Szeretet Nagykövetei

Felnőtt életünk álságos tennivalóinak hajkurászása annyira el tud bennünket ragadni múltunk legmélyebb valóságától, hogy egy-egy véletlen találkozás szinte visszaránt bennünket saját valónk eredeti világába. Nagyon messze tudunk sodródni ettől a világtól! Annyira messze, hogy azt az igazit, azt az elérhetetlent már elveszettnek hisszük, és szinte csak múzeumban szemlélhető, valami megfogalmazhatatlan szentséget megsejtve minket elhallgattatónak. Amikor ezekben a visszarántásokban elhallgatunk, és be merünk lépni oda, amit elveszettnek, elmúltnak hittünk, akkor megtaláljuk magunkat; a valóban elveszettet. Ebben a megtalálásban eszmélkedünk, és önmagunk feletti, kifosztottságunk miatti bánatunkban valami olyanra bukkanunk, ami mindig is bennünk rejtezett, mert valakik belénk plántálták. Igazabbnak, szebbnek véljük, csak azért, mert elmúlt? Mert nincsen tétje a vele való találkozásnak? Igazi találkozásaink mindig saját magunkkal szembesítenek. Vagy úgy, hogy a másikkal találkozunk, és tükröt tart nekünk, vagy úgy, hogy dolgok, tárgyak bukkannak fel életünkben, és megjelennek az evilágból már régen kilépett emberek a saját életük üres, de érintetlen tereivel.

A múzeumokban iparkodnak szobákat, más helyiségeket az azokat használó emberek egykori élettereként megjeleníteni, hogy értsük. Dolgoknak, tárgyaknak, épületeknek önmagukban nincsen jelentésük, azt csak az emberekkel való kapcsolat helyes megmutatásával nyerik el. Ha egy szépen, korhű bútorokkal, csecsebecsékkel berendezett kastélyban sétálgatunk, ott csak a funkció nélküli pompával találkozunk; az értelmetlen csillogással. A mindennapi élet dolgai ott rejtve maradnak, hiszen az ott élt emberek életéről legföljebb az íróasztal, a beszáradt tintásüveg, egy szemüveg, vagy egy könyvespolc informál. Amikor azonban a paraszti életterek ajtajai nyílnak meg előttünk, ott van az ember, láthatóvá válik az élete, mert tevékenységeinek eszközein érezni még a fogást, a használatot, és a mozdulatok mögött a lelkeket.

Lakásainkban, otthonainkban ma káosz van, és nincsen meg a helyiségek rendje. Ahová szentélyként beköltözött a tévé, a számítógép, ott bármelyik helyiség konyhává, ággyá alakulhat át, és ott tartja az embert, akinek alkotó dolgára kellene mennie, hogy valóban ember lehessen. A kényelem diktatúrájában nincsenek érintetlen tiszta szobák, amelyek kilincsét kezünkben markolva saját lelkünkbe nyitunk be, oda, ahová csak tiszta, szép dolgokat kellene beengednünk, és ahol nem is önmagunkéi, hanem Istenéi lehetünk.

Marika nénivel a szülőfalum múltjának hagyatékát a lommá válástól megmentő Kincsesháznak legbelsőbb szobájába magam is úgy léptem be, hogy ha nem tudnám, hogy ez múzeum, cipőmből kibújtam volna. A lélekzetemet így is visszafojtottam, mert tudtam, hogy nem véletlen, hogy kalauzom a legvégére hagyta a tiszta szobát, ahol magam is saját mocskaimmal szembesültem, ám olyan nagy éhség támadt bennem őseim tisztaságára, hogy az ott hagyott tárgyakra olyan reménnyel tekintettem, mint a sötét úton a pislákoló mécslángokra, amit figyelmes, jóakaratú emberek az út szélére kitettek. Kétajtós nagy szekrények, roskadásig megrakva a falu egykori szentéletű embereinek viseletével. Nem ruhák voltak ezek, amit elnyűve ronggyá selejtezünk, hanem viseletek, amiket úgy viseltek, hogy ettől viselkedésük lett. Büszkeséggel varrott kötények, szabott ingek, gondos, apró gyöngyökből kivarrt neccek.

Marika néni minden viselet viselőjét megidézte; nem csak nevüket, életüket is tudta. Nyilván azért, mert az ő viselete is ott lógott a sok kelme között; megtanult viselkedni helyesen azoktól, akik még tudtak. A nagy, dupla ágy magasra dunnázva, bevetve, mint ahogyan régen a tiszta szobákban illett. A csodaszép ágyterítő mintáját ékesítette a mozaikképként halomra rakott fejkendők kavalkádja. Mintha éppen levetették volna azokat.

– Mindenki megszőtte annak idején magának. – mutat körbe Marika néni. – Ezt is magunk szabtuk, van aki tudott varrni géppel, az megvarrta magának. Ugye, ezek a hétköznapi kendők voltak: karton, vagy delin anyagból. – sorra szemlélem a különböző színű, anyagú, mintájú fejkendőket, ám nem látok különbséget. Kérdőn nézek fel mesternőmre:

– Delin? Ez az?

– Nem – mutat egy másik kendőre. – Ez a delin anyag, az karton. Ez kicsit olyan gyapjús, vagy valami van benne, mert olyan finomabb.

Az ablakot ekkor szellő csapta ki, Marika néni ijedten ugrott oda.

– Jézusom segélj meg! Ezt azért raktam oda – mutat egy könyvre –, hogy az ablakot megfogja.

Mennyire sajátja itt minden. Ettől a széllökéstől olyan elevenné vált minden, mert mintha a ház gondos gazdaasszonya sürgött volna itt, a széllel hadakozva: vigyáz mindenre, mert az övé. Az ő erkölcsi öröksége, és a mienk is, csak nekünk nem kell, mert azt hisszük, hogy ez már egy letűnt világ. Az ágyhoz lépek, mert szívemben eltökélem, hogy nekem ez az örökség kell, és fülemet, szívemet kinyitva elhatároztam, hogy amit most tudok, azt innen, mint őseim erkölcsi jussát, bizony magammal viszem. Csak legyen hozzá eszem! Az ágy fölött függő két nyomatképre néztem: bal felén Jézus-szíve, jobbra Mária-szíve képe. Mosolyogtam, és áldottam az eszemet, hogy egyszer a piacon én is vettem két ilyen nagy képet, melyek álmunkat őrzik otthon. Most mégis a békésebb álmodók világára nyitottam.

– De szép ez a kötény! – érintem a fekete selymet, amit egy múzeumban nem szabadna.

– Anyósomé volt. – mondta Marika néni, és lelkemben megjelent a kerek szoknyás, alacsony asszonyka, aki mindig imakönyvvel a kezében ment a templomba, és mindig ő ment először áldozni.

– Templomos? – kérdezem a menyétől.

– Hát persze! – vágta rá, és már tudom, hogy szavakból is megértjük egymást, mert mondatait itt, ebben a régi tiszta szobában mindenki bent, a lelkében formálja meg. Mert benne vagyunk valamiben mindketten, de a belső megértést valaki más adja meg.

Tovább szemlélem a kendőket, és megtestesül az alázat, ami körbelengte a régi asszonyokat. Pál apostol írja a Szentírásban a keresztény asszonyokra vonatkozóan: „Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus; az asszonynak feje pedig a férfiú; a Krisztusnak feje pedig az Isten. Minden férfiú, a ki befedett fővel imádkozik avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét. Minden asszony pedig, a ki befedetlen fővel imádkozik avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét, mert egy és ugyanaz, mintha megnyiretett volna. Mert ha az asszony nem fedi be fejét, nyiretkezzék is meg, hogy ha pedig éktelen dolog asszonynak megnyiretkezni, vagy megberetváltatni, fedezze be az ő fejét. Mert a férfiúnak nem kell befednie az ő fejét, mivel ő az Istennek képe és dicsősége; de az asszony a férfiú dicsősége. Mert nem a férfiú van az asszonyból, hanem az asszony a férfiúból. Mert nem is a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért. Ezért kell az asszonynak hatalmi jelt viselni a fején az angyalok miatt. Mindazáltal sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfiú nélkül az Úrban. Mert a miképen az asszony a férfiúból van, azonképen a férfiú is az asszony által, az egész pedig az Istentől. Magatokban ítéljétek meg: illendő dolog-é asszonynak fedetlen fővel imádni az Istent?” (1Kor 11,3-13) Mi már eldobtuk a kendőket, és vele együtt odalett a szemérem is, ami a kendő alatti szorításban egyben tartotta az asszonyok méltóságát, és azzal együtt a házasságukat is.

– Ezek a hétköznapi kendők, azok meg mind a misére járósak – különbözteti meg Marika néni a sorban álló oltalmazó kendőket. – Ugye, tudod ezeket víz sem érte, meg semmi, mert ezeket mosni nem lehetett…

– Miért nem? – értetlenkedem, mint a higiéniás világ fertőzött gyermeke.

– Nem lehet ezeket a selymeket mosni. Soha nem is mosták. Hát alatta volt a konty és elvileg csak a kötésénél látszik meg, hogy a kötés sarka szokott koszos lenni, de az is attól függött, hogy ki milyen tiszta kézzel bánt vele. De hát misére kimosakodva, tisztán mentek, igen vigyáztak mindenükre.

Addig értetlenkedtem ezen, hogy soha e kendők vizet nem értek, hogy Marika néni az egyik kendő kötősarkán apró elszíneződést mutatott nekem. Restelltem magamat, hiszen őseink a tiszta szobában öltöztek, vetkőztek, és a szent időben csak azzal foglalkoztak, hogy készültek a misére. A készületük, a viseletük felöltése szinte bevezető imádsággá lett, mert szent volt a kendőjük, melyen a profán élet piszkos nyomait nem akarták otthagyni.

– Gondolom, a világos színűeket lányok hordták… – hangzott oktalan kérdésem.

– A fiatalassszonyok, hát lányok nem hordtak kendőt, csak miután férjhez mentek, csak akkor, esküvő után lett kontya is a menyasszonynak. Azért mondják, hogy hajadonfőtt voltak, tudod.

Kuncogtam oktalanságomon, és eszembe jutott kislánykorom néptáncos emléke, amikor anyám hajamat copfba fonta, és piros szalagot kötött bele, hát persze, hajadonfőtt táncoltunk akkor is, mi süldő leányok! A szekrényajtó hogy le nem szakadt a gyönyörű rakott szoknyák alatt. Különlegesen szép szoknyát csippentett Marika néni az ujjai közé, és mosolyogva tartotta felém

– Almás bársony…, ezt sokan megnézik, aki ért hozzá, mert látod, olyan foltok vannak benne, mint az alma, látod?

– Tényleg! – örültem, hogy ha eszem nincsen is meg ehhez a széphez, a látásom kapuján még elérhet hozzám valami titok a múltból. Máris hozzáértőnek éreztem magamat én is.

– Ezt úgy hívják, az alma alak miatt – tovább lép. – Itt meg mindenféle kalapok – mutat a férfiember udvariassági kellékeinek sorára.

Hányszor megemelhették ezeket, és hányszor levehették az Úristen előtt, mert akkor a férfiak is tudták, hogy parancsolóik ők ugyan a családnak, de szolgáik a nagy Úrnak. Elképzelem, hogy déli harangszóra, templom előtt elsétálva, temetésen, az Oltáriszentség előtt a kalap nélküli fejek milyen mélyen nyakat hajlíthattak. Remekbe szabott férfiing lógott az almás bársony szoknya mellett:

– No, ez is például Zalakarosból jött, a Jó Isten tudja kié lehetett, olyan sárga volt, amikor megkaptuk, sokat mostam, ilyen szép fehér lett, ez egy esküvői férfiing.

Szemlélem az inget, melyet viselője talán csak a házassági esküjéhez egyszer viselt, és egy láda mélyén pihent, amíg a hűségben egy asszony mellett eltelt 5-6 évtized, de esküjéhez hűségesen ment el viselője. Megérintem az inget, olyan tiszta, hófehér, mint a hűség, mely a mi kezeinkből kifolyik már. Marika néni ügyesen az ingujjat kifordítja, és ékes dísz villant rajta.

– Ez meg tudod kié? A Kálmán bátyád adta…

– Mandzsetta! – lehelem ki a szót. Az Apámnak is volt, olyan izgatottan kotorásztuk ki mindig húgommal anyám gyöngyei közül; bálok alkalmával viselte elegáns, pajeszos Apánk. Mekkora titokzatosság volt az akkor nekünk!

Kálmán bátyánkat tavaly veszítettük el, most ő is megjelent itt meleg mosolyával, és minden szolgálatra készségével. A mandzsettát érintve elküldtem neki gyarló, földi üdvözletemet, kissé irigykedve gondolva arra, hogy ő már szentjeink közt fenn ragyog a Mennyországban. Igazán élővé őt, s másokat Marika néni tette, mert a hagyományt őrizve elém tárta az öröklétet e viseletek rokolyái között.

– Az édesanyámé volt, meg az is – mutat a meg nem nevezettekre.

– Csinos asszony lehetett – nézem elismerően a finom viseleteket.

– Olyan vékony, picike volt – mondja a lánya. Kedves fényképre mutat, egy boldog pár sétál a fekete-fehér képen. – Anyósom meg az apósom – fedi fel Marika néni a kilétüket. – Mennek a temetőbe. Anyósom rózsafüzér-fej volt, így mondták a Rózsafüzér-társulatban.

Kis szünetet tart, nagy tisztelettel beszélt a férje szüleiről. Mert régen tudták, hogy a házassági esküvel új szülőket is fogadni kell a szívekbe. Ez a perpatvaros világ de sokat tanulhatna belőle ma!

A tükrös szekrényen szép kis ládikó díszelgett, óhatatlanul kezembe simult a fedele. Felpattintott fedelű ládikánk világháborús levelezőlapokat rejtett. Egy férfi írta haza azokat, ő nem ért haza onnan, csak a levelei. Ó, attól lettek szürkék, hogy édesanyja napjában sokszor elolvashatta, simogathatta, mert csak ez maradt a fiából. Kálmánnak hívták, – látom az aláírást –, és szemtelen kíváncsisággal beleolvasok a távoli fronton hazavágyódó Kálmán sóhajába.

„Kedves Barátom!
Valahol Olaszországban, kívánom a Jó Istentől, hogy lapom egészségben találjon,… itt más gondja van az embernek, mint virágot küldeni… jó hogy megnyugtattál, hogy az Édesanyám jól érzi magát, és hogy minden rendben van, Kedves Barátom…, a kis hugitól megkaptam a lapot, de nem volt időm válaszolni…
Isten veled Jóska, a messze távolból barátod”

Talán nem akart asszonyoknak azokról a borzalmakról írni, amit a front embertelenségében megtapasztalt. Összeszorult szívvel teszem le az illetéktelenül felvett lapot. Egy hősi halott szavai értek el a szívemhez. Ilyen hősi halott az én dédapám, és ükapám is, aki talán Kálmánnal egy fronton senyvedtek. Ők meg tudtak halni értünk, mert számukra mi, utódok jelentettük a hazát. A haza soha nem a föld, hanem a szeretteink.

Vajon mi meg tudunk-e halni magunknak ma, ebben az Isten nélkül értelmezett zavaros világban? Ha nem, akkor nem kapjuk meg elődeinktől a szent jussunkat. Akkor maradnak a tiszta szoba nélküli rendetlen életek, a fényűző, élettelen pompában elmagányosodó kastélyszellemek a puccos, üres életterek. Akkor elveszik a haza, mert akkor senkiért nem tudunk meghalni, és akkor elveszik a szeretet, és elveszik az ember, akit pedig az Isten fényes, örök életre teremtett. Elérkezett az idő, amikor csak az menthet meg bennünket, ha újra felöltjük e régi viseleteket, e régi, örök életeket!