Lábak az ülésen
A délutáni perzselésben a peronon sétáltam fel s alá, amíg a forró vágányra megérkezett a vonatom. Felkapaszkodtam, és a fülledt kocsi előterében ültem le. A nagy hőség szinte fojtogatott, de benéztem az utastérbe, hogy hol tudnék helyet találni? Egy fiatalasszony ült a szélső ülésen, mellette nagy táskák, én odakéreckedtem. Azonnal észrevettem, hogy tőle balra három gyerek zajong az ülésen. Egy tíz és egy öt éves kislány, valamint bátyjuk, a tizenkét éves Rajmund, aki az egész ülést akarta, sőt, a lábait a lányok ülésére is felrakta. Cipőjét látva a kárpiton rászóltam a fiúra:
– Vedd le a lábadat az ülésről!
Anyja is halkan kérte, hogy ne tegye, ám a fiú lábait még magasabbra tolta, ez volt az ő mérges válasza.
– Vedd le gyorsan a cipős lábadat, különben és a cipőddel együtt veszem azt le! – ismételtem meg, most már kissé erélyesebben. Felálltam, és szavaimnak súlyt adva a lábai felé nyúltam. A fiú duzzogva, csapkodva dühösen kifakadt:
– Ha még egyszer valaki rám szól, …!
Anyja fáradtan rám nézett, szabadkozni sem volt ereje. Eközben a leánykák csicseregtek, de onnantól kezdve ők is figyelni kezdtek engem. A velem szemben ülő anyához fordultam, aki fáradt hangon erőtlenül próbálta a dühös fiát fegyelmezni, sikertelenül.
– Úgy van minden, ahogy ő akarja? – biccentettem fejemmel a fiú felé.
– Nem rossz gyerek ám ő…
– Érte valami ezt a kisfiút, amiért ennyi düh van benne? – kérdeztem, – mert jól ismerem ezt a fajta viselkedést. Amikor a szülők elválnak, gyakran ilyenek a fiúgyerekek.
– Fél éve halt meg a férjem – meséli az asszony könnyes szemekkel.
– Ó, nagyon sajnálom, most már értem Rajmundot, hogy miért haragszik a világra! – eközben a fiú lábai lassan lecsúsztak az ülésről, és a vonatablak alatti szemetes tetején tartotta azokat, de homlokát haragosan ráncolva tovább mérgelődött, és a fülébe dugott fülhallgatóval kizárta magát a körülötte levő világból. Eközben édesanyjával férje haláláról beszélgettünk. A fiatal apa rákos lett, és amióta ő elment, az asszony a három gyerekkel nehezen boldogul.
– Nagyon szerethette a férjét…
Az asszony elmosolyodott, majd telefonját a kezébe véve mesélni kezdett. Mutatja a játékos, kedves apukát képeken, a szép szobákat, melyeket az ő kívánsága szerint kifestett. Kiderül, hogy az asszonynak első házasságából is van két nagy gyereke, unokái is, boldogan mutatja róluk is a szép képeket. Látom a kislányok farsangi képeit is, amelyeken hangosan kacagunk, amitől a leánykák szintén mesélésbe kezdenek. Szemem sarkából azonban én a fiúcskát figyelem, kinek füléből kipottyant már a füldugó, a homlokát sem ráncolja, vonásain pedig győzött az érdeklődő kíváncsiság. Az ülésen már felült, és ő is ránk figyelt. Kiderült, hogy az anyuka elveszítette az állandó munkáját, de nagyon leleményes, most éppen házakhoz ját takarítani, ha kell, dinnyét árul, de mindig keres munkát, hogy a gyerekeknek megvehessen mindent. Rajmund tizenkét évesen fát vágni jár a szomszédba, s a keresetét anyjának adja, de a favágást ő otthon is felvállalja.
– Hát maga igazán csodálatos egy édesanya.
Arra, hogy a csöpp kisleány mikor került mellém az ülésre, arra már nem emlékszem, de nagy hangzavar lett, s a két kislánynak a mesélni valója soha nem ért véget. Egy-kettőre megelevenedett előttem ennek a kis családnak a mindennapi élete. Bizony meg kell tanulnunk élni is a hitünket, és a szeretetet le kell tudni fordítani a mindennapjainkat átszövő észrevétlen áldozatok nyelvére. Rajmund ezeket az áldozatokat gyakorolja. A fiúcska arcán már nyoma sem volt az iménti dühnek és sértődöttségnek. Húgocskái dicsérték bátyjuk szorgalmát, s miután izmos karját én is megdicsértem, büszkén kihúzta magát, és már ő is anyja mellett állt az ülés karfájába kapaszkodva. Szemben ültem az öt gyermekes asszonnyal, körbe vett minket a három, hozzánk simuló kíváncsi gyermek: ebben volt jelen Isten igazi üzenete.
Visszagondolva sem tudom tetten érni az a pillanatot, amikor ez a mennyei pentaéder felállt, de benne lenni olyan volt, mint valami lebegés. A léleknek nincsenek lábai, ezért nem is érzi a földet, és így tudja figyelmen kívül hagyni a környezetet. Isten csak a lábaink mellőzése nélkül tud bennünket ezekben a pillanatokig ragyogó színes szappanbuborékokban benne tartani. Gyereknek halálról beszélni mindig nehéz, de én elmondtam a fiúnak, hogy vannak olyan nagyszerű emberek – mint amilyen az ő édesapja is – akikre Istennek nagyobb szüksége van, mint a családjának, ezért magához hívja őket. Elmeséltem neki, hogy a menyországban is szükség van festőkre, mert Isten onnan ezt a Földet egyre színesebbre festi és az ő édesapja most ebben segít neki, de ő örökké élni fog, és egyszer majd gyermekei is újra találkozni fognak vele az Égben.
– Tudod Rajmund, ha imádkozol apukádért, akkor te is tudsz neki segíteni, hogy ez a Föld szép színes legyen, mert a legszebb színeket a szeretettel lehet keverni, és a szeretet a legfinomabb ecset. Az apukádnak te most ebben segíthetsz.
Egyszerre akart szólni hozzám a három gyermek, de csitítani kezdtem őket, és hamar megértették, hogy sorban, egymás után mindenkit meghallgatok. Nagyon nehéz dolog a türelem! Az öt éves kicsi lány rám nézett:
– Most már mondhatom?
– Hallgatlak angyalom!
Mitől lett ilyen rendezett fegyelem? Azt hiszem, csak a szeretet tud igazán fegyelmezni, mert a puszta akarat, az indulat erre alkalmatlan. Az idő hamar elreppent, vonatunk robogott sebesen, a család sietve leszálláshoz igyekezett. Sebtiben én is felálltam, és búcsúzóul a gyermekek homlokára kis kereszteket rajzoltam.
– Isten áldja magukat! Nagyom örülök, hogy megismerhettük egymást!
Arcomon gyermekpuszik cuppantak, s a kicsi leány visszafordult, két karjával a nyakamba csimpaszkodott, és ágaskodva az én homlokomra is kis keresztet rajzolt. Felemelő érzés a kisgyermek áldását megkapni. Tisztábbnak, jobbnak, és szentebbnek éreztem magamat, ettől a szeretetfürdőtől.
Az ilyen angyali találkozások búcsúi után mindig összeszorul a szeretettel teljesen betelt szívem: vajon látom-e még őket? A vonatajtó becsukódott, a peronon a táskákon hátrafelé bukdácsoló, szeretettől ragyogó, integető gyermekeket én könnyes szemmel néztem, amikor egy hang szólt a szívemben: Viszlát, az Égben! Igen, ott biztosan összeér minden szeretet, ott újra látjuk egymást, hála az Istennek, aki a szeretet. Semmiféle szeretet nem vész el, és minden angyali találkozásban érdemes belelebegni a szeretetbe, mert minden szétpukkanó szappanbuborék feljegyeztetik Isten felírótábláján.
Másnap újra ezen a vonaton utaztam, és ismét erre a kocsira szálltam fel: üresek voltak a kopott ülések, de már nem láttam piszkosnak a feslett kárpitot, sem a kupéablak alatti szemetesdobozt, s az ülésen egy gyermek cipőnyomát kerestem, a karfán maradó kíváncsi ragaszkodás lenyomatát, a kilincs mögé rejtett, homlokomra gyermekkezekkel rajzol keresztek jelét, és éreztem még a nyakam köré kulcsolódó gyermeki ölelés melegét. Ezt a kocsit én már mindig szépnek fogom látni.