Szeretet Nagykövetei

Nagyon szeretem a múltba visszakanyarodó beszélgetéseket, és a valódi beszélgetések ilyenek, mert a lényeget keresik, ami mindig az elődök mintájából szökik szárba. Az idős emberek olyanok e beszélgetésekben, mint a nagy lombú, erős tölgyek, akiknek gyökerén ott csillog az a makk, amiből életük kisarjadt. Ezekben a beszélgetésekben eltévedek, és nem csak időt, de nemzedékeket, határokat is átlépek, és egy cseppet sem bánom, mert ezeket a tanulmányutakat követően olyan tudással gazdagodom, aminek felfogására nem tudom ki tesz alkalmassá engem. Ezek nem interjúk, vagy feljegyzések, hanem ajándékok, amik áthuzalozzák a lelkemet, az elmém gondolkodását, beleszivárognak a felismerései a mindennapi szokásaimba, lassan a felfogásommal teljesen átalakul az egész életem. Ezek a szívem mélyére ereszkedő történetek, s elevenné lett szereplőik egy évszázad távlatából is átírják a beszédmodoromat, felékesítik a szókincsemet, és szabaddá teszik a felfogásomat, mert növelik a boldogságomat. Szinte megtalálhatatlan ennek a mozgásnak a tengelye, egy láthatatlan grádics, ami fentről eresztetett az életembe, s ami olyan utat mutat az Istenhez, mely a halál árnyékának völgyét kis erdei ösvénnyé szelidítette. Azt hiszem, hogy nem vagyok korszerű többé. Vagy éppen most lettem igazán modern, mert elődeink gondolkodását, életének rendjét újszerű, mai vonásokkal ruházom fel, jelenkorinak tüntetve fel azt. Igen, ezt teszem, mert Istent jelenkorinak tüntetem fel.

Múltat, történelmet lehet hamisítani, értékeket, életmódokat lehet idejétmúltnak nevezni, de Isten örökkévaló, aki a szíveket minden időben meg tudja változtatni, mert Istent nem lehet meghamisítani, és eltörölni. Aki Istent szereti teljes szívéből, lelkéből, és elméjével, az akármi történjék is az emberek alakította világrendekkel, ő akkor is Istenhez vezeti vissza akár a kényszerűen megélt változásokat is. Ó, ha ezt ismételgetnénk, akkor nem kellene a hajunkat tépve ennek az istentelenné alakuló világnak a rabigáját nyögni, és szabadok maradhatnánk minden körülmények között.

Beszélgetéseimben, életrecepteket életembe építve megértettem, hogy a hagyomány nem tud megszakadni, ha Istenre épült. A hagyományt a hagyományozók halála sem tudja sírba tenni, mert mindig vannak olyan emberek, akiknek szívébe igepászmákkal hitet sző a szívbe mondott szó, csak akarnunk kell ezt befogadni. Életfelfogásomba olyan motollákkal vezetem a mintákat, hogy a szőttesem szerint legalább 150 évesnek kellene lennem, vagyis több mint 100 esztendő tudásanyagát kaptam ajándékba e felülről letekert ékes gombolyag fonalával, amiből a vezérszálat szövöm.

Találkozások, beszélgetések változtatnak meg bennünket, és a változó világ érintetlenül hagyja bennünk azt a felfogást, amit így nyertünk, és semmi, de semmi nem tud már bennünket a sarkunkból kiakasztani. Engem ez a világ már nem tud az eszemből kivenni, mert elmém gondolata be van irányozva az egyetlen hitelesre, és ezen kívül semmi más nem érdekel. Talán nem vagyok modern, de szemléleteim örökkévalók, mert ez az iránya minden megismerésemnek.
Őrségváltás van most a világban. Készülnek a strázsán kilencven éve őrt állók. Talán már rég elmentek volna, de senki nem váltotta őket. Itt az ideje a jelentkezésnek! Micsoda mellvértek a szívek előtt, ezekről az ördög lövedékei visszapattannak. Micsoda remekbe szabott fegyverzet, ennek láttán az ellenség már messziről megadja magát. A butykosokban pedig az élet vize, akármekkora szárazság is sújtsa a paráznasággal felperzselt földet, ez a víz életben tartja a strázsát, csak a helyén maradjon, amíg eljön a Király!

Isten mindenkit meghív erre az őrségváltásra, pásztázza a látóhatárt, hogy kit rakhat a hűségesek helyére, de az emberek most vályúk mellett gyülekeznek, nem bíznak a szegényes tarisznyákban. Koldussá kell válni, és keresni kell azokat a régi házakat, amihez még kódisállásokat is építettek. Egy ilyen kódisállásban várakoztam Klem Jóska bátyámra, aki előtte héten különleges könyvet kölcsönzött nekem. Táskámat napok óta elnehezíti az értékes olvasmány, melyben a betűk úgy zörögnek, mint a gyöngy, mint a szemek a fosztásra készre száradt kukoricacsuhéban. A nagymányoki svábok sorsáról, a kitelepítések személyes családi eseményeiről már sokat beszélgettünk. Jóska bátyám és családja szerencsések voltak, mert apja katonai szolgálata miatt otthon maradhattak. De nagy szükség is volt rájuk, mert két nagybátyját, és nagynénjét bevagonírozták, januárban azzal a szösszel, hogy kukoricát kell törniük. Mire föleszméltek, hogy nem az Alföldre mennek, már a fagyos Oroszországi lágerben voltak. Mária nénjét útközben ugyan visszafordították, János, és Franz bácsikája azonban éveken keresztül honvágytól, nehéz sorstól elnehezült szívvel száműzetésre ítéltettek sok más mányokival, kik közül 156-an voltak csak a férfiak. Bizony, ez években –amint leírták-a mányokiak felett gyakran tartotta a halál az aratást.

A könyv (Embersorsok a viharban – Nagymányokiak az 1026-os lágerben) Guth János naplójegyzeteit tartalmazza, melyeket jórészt a konzervdobozokon található papírlapok hátoldalára körmölt keserű fogsága minden napján. Már az úton, a vagonos utazás alatt papírlapokat sodort eléje a januári fagyos szél, amiket ő akkor – előrelátásból – összeszedegetett, mondván nincstelen koldusként, akit ismeretlenbe visznek kegyetlenkedő emberek: még talán jó lesz valamire. Akkor még maga nem is sejtette, hogy krónikássá teszi meg a Jóisten, s emellé még lelki vezetővé, és életeket megmentővé. A szabadulása előtt dupla fenekű fakoffert készített, és annak aljában hozta haza az írásokat, nagy kockázatot vállalva ezzel, de éppen azt bizonyítja ez, hogy tudatában volt a krónikás annak, hogy hagyományt, életreceptet, és hitet ment a kommunizmus után leromlott világba.

Sokáig nem lehetett ezeket nyilvánosságra hozni, a nyitott, és értő szívű embereknek 2015-ben nyílt alkalma ezeket olvasni, amikor e gyöngyösdoboz megjelent egy éles eszű Tanítónő kezeibe kerülését követően. Ha könyvajánlót kellene írnom e műről, Guth János, és a hitben, értékrendben kitartó, elsősorban körülötte gyülekező jámbor katolikus svábokról, akkor csak azt írnám egy lap közepére igen nagy betűkkel: vedd, és olvasd! aztán gondolkdodj és élj így, tarts ki így ezekben a nehéz időkben, és segítsd azokat, akik közvetlenül melletted vannak!

Lejárt az egy hét hamar, amikor csak tehettem olvastam a naplót, minden este vacsora után hangosan felolvastam a férjemnek, és erről beszélgettünk, ezen tanakodtunk, elmélkedtünk, megértve a történelmet, a hitben maradó emberi lélek nagyságát, és az istentelen emberek nyomorúságát. Vissza kellett vinni szavam szerint a könyvet, de csak a 100. oldalig jutottam, és ez majdnem 500 oldalas könyv, mert leveleket – amikor már onnan írni is lehetett – is tartalmazott, kiegészítve fényképekkel, és más hazatértek utólag feljegyzett emlékirataival. Guth Jánosnak szerencséje volt, mert nem a bányába került – amit elmondása szerint ő biztosan nem élt volna túl –, hanem konyhai szolgálatos lett. Abban a gyenge kosztos lágerben ennek köszönhette sok bajtársa az életét, mert a bányából hazatérve, a 16 órás műszak után az elgyengült, vagy a betegség, tífusz következtében lerobbant embereket ellátta mindennel, sokszor úgy, hogy a magáét osztotta meg.

Guth János minden nap írt, mindig a valóságról; én-je megosztottsága érezhető volt, mert sajgó szíve olyannyira hazavágyott, de lelke ott is megtalálta az emberség helyzeteit. „Vannak percek, amikor majd megreped a szívem… látom előttem a gyermekeimet a templomba sietni hogy megkérjék az Istent hogy vezesse haza az apjukat.” „A héten van azt hiszem odahaza a Bittwoche (imahét) ha igaz, milyen szép volt odahaza e hét, a sok ünnep, és körmenettel. S mindent tönkre tett volna az új kor?” Guth Jánosék sokáig azt sem tudták, hogy élnek-e még a családtagjaik, különösen akkor aggodalmaskodott, amikor egy magyar újságból tudomást szerzett a németek Németországi transzportjáról, akkor szívében igen elkeseredett. Körülötte az emberek, sok falubelije, férfiak és asszonyok újszülöttek, fiatal legények úgy hullottak, mint a legyek. Egy év alatt 350 sírhalom emelkedett a láger szélén, bármelyik nap elhozhatta volna számára is a kéretlen, idő előtti halált, melyről felesége, és három gyermeke csak sok hónap után szerzett volna tudomást. De teljesen soha nem keseredett el, mert nyírfából rózsafüzéreket faragott, ezzel ellátta a lágerbeli jámbor asszonyokat is, akik fogadott apjuknak tekintették a vallásos férfit. Voltak azonban megalkuvók is, akik az oroszok züllött mintáit átvették, s sodródtak, mint a Treibholz-ok, (az uszadékfák), és erkölcseiket sutba dobták, ők nem állták ki a hit próbáját. Ennek látása talán sokkal nehezebb körülmény volt Krónikásunknak, mint a testüket éjjelente folyton nyűvő ágyi poloskák, a tetvek, vagy a tífusz sokakat elnyelő hideg hullámai.

Amikor már levelezni is lehetett, a megszakadt mátkaságok várakozásába belefáradó jegyesekért, egymásnak eligérkezőkért szelíd közvetítéssel közbenjárt, igen kifinomult érzéke volt az emberi velebánásokra. Száműzetése alatt átgondolta az egész családi életét, és megfogadta Feleségének, hogy ha hazatérhet, egészen más életmódot fognak folytatni; biztosan meglátta életében a távollétben az igazán lényegest. „Mi az életet nem úgy éltük, mind ahogy kellett volna…” Csak ő tudja, hogy mire gondolhatott. Megfogadta azt is, hogy ha megszabadul e keserű sorstól, akkor valami nagy dolgot tesz az Istennek. Jóska bátyámtól tudtam meg, hogy a faluban sekrestyés, és kiváló templomgondnok lett. Akinek még Istene van, ezt mondanám Guth Jánosról, akit megismertem, akinek hite, élete hatással van most az enyémre.

Hogyan lehet ez? Hiszen meghalt ő, nem sokra rá, hogy én megszülettem. Az ilyen átmentett életek dióhéj nagyságú kis csónakjaiban rejtekezik el az Isten. Ezzel a kis dióhéjjal mindenütt át lehet siklani, e féle ladik a háborgó korszellem sötét hullámain is fennmarad. Nézem Guth János arcképét, s ismerem ezt az embert, aki több, mint 100 évvel ezelőtt született, s mégis ismerem, és alakítják a gyöngyként zörgő betűk olvasójára fűzött szavai a szívemet, látásmódomat, gondolkodásomat, és a hitemet. A kis ladikban, amiben mentik a hagyományt, és a reményt, azonban most Klem Jóska bátyám a kormányos, az útirakományt ő kézbesítette nekem. Most értettem meg, hogy mit érzek Jóska bátyám hangszínében, ami miatt újra és újra betérek hozzá egy újabb szállítmány átvételére.

– Nagyon vallásos ember lehetett – emlékeztem vissza Guth János naplójegyzeteinek fohászára, és mély Istenbe vetett bizalmára, ami minden fájdalmas sor mögött kiragyogott, amint sóvárgott a harangok hangjára.

– Hát, mint általában az emberek, nem volt kirívó az ilyen hit. Az emberek akkor mind vallásosak voltak.

– Arra, Jóska bátyám hogyan emlékszik vissza, hogy amíg nem volt a nagybácsikról hír, otthon hogyan volt a beszéd felőlük?

– Hát nem volt olyan különösebb beszéd, mert végeztük a munkákat, hogy jaj hát azért majd csak valami lesz belőlünk, hogy fönn tudjuk tartani a gazdaságot, meg a családot, imádkoztunk. Mert János bácsi családjának is besegítettünk, nekik is kellett élelmet szereznünk, hogy a gyerekei az iskolákat is végbevigyék, mert tanultak. A felesége testvére is jött segíteni, összefogás az volt a családban. Mikor már itthon volt, vasárnaponként, ebéd után összegyűlt a rokonsága, a közvetlen testvérek, és János bácsi mesélte nekünk az ott megélt dolgokat. De ezt az egész könyvtartományt ezt nem mutatta még meg, mert akkor félt az oroszoktól. Mert a szovjetek itt voltak, és nem merte megmutatni csak a családnak, nehogy valaki beárulja, akkor ilyen világ volt, ettől kellett félni. Csak szűkiben mondta el a családnak is, sokára vette elő a lánya, és adta oda a Tanító néninek, hogy írjanak valamit. Mi csodálkoztunk, hogy hogy lehetett így emberekkel elbánni. De öröm volt, amit ő mesélt, mert a János bácsi túlélőként mesélt, és volt öröme abban, hogy nagyon sok lágerlakónak segített. Ahogy írja is, a vallásos lányokkal összejöttek, és templomi énekeket énekeltek, ez volt a vigasztalásuk. Nekem alkalmam volt János bácsival később is sokat beszélgetni, mert sokat segítettem neki Emlékszem, ő is segített mindig: a kukorica ekézést végeztünk, s akkor engem fölültetett a ló hátára, hogy ne gyalogoljak, és onnan vezettem a lovakat a kukoricasorokba, ő meg ott tartotta az ekét hátul, szerettem vele dolgozni.

Amikor a várva várt szabadulás után a foglyok Pestre értek, Guth János nem utazott azonnal Mányokra haza. A ferences pap öccséhez, fr. Gilberthez ment a rendházba, ott gyónás-áldozás, és megtisztult lélekkel érkezett haza öccsével, ahol szerettei már várták az állomáson. Alig ismerte meg őket. Előtte kis pártfogoltja levelét is kézbesítette egy zárdába, ígéretét betartva.

Belemesélte bizony unokaöccse lelkébe is ezt az értékrendet, s a csónakos most az én szívembe is átpakolta a rakományt. Ragyogó színeivel átfestette bennem a szürke reménytelenséget. Jóska bátyám már jól tudja, „hogy ha olyasmit birtokolunk, ami nem fogyatkozik meg az elajándékozás révén, akkor mindaddig , amíg nem adunk belőle másnak, nem úgy birtokoljuk, ahogyan birtokolnunk kellene. Márpedig Jézus azt mondja: Akinek van, annak még adnak (Mt 13,12).” (Szent Ágoston: Keresztény tanításról I.I.1.) Most én ezt a rakományt tovább viszem, s vigye az, akinek van hozzá füle, és szíve, el nem fogyhat, csak fel ne boruljon kis dióhéj-ladikom ezen a háborgó tengeren!