Örökre barátok
Kedves kis tanítványom hívott meg bennünket ballagására, mely ünnep után ebédre is hivatalosak voltunk. Izgalmas helyzet volt belecsöppenni egy családi összejövetelbe, ahol szinte senkit sem ismertünk. A házba belépve minden helyiségből anyukájuk szoknyája mögé bújó gyermekfejek kukucskáltak ki, amitől én nagyon vidám lettem, és a szégyenlősen elbújó ovisokkal incselkedtem kicsit. Csodálatos dolog az anyjához bújó óvodás mosolyát, szimpátiáját megnyerni. Nagyon édesek voltak, mert a kíváncsiságuk a kedvességre bátorsággá változott. Ehhez le kell hozzájuk guggolni, ehhez gyermekké kell lenni, és a mosolyukban elmerülni. Ez leírhatatlanul csodálatos érzés.
Amikor kisgyermekekkel beszélgetünk szinte megszentelődünk, jobbá, igazabbá tesz bennünket a gyermekek kételkedés nélküli bizalma. Attila már séta közben beszélgetni kezdett velem. Elmeséltem neki, hogy reggel a tyúkok búzájában találtam egy egeret, mire felcsillantak a szemei, és elmondta, hogy egy üvegben neki is volt egyszer egy egere, és közben egyre közelebb tipegett hozzám, sok minden mást is elmesélve.
Ebéd közben az apró gyermekek hamar jóllaktak és futkostak az asztal körül. Már nem tudom, hogy mikor tűnt fel nekem, hogy ez a kisfiú ott sündörög körülöttem. Megtudtam, hogy Kakasdon él, és versenygokardos, aki kis életének eseményeiről olyan természetességgel csacsogott, mintha mindig is ismert volna engem. Valami érdekes szál szövődött közénk a légkörbe. Ültünk ott, ölemben a kisgyermek, kacagtunk, énekeltünk is. Minden tele volt szeretettel, és úgy éreztem, én is, hogy ezt a gyermeket én mindig is ismertem és szerettem.
Ebéd után búcsúzásra került sor, a kis Attilától még az asztalnál elköszöntem. Nyújtotta felém kis kezét, én kezembe vettem a gyermekkezet, de ő az ujjait széttárta, az én ujjaim közé fűzte, majd kezeinket összekulcsolta.
– Nem – feszítette szét az ujjaimat – Így – mondta elégedetten. – Örökre barátok maradunk – rázta meg a kis kézzel összekulcsolt nagy kezet, fülig érő hatalmas mosollyal, és szemeiben láttam, hogy ezt komolyan gondolja.
Nagyon megrendítő tud lenni egy ilyen kézfogással megpecsételt barátságot ajándékozó kisgyermek szemeiben meglátni ezt a komolyságot, és a szavainak szívből jövő fenségét megérezni. Amíg az autó ajtaja becsukódott, még két ilyen ígérettel megpecsételt kézfogásra került sor. Hátratekintve még integettem neki, és láttam a szomorúságot a szemeiben. Máris hiányzott újdonsült kis barátom.
Azóta is azon gondolkodom, hogy mi lehet a forrása a gyermekek vállalni mert őszinte szeretetének? Mi, felnőttek aligha, hiszen életünk töredezett, hibás, a küszködéseinkben megsebződünk, és egyre kevésbé merünk szeretni. Azt hiszem, hogy Isten azért jött közénk gyermekként, hogy megmutassa nekünk ezt a ráhagyatkozást, az Ő végtelen bizalmát. Ma túlértékeljük a tudást, és a gyerekekre néha csak úgy tekintünk, mint egy üres kancsóra, amit meg kell töltenünk a világról szerzett ismeretekkel. Micsoda tévedés ez! Ők így érkeznek hozzánk el: csordultig telve szeretettel. Keressünk magunknak sok-sok ilyen kis barátot, és hagyjuk, hogy kis kezeikkel feltöltsék a mi szeretettől kiüresedett szívünket.