Szeretet Nagykövetei

A délelőtti Bibliaórán arról beszélgettünk, hogy mit érzünk akkor, amikor valamiről azt véljük, hogy felemelő. Valójában számomra az is felemelő érzés, hogy tizenhét nyolcvan-kilencvenéves emberrel együtt lehetek heti egy órát úgy, hogy Istenről beszélünk.

Az Istenről való beszédet már a pogány filozófus, Platón is teológiának nevezte. Az ember már az időszámítás előtti negyedik században is tudta, hogy Istenről, az emberi szavak felhasználásával nem tudunk megfelelő fogalmakat alkotni. Platón talán éppen úgy tett a kezével, mint 2400 évvel később én magam is, itt amikor kezeimet felemelve a bal mellkasomra mutattam, hogy kifejezzem, valamit érzünk a felemelő dolgok tapasztalásával bent, a lelkünkben.

Minden, ami felemelő, az szent is, és találkozunk a kifejezése kapujában azzal a megtorpanással, amit a gyenge emberi szavak elégtelensége okán megélünk. Mert minden Istenhez emelkedik fel, vagyis Isten emeli fel a lelket magához, mert a lélek nem tud önnön erejéből Istenhez eljutni. Azonban minden ilyen felemelkedésben megéljük azt, hogy ez emberi erőt meghaladó, ezt nem az ember viszi végbe a szeretetből forrásozik, és emberekkel kapcsolatos, és megéljük magunkban azt, hogy a másik emberrel való találkozásban azt tapasztaljuk meg, hogy van a lelkünkben valami, amit mi sem ismerünk, és amikor felemelkedik a lélek, akkor azt a valakit mutatja meg, aki felemel, és rájövünk arra, hogy ez a felemelkedés a lélek legmélyebb vágya. Amikor benne vagyunk a felemelkedésben, akkor vagyunk kapcsolatban ezzel a felemelővel, aki magunkkal is kapcsolatba hoz bennünket, és ezt a magunkat a másik ember lelkét tükröző tekintetben fedezzük fel. Itt az emberi szó valóban szűknek bizonyul, de tágulásra nem képes, vagyis nem tudja befogni azt, amit ki akar fejezni. Ebből értjük meg azt, hogy ez a felemelkedésben megtapasztalt szeretet ember fölötti, és ebből fogjuk fel azt, hogy Isten bennünket csak Istenben, Jézus Krisztusban tud szeretni.

Isten szeretetét csak a krisztusi úton tudjuk megtapasztalni anélkül, hogy elégnénk e szeretetben. A másik ember nélkül magunkat sem ismerhetnénk meg, de e megismerésben nem csak ketten vagyunk, mert kell a közvetítő szeretet, aki a lélek ilyen felemelkedésével először is azt mutatja meg, hogy van halhatatlan lelkem, amiben érzem azt, hogy ennek a figyelme, akarása, kíváncsisága végtelen, mert az alkotójára van beirányozva.

Jó szeretni, mert akkor értjük meg, hogy kicsoda az ember, és ha emberségünket lelkünk feltáruló felfelé való vágyódásának mozgásai megmutatják, akkor kerülünk kapcsolatba azzal, aki nekünk ezt a lelket adta, és megértjük, hogy ezt a lelket soha nem kéri vissza, csak hazavárja, ha életünk a szeretetben való átalakulásban beteljesedett. Akkor, amikor majd napjaink száma is betelt.

Lajos bátyám 92 éve súlyával botjára támaszkodva ballag ki a kápolnából, s a sürgés-forgásban melléje érve összezárt ujjaiban a diannás cukorkát szokás szerint a zsebembe csúsztatja, ez elmaradhatatlan. Gondosan ügyeltem arra, hogy hamar kivegyem, mert már nemegyszer a köpenyem zsebében felejtettem, ahol nap végére megolvadt az öreg gavallér kedves ajándéka. Köpenyem bal zsebe emiatt, a sok mosás ellenére kissé keményebb is maradt, de nem bánom, mert mindig Lajos bátyámra gondolok, a legudvariasabb cukros bácsira, akivel valaha találkoztam. Kislányként fogadom a cukorkát, ám lelki beszélgetéseink során megnövök, s gyakran tapasztalok felemelő, léleknyitogató nagy csodákat a vele való beszélgetések során. Most is szólt, csendesen, nem tolakodón, kérve a lelkemet:

– Bejön még hozzám?

Botjára támaszkodva állt meg, fejét felemelte, de ahogyan ezt kérdezte, abban benne volt a válaszom felőli bizonyosság, hogy bemegyek.

– Hogyne, Lajos bátyám, feltétlenül, ebéd után.

Majd én elsiettem a dolgom után, ő pedig lepihent. Láttam, hogy az ebédlő már szinte üres, és benne voltam néhány intézkedésben, szétszabdalták a figyelni valók a megmaradt két órámat. Szinte futva mentem a harmadik folyosóra, hogy egy kis időt nyerjek, és halkan kopogtam ajtaján, a megbeszélt időben. „Lehet”-re bementem. Éppen a fürdőből jött ki, s a szokásos széket előhúzva ágya mellé ültem, éppen szembe vele.

– Min gondolkodik mostanság Lajos bátyám?

– Jaj, de jó, hogy el tudtam menni a kápolnába, de tegnap nem tudtam volna, nagyon rosszul voltam, éjjel nem tudtam aludni, olyan fojtogató gondolatok gyötörtek.

– A régi időkben barangolt? – kérdeztem rá a beszédkezdetre.

– Már meséltem karácsony előtt, hogy gyerekkorom nagyon boldog volt. A szüleim nagyon szerettek engem, ötödik gyerekként később születtem, mindenki rajongott értem a családban.

– De ez is ilyen szép volt, a miénk is – néz most felesége kis képére, ami az éjjeliszekrényen áll mindig. – A feleségem mindig megkérdezte, hogy mit kívántok, mit óhajtotok. Hát ő képes volt este tíz órakor palacsintát sütni, mert az egyik unokája ott volt, azt kívánta meg, nekiállt és megsütötte. Engem is de sokszor megkérdezett, amikor már csak ketten voltunk – ennél a résznél a hangja súlyosabb lett –, hogy „Apucikám, mit csináljak, mit ennél?” Mondtam neki mindig, hogy amit te csinálsz, akármi az, minden nagyon jó.

– És más volt ketten maradni, amikor már… – kérdésemet nem tudtam befejezni, Lajos bácsi azonnal tudta, hogy mit akarok kimondani, és a szavak elé ment, szinte úgy lökte ki szívéből a gyors választ.

– Fájdalmas volt, jaj, de fájdalmas volt. Mikor a lányom férjhez ment, ugye ő már 21 éves volt, de hát férjhez kellett neki menni. Sajnált minket, de ugyebár megvolt már a ház, nem messze költöztek, úgyhogy még a fiam is megsiratta a nővérét, amikor elköszönt… majdnem még most is sírni tudnék. Szinte hallom, mikor megköszönte, hogy eddig neveltetek. Ehh!… – hangja valóban elcsuklott, és már az én torkomat is fojtogatta a megérintettség, amint láttam az öreg apa szeretetét. – Látja, ilyen buta vagyok én – mentegetőzik, de a diannás cukorral keményített köpenyzsebemben lapuló zsebkendőmért nyúltam én is.

– Miért, Lajos bátyám, mert van lelke, és az érez? Most én is ott voltam, és láttam a búcsúzó lányát magam is, lássa, megríkatott.

– Érzékeny vagyok, igen, de szerettem, meg hát most is szeretem az egész famíliát. Aztán a fiam is megnősült, ott is megvolt már a ház, így csak ketten maradtunk. De furcsa volt! Huu! Sokszor könnyeztünk, Isten bizony – mosolyogva megpiszkáltam az emlékezőt.

– Siratták a gyerekeket, hogy kirepültek?

– Jöttek, húú, vigasztalni bennünket. Azok az ünnepek, karácsony, húsvét, igen szép volt a gyerekekkel. A fiam mindig emlegeti, amikor 4-5 éves lehetett, és mentünk oda a futballpálya mellé virágot szedni, nyuszifészket csinálni. Mi éveken keresztül oda jártunk, már az unokáim is tudták, hogy az a nyuszifészek helye, ááá! – zárta be a látképet az öreg, és mély levegőt véve kihúzta magát, majd így sommázta: – Szóval szép életünk volt, szép családi élet volt az egész, és ez fáj. Itt van ez a szép kép, amit a kis Zsókától kaptam, sokszor ránézek, ez a lány egy csoda, egyszer ha fölvenném úgy magnóra, hogy milyen szépen el tudunk mi beszélgetni, hogy milyen komoly dolgokat mond ez a lány. Olyan szívesen segíteném én is őt az élet útján, hogy maradjon ilyen tiszta. De nem tudom hogyan támogathatnám.

– De Lajos bátyám, neki elég az, hogy maga van, és ő tudja, hogy itt van egy ilyen bölcs ember, akihez bármikor fordulhat.

– Mikor a Zsókát megláttam először, hogy milyen egy tüneményes lány, nem csak szép, hanem okos is, és elképzeltem, hogy milyen boldog lehet majd egy napon az ő férje, csak találják meg egymást, ebben a szédült világban. Jaj, mi úgy egymásra találtunk a feleségemmel, ez a 66 év csodálatos békében telt. Soha egy hangos szó nem volt közöttünk. Egyszer szegény feleségem a tűző napon dolgozott a kertben, én meg kiszóltam neki, hogy „gyere már be a napról”, miért kell neki ott ebben a hőségben kapálnia. Ő úgy megszeppent, mondta is, hogy „Apukám, nem szoktál te így beszélni.”

– El tudom képzelni, hogy mit érezhet maga Lajos bátyám a gyászában, de azt szavakba nem is lehet belefoglalni… – most ismét a mondatomba ugrottak a szívéből a szavak, mint a puskadörrenésre iramló nyulak

– Azt nem lehet elmondani… amikor olyan volt, hogy képes volt arra, hogy még a zsíros kenyeret is megkente nekem a teához, de amit lehetett, az égvilágon mindent megcsinált a feleségem. Mire megborotválkoztam… mert mindennap borotválkoztam, inget, nyakkendőt viseltem, a feleségem nagyon odafigyelt a megjelenésemre. Az áruházban is, a papírok, a dolgaim mindig rendben voltak, mindent fejből tudtam, hogy milyen a forgalmi sebesség, a számokat is tudtam, mert mindennek megvolt a rendje.

– Tudja, mint a 12 pontot, a tízparancsolatot – nevettem, mert bizony a 92 éves ember sokszor felmondta már nekünk fejből ezeket.

– Jó ezekre a régi dolgokra emlékezni, húú, Istenem. Hát, mikor nem tudok aludni, nagyon sokat imádkozom. Ezt nem hiszi el, ha én azt mondom, hogy nagyon sokat imádkozom magáért.

Keze után nyúltam, s most úgy néztem a szemébe, mint egy édesanya, aki győzködi a gyermekét, hogy hisz neki.

– Lajos bátyám, hát ma éppen magát idéztem a Bibliaórán, amikor arról beszéltünk, hogy ma az a baj, hogy az emberek nem hisznek egymásnak.

– Az én lelkem úgy magával van, érdekes, mintha hozzátartozóm lenne, vagy őőő – talán kereste még a szavakat, vagy másként akarta mondani, azonban most az én szívemből szökkentek át lelkéhez a szavak.

– Értem, Lajos bátyám, én is így vagyok magával, mert a lelkünk hasonlóan érzékeli a dolgokat. Valami ilyesmit érez a magával való beszélgetésben a Zsóka is, a kis keresztlányom, ezért keresi a társaságát, ez a lelkek vonzalma az Istenben.

– Én is nagyon szeretem azt a kislányt, a feleségemre emlékeztet. Mondtam is neki, hogy én sok lánynak udvaroltam, de én még ilyen tökéletes lánnyal nem beszélgettem, mint ő. Annyira megszerettem, sokszor emlegetjük itt is. Nagyon értelmes, szerény, nem is tudom mit mondjak róla, nem lehet nem szeretni. Csak a feleségem volt ilyen. 16 éves múlott szeptember 16-án, és november 27-én esküdtünk, azt lehet mondani, hogy szinte még kislány volt, engedély is kellett a házassághoz. Akkor volt a forradalom, ugye ’56-ban, be kellett sötétíteni, meg minden, jaaj, de az is szép volt. Ha ilyenekre visszagondolok éjjel, akkor nem tudok elaludni, de megvigasztalnak ezek az emlékezések. Milyen szép volt, amikor mentünk az esküvőre, és olyan pap esketett bennünket, akivel utána sokáig barátságot ápoltunk, amikor elkerült, még leveleztünk is vele. Szóval annyi sok szép minden volt az életemben, hogy visszagondolva hálát adok a Jó Istennek… és azért is, hogy a feleségem előttem meghalt… Sokan kinevetnek, de hálát adok a Jó Istennek, hogy úgy lett, ahogyan ő akarta, hogy ő ment el előbb, nem szenvedett, mert egyedül, énnélkülem nem tudott volna élni.

– Talán ez így volt jó, Lajos bátyám.

– Sokszor ezzel vigasztalom magamat én is. Itt, a kezem között halt meg, az volt az utolsó szavam hozzá, hogy „Anyukám, még egyszer nyisd ki a szemedet, és nézz rám” – a hangja most elcsuklott, de az én szemeim is könnyesek voltak már – picit kinyitotta, én meg örültem neki. Mikor meghalt, előtte való két nap már nagyon rosszul nézett ki, de akkor is szerettem, csókolgattam, simogattam. Utolsó pillanatban is mondogattam neki, hogy milyen szép, akkor töltötte be a 82 évet. Hiába, ez az élet, de ezt a fájdalmat nem lehet elmondani, ez borzalmas, ezt érezni kell. Nem is tudom megérteni, hogy milyen ember az, vagy asszony vagy lány, aki nem megy férjhez, az nem tudja, hogy milyen szép egy dolog a házasság, a család, amikor gyerek születik. Hát az életem legnagyobb öröme az volt, amikor megszületett a lányom, és ez végigkísér az életemben. Nagyon szeretem mindegyik unokámat, a fiamat, mindegyiket, de a csúcs… az…

– Az az Edit! – mindketten felnevettünk, mert egyszerre mondtuk ki a nevet. S most a lány közöttünk meg is jelent, s míg Lajos bátyám szívéből lánya képét a gondolataiba emelte, pillanatképek ötlöttek nekem is eszembe, amikor látom apát és lányát, és a köztük ragyogót, ami csúcs, mert igen bensőséges érzelem.

– Volt olyan hét, hogy csak egyszer tudott jönni, és akkor úgy jött, hogy „Apu, olyan hosszú volt ez a hét…” Amikor megszületett, és megtudtam hogy leány, végtelenül boldog voltam, azt nem is lehet elmondani, hogy mennyire, nagyon hálás voltam a feleségemnek, hogy kislányt szült nekem.

Most a kis szekrény felé fordult fejével, és felesége képét fogta kezébe. Nincs is olyan beszélgetésünk, hogy ne venné a kis képet ujjai közé, és ilyenkor, ha beszél, tudom, hogy nem nekem mondja, hanem feleségéhez intézi a lelkéből ellenőrizetlenül felbukó szavakat. Most is megköszönte neki a lányukat, sokadszor.

– Ilyenkor, amikor ránézek, tudja ez az utolsó igazolványképe volt, vagy mikor a virágok között fényképeztem, ez itt van a fiókban, ajj. Olyan szép a házasélet! Mikor valaki úgy él, ahogyan a templomban azt megfogadta.

– Akkor maga már tudna könyvet írni a házasságról… – próbálom visszahívni az emlékezőt.

– Húú! Amikor az életemre gondolok, már 4 éves koromtól kezdve, egy vastag könyvet tudnák írni, hogy mennyire szerettek a szüleim, a nővéreim, hogy megsirattam mindegyiket, amikor férjhez mentek…

– Ma olyan sokan azt mondják, hogy nem tudnak a szülőkkel együtt élni, ha már családot alapítanak, pedig régen ez volt a megszokott.

– Ahh, hát jobb is, ha külön mennek. Mert külön család, ugye. A madarak is, ha kirepülnek, külön vannak. Azért is a fészket otthagyják, oda nem mennek vissza többet. De hát, ugye a gyerekekkel mi tartottuk a kapcsolatot, de ha egy nap nem jöttek, legalább telefonon beszéltünk, mit dolgoztok, hogy vagytok. A lányom 400 méterre, a fiam 500 méterre lakott tőlünk, azért közel voltunk.

– Lajos bátyám, amit magára rótt feladatot a Jó Isten, azt hiszem, hogy maga azt tisztességesen elvégezte. Meg fog tudni állni előtte.

– Nem félek a haláltól, mert én semmi olyan bűnt nem követtem el, amit nem bántam meg, és én annak örülök nagyon, hogy katolikus vagyok, mert van bűnbocsánat, és tudunk gyónni, ez nagy dolog. De már egészen más a világ, mint amiben mi nevelődtünk, valahogy eltűnt az illem, amire minket a szülők mindig neveltek. Emlékszem, amikor bejött maga ide először, amikor megismertem, rögtön mondtam, hogy „Kezit csókolom!”

– Igen, én rögtön láttam, hogy egy igazi úriemberrel van dolgom.

– Én nem tudok kifogyni ebből, tehát megtanultam, hogy ha valaki bejön az üzletbe, „Kezit csókolom”, vagy „Jó napot kívánok”, nem egyszerűen „Jó napot”. Én 92 éves vagyok, de én nem tegezek le senkit úgy, hogy meg nem kérdezem, hogy szabad-e.

– Lajos bátyám, ha én most írnék egy könyvet az Ön életéről, és egy fejezetnek az lenne a címe, hogy életem legizgalmasabb eseménye, legnagyobb kalandja, akkor mit választana ki ebből a nagyon gazdag 92 évből?

– Hát, onnét kezdjük el, amikor megnősültem – terül szét az önfeledt mosoly az öreg arcon.

– Magának onnét van az időszámítás? – mondom nevetve, mert ebben a kezdetben megjelenik a szép házasélet hajnala.

– Nagyon nagy boldogság volt, amit mondtam már, a lányom születése, mert Édesanyámnak hét fiúunokája már volt, nekem három nővérem volt, és egy bátyám, és amikor megszületett az Edit, mindenki sírt, hogy nekem ilyen szerencsém van, hogy lányom született. Mert én lányt akartam. A Jóistennek én nagyon sokat köszönhetek. A katonaságnál is, például: ugye a katona az katona, de olyan helyre adott a Jóisten Debrecenbe. Most is azt mondom, hogy én pojáca gyerek voltam, hát ötödik gyerek voltam a családban, de a katonaságnál megneveltek, rendre tanítottak. Édesanyám minden este megigazította a vánkosomat, „Jó lesz-e így kisfiam?” nagyon el voltam kényeztetve. A katonaságnál azonban csak annyit dörrentettek: „Takarodó!” Gyorsan lefeküdtünk, fölkapcsolták a villanyt, és aki nem volt betakarózva, annak újra takarodót fújtak. A katonaságnál tanultam meg, hogy sötétben is fel tudok öltözni, ezért nekem mindig úgy van azóta is lerakva a ruhám, hogy koromsötétben is fel tudok öltözni. Na, hát ezt jelenti, hogy rendet tanult ott az ember. Olyan szerencsénk volt, hogy a három év helyett csak két évet kellett szolgálni, és én ott írnok lettem, mert annyira szép volt az írásom. Hát, ha most meglátná a betűimet a tanárom, kinevetne, annyira elromlott a kezem. Az összes verset, amit tanultam az elemiben, azt most is mind el tudom mondani, innem is mentem egy versenyre, és az elsős versemmel díjat nyertem – mutat a falon lógó oklevélre.

– Lajos bátyám, amikor maga már ilyen csillogó szemekkel megy vissza a múltba, egész fölélénkül, ezt úgy szeretem.

– Hát, tudja ezért mondtam, hogy amikor maga hiányzik, akkor nem azért mondom, mert elfelejtettem a feleségemet, hanem gondolatban nem az jár állandóan az eszemben, hanem a beszélgetésünkben kicsit elhalványulnak a fájdalmas gondolataim. Nyugtatni kell magát az embernek, de éjjel sokszor úgy érzem, hogy a feleségem itt van mellettem, néha hallom a szuszogását is.

Most elhallgattunk mind a ketten, csak a láthatatlan Ilonka néni beszélt, a házasok csendes, titkos nyelvén. A férfi kezében a kis kép, előttünk a másik, ahol virágot rendez, a mosolya élő, és én tartom a csendet, s megvárom, míg mindent átbeszélnek. Valamit azonban mégis hallok, hangok nélkül, mint egy visszhangot a lelkemben. Ha a lelkek beszélnek, mint tudjuk, az nem csak az itt élőkre vonatkozik, hiszen a teremtett lélek örök életre teremtetett, vagyis létezésének nincsen vége a halállal, és szeretésének sem, ha az örök szeretetben van, az üdvösségben. Elgondolkodtam, hogy mi teszi a másik, alig ismert embert a mély beszélgetésekben hozzátartozóvá. De az alig ismert ember szeretete által, a visszaemlékezés megidézettjeit is így ismerhetjük meg, ezt a kapcsolatot a halál sem befolyásolja. Csak az az Isten vihet végbe ilyet, aki azt mondta magáról, hogy ő a szeretet. Azok az emberek pedig, akiknek a gondolkodása azonos lelki formákat tárol, szükségszerűen vonzódnak a másik lelkéhez, mert a beszélgetésekben kimondja magát az az Isten, akit az emberi szó nem tud befogni, mert a végtelent nem lehet lehatárolni. Márpedig ha valamit megnevezünk, azt lehatároljuk, de a végtelent nem lehet. A szeretetről sem tudunk beszélni, mert a lélek teljesen eltelik vele, és ez megakasztja a szót, de nem azért, mert hatalmaskodni akar, hanem mert a szó kevés, mert az földi dolgokra való. A lélek gondolata nyelv nélküli, és ezért kimondhatatlan. A mély beszélgetések magasba emelik a lelkeket, és ez az, ami felemelő, ami miatt feszít a mellkasunk, és amiért önkéntelenül is oda mutatunk a kezünkkel. Ezért hallgatunk el, és hisszük, hogy a szeretet kimondja magát a másik lelkében, és ennek a megértésnek nem az emberi szó, és akarat a felelőse. Ki a hozzánk tartozó? Akinek lelkét úgy ismerjük meg, hogy a beszélgetés felemel minket az Istenhez.