdésemre, hogy ma hogyan ébredt, így felelt: – Ó, én egész éjjel virgolódtam, vergölődtem, semmit nem aludtam, csak édesanyámmal bajmolódtam. Valóságos kutatómunkát kellett végeznem, hogy a szavakat megfejtsem. Ha svábokkal beszélek, arra fogom, hogy talán csak a plattdeutsch nyelvet nem értem, de azt nem is érthetem, ám ezek kifogtak rajtam, míg Édesapám helyre nem tette, köszönet érte.) Laci bátyám mesterként tovább magyaráz.

– A nótakezdő kezdte a nótát, az fontos volt, mert menetben köllött éneköni, és 1-2-3-ra köllött nótát kezdeni. Ilyenkor odaszóltam a menetvezérnek. – Váltsál Ferkó! – s akkor sasszézott egyet, hogy ütemben legyek. Én mindög mosolygós voltam, az iskolában is úgy hívtak, hogy a mosolygós Balázs Laci. Katonaságnál a hadnagyom amikor magához hívott, csak azt mondta, hogy az a mosolygós katona jöjjön ide. Egyszer a hadnagyomnak is énekeltem: „Katonának nem jó lenni, mert keveset adnak enni, réz a csajka, bádog a fedele, de keveset adnak bele.” Az én tisztem is mosolygós volt, és úgy örültem, hogy az én hadnagyom vitte a magyar zászlót, az igazit, mert az kedves volt, a másik tiszt mogorvább, ammeg a kommunista zászlót vitte, a sarlókalapácsost, ammegérdemölte. Amikor Sásdra az oroszok bevonultak 1944. november 9-én, mentünk az állomásra, emlékszem, a templom előtt vártunk, onnan vitték el a szerbeket is fogságba, a véregzés megtorlásaként, ami a délvidéki bevonulás következménye volt ez; ott az indulót így énekeltük: Szabadka „Dombó” Újvidék, a honvédség új világra kél… ,meg a Lépteink nyomán, fenn a Hargitán… ilyen emelkedett hangulat volt ott, akkor. Még nem tudtuk, hogy mi lesz az oroszok után. Bizony, a 92 év alatt én sok mindent átéltem, de az Isten velem volt, a mosolygásom soha el nem hagyott. Mindig imádkoztam, röggel, este, délben. Még most is el tudom mondani, amit Anyámtól tanultam: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám. Vigyázz kedves Szüleimre, meg az én testvéreimre. Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást röggel. Ámen.”

Most beékelte magát közénk a csend, az ámen után egyikünknek sem akaródzott megszólalni. Laci bácsit én sosem hallottam méltatlankodni, keze szorításának gyengülését, ujjai merevségét, elsutázó lábai gyengeségét tudomásul vette, mint törvényszerűségét az öregségnek. De az ördög keserű piruláját minden nap újra és újra kiköpte, s megértette, hogy magától úgy tarthatja leginkább a keserű jankót távol, ha mindig, mindenek ellenére mosolyog. Talán ezért nem jár a panaszkodókkal, s választja inkább a magányos géptermet, ahol jól ismert filmjeit vetíti leginkább emlékezete színes, nagy vásznára, s ha valaki meleg kézfogással hozzá betéved, hellyel kínálja, s megnézheti vele a filmet. Szinkron, s felirat garantált, s ezek valódi hőstörténetek, nem oktatófilmek azokról, akik még tudnak szeretni és mosolyogni. Eltökéltem, hogy Laci bátyámmal én kis filmet készítek, melyben az élet rendes megélésének 12 pontos programját kérem tőle. Beletanulok a mozigépészetbe, s jártasságot szerzek a tekercsek jó időben való cseréjében, hogy hamarosan vetíthessem ezeket a képeket, mert ha ők elmennek, s hangjuk nem hagy nyomot a fiatalok lelkében, attól félek, ha Urunk újra eljön, már nem talál hitet, s mosolyt ezen a földön.