Szeretet Nagykövetei

Néhány álmos óra volt még hátra az eseménytelen hajnalból, azonban a lassan kelő nap meglepett bennünket. 46 fős csoportot szállítottak a határról a táborba. Ukrán anyák érkeztek sérült gyerekeikkel. Több fordulóval hozták őket, mert a gyerekek izgatottak voltak, nehezen viselték a tömeget. Alig álltam a lábamon a fáradtságtól, de menten kijózanított a látvány. Fiatal nők, komolyan sérült gyerekekkel, csomagokkal, és elszánt tekintettel. Igyekeztünk a regisztrációt követően minél hamarabb fedél alá kísérni őket. Megtelt a kultúrház a zsibongó gyerekekkel, enni-inni kaptak, a tartózkodó gyerekeknek játékokkal kedveskedett a kollégánk. Néhány asszony telefonon nyugtatta meg férjét, hogy megérkeztek a táborba, és órákon belül busz jön értük.

– Hát hova mennek ezekkel a gyerekekkel? – kérdeztem Mariát, a tolmácsot.

– Olaszországba várják őket, ott kapnak a gyerekek gyógykezelést, és elhelyezést az anyjukkal együtt.

Lassan töltögettem a regisztrációs lapokat, és kapkodtam a fejemet, csodáltam azt a lélekjelenlétet, bátorságot, amit ezeknek az asszonyoknak az arcán láttam. Mintha csak hétvégi kirándulásra készülődnének. Egyetlen kofferben az egész életük, és karjukban a beteg gyerekük. Kísértem őket fel a lépcsőn, a táskákat segítettem felvinni a lépcsőn, legtöbb gyereket kézben kellett vinniük az anyáknak. Egy magas, erős asszonyka kétségbeesetten kért segítséget, mert autista lánya a zsúfolt és zajos terem láttán izgatott, és agresszív lett. Az anyuka kérte, hogy valahova máshova térhessen pihenni a gyerekkel, mert nem viseli el a tömeget. Izgatottsága rám is átragadt, és a lépcsőn kínnal felfelé vonszolt megrakott bőrönd fogantyúja is elszakadt.

A tolmács sem volt sehol, csak az asszony kétségbeesett tekintetét láttam. Feltoltam a táskát, és a táborvezetőhöz mentem, aki az egyik üres konténert nyitotta meg Natáliának, és Angélának, aki kezdett megnyugodni, mire az ágyra ültette anyja. A bevonszolt táska fölött először néztem az asszony szemébe. Hálás volt, és mosolygott, a szemeivel, arcával, tekintetével. Egészen megrendültem, ő azonban boldog volt, és elégedett. A tolmács segítségével faggattam, nem tudtam elég óvatos lenni, mert minden érdekelt ennek a két embernek a sorsáról. Natalja Kijevből érkezett, hetek óta bombázások emlékének árnyékában élt. Az öt emeletes házból végül már mindenki elmenekült, csak ők ketten maradtak Angélával, mert nem talált maguknak fuvarost, aki vállalta volna őket. Interneten kért segítséget, és így került kapcsolatba egy olaszországi sérült gyermekeket ellátó intézettel, ahova többi sorstársával együtt most igyekeznek. Natalia nyelveket nem beszél, csak néhány kósza angol szóval kommunikálunk, de inkább csak a szívünkkel. Ahogyan életét meséli, szinte a tolmács nélkül is értettem, az arcára volt írva e rövid történelem, amit a háta mögött hagyni készült éppen. Férjét 2014-ben besorozták, és a férfi még Angéla megszületése előtt elesett. Egyedül küszködött a gyerekkel, akinek ápolása miatt dolgozni sem tud.

Beszélgetésünk nem volt hosszú, és mégis beleléptem az életébe. Nem értettem, hogy arcán hogyan lehet öröm, derű, és hála. Magamba néztem, hogy én mennyi fájdalmat ápolgatok a szívemben, de egész életem összes fájdalma eltörpült Natalia lélekjelenléte mellett. Nem kesergett, ahogyan mesélt, szinte oktatott, mert saját problémáit, gondjait felülről nézte. Ezt a tartást csak a nagyvonalú elfogadás tudja megadni egy ekkora keresztet cipelő embernek. A részvét és a csodálat tapinthatóvá lett közöttünk, adtam neki egy cédulát, amin az elérhetőségem volt rajta, és megígértem neki, hogy ha megkeres, segítek neki, tudja azt, hogy ebben a tranzitországban van egy jóakarója. Szavamat adtam neki, és szívembe zártam őt a sorsával, és beteg gyermekével együtt. Volt nálam egy tízezer forintos bankjegy, azt is átadtam neki, ott ez volt minden pénzem. Mondtam, hogy nem sok, főleg Olaszországban nem sokat ér, ott euró van, de valamire elég lesz.

Néhány nap múlva kaptam tőle az első üzenetet. Pesten tudott venni a telefonjára kártyát a pénzből, így tudja tartani a családjával a kapcsolatot. Már a nagyheti lelkigyakorlaton voltam, amikor az első hívás érkezett tőle. Olaszországban voltak, de nem Rómába vitték őket, ahogyan tervezték, és nem is egy bentlakásos intézetbe. Hét órán várakoztak egy pályaudvaron, és Velencében helyezték el őket egy kórházban, hideg élelmet kaptak csak, és nem tudják, hogy mi lesz velük. Írta, hogy felvette a kapcsolatot a hatóságokkal, de helyzetük kilátástalan. Ukrán fordítóprogrammal szövegeztük a leveleket, egész jól elboldogultunk így.

Igyekeztem olaszországi kapcsolatot keresni, a szerzetesnővér barátomon keresztül. Lelkesen megírtam Nataliának, de választ többé nem kaptam. Azóta nem hallottam felőle. Talán nem is keresztény, és megijedt, hogy egyházi vonalon akarunk segíteni? Ki tudja. Most várok, meglehet, hogy egyszer ez az ukrán asszony újra megkeres, mert emlékezni fog arra, hogy valaki a szavát adta. Mennyi becsapott menekült indulhatott így neki a nagyvilágnak? Mi lesz velük később? Tudjuk-e ezt? Vagy eltűnnek ebben a gyökértelenné vált világban.

Amikor a táborból Nataliáék elmentek, egy idős kárpátaljai magyar asszony telepedett le mellém a kultúrban, örült, hogy magyar szót hall. Orvoshoz igyekezett, és közben mesélt.

– Minket ki sem állhatnak Ukrajnában – kezdi a társadalomkritikát, amiben nem finomkodik. – Hát ennek ki szabadott törnie? – méltatlankodik a kapzsi világ háborús sebei miatt.

Kárpátalján a magyarok hiányt szenvednek élelemben, de az ukrán határon nem engednek ki élelmiszerszállítmányt. Meséli, hogy az ottani magyar lakosokat rendszeres éjjeli szirénariadókkal idegelik ki, és ezzel is szándékosan félelmet akarnak kelteni, pedig ott nem lőnek. Éjjel kettőkor felhangzik a sziréna, és mindenki hálóingben kiszalad, fél órát is eltart egy ilyen riadó. Ő sem akar eljönni onnan, mert fél otthagyni a házát, nem akarja, hogy ukránokat költöztessenek oda be. Szomorúan ecseteli, hogy náluk minden sokkal drágább, mint az ukránok lakta területen. A kenyér náluk 25 pénzegység, Kijevben 8, ekkora a különbség, pedig minden be van zárva, nincsen munkahely. Hálásan csúsztatja a táskába a szendvicset, mielőtt a buszra indul. Visszatekintve fájdalmasan csak annyit mond:

– Két generáció kell ezt újra fölépítse, amit most a buta politika lerombolni hagyott!

Az éjszakai érkezők mindig álmosak, csak a kisgyerekekre hat másképpen a kései érkezés. Amikor bevezetjük őket a meleg kultúrba, és meglátják a sok játékot, akkor ők felélénkülnek. Szinte családi drámába cseppentünk második éjjel, amikor egy fiatal asszony érkezett két kislánnyal. Ezek a lánykák semmiképpen nem akartak aludni, küszködött velük a fiatalasszony, akit kint már várta a sofőrje. A férje is ide tartott, de valahol elfogták, és igyekezett a poveszkája (behívója) elől menekülni, ezért nem tudtak továbbmenni

Bizony sokan vannak így, hogy át tudnak jönni a határon, ötezer eurót kérnek a szabadságért, és bizony sokan meg is fizetik. Ahol a szükség felüti a fejét, nem csak a jótékonykodás veri fel a táborát, de a bűn is intézményesül. Ó, mennyi rosszarcú sofőrt láttam itt éjjelente, akik a fuvarokon is nyerészkednek! Ez a férfi is át tudott jönni, mert megfizette az árát. De mibe kerülhet ez egy családnak? Mit veszített, ha mindenét elveszítette, mert ott kellett hagynia?

A menekültek között többen voltak, akik pihenni szerettek volna. Egy középkorú asszony rá is szólt a fiatalasszonyra, hogy csendesítse el a kislányait, mert pihenni szeretne. Olyan tapintatlan volt, odamentem a fiatal nőhöz, és mutattam neki, hogy feküdjön le ő is, és akkor a kicsik is mellé fekszenek. Végül a pici lányt bebugyolálta, és kiment vele a babakocsiban tologatta, és ott próbálta elaltatni. A nagyobb leányka izgatottan ugrált az ágyon, és kifele tekintgetett. Hiába szólongattam, nem volt hajlandó rám nézni sem.

Kis asztalka volt ott székekkel, ceruzákkal, a félhomályban csendben előpakoltam, és papírlapokat raktam ki az asztalra. A kislány a szeme sarkából sandított, és figyelte, hogy mit csinálok. Magyarul beszéltem halkan, és leültem a szőnyegre a kis asztalkához. Elkezdtem mondogatni, hogy most mit rajzolok. Egy szép kis napocskát, jaj de kraszivá, mondtam, hogy ez szép, mást nem is tudtam ukránul. A kislány lassan odaült a székre, és elkezdett ő is rajzolni. Kettőnk között feküdtek a színes ceruzák, mindketten alkotásunkon dolgoztunk, és én lassan megpróbáltam a ceruzákat a kezébe adni. Idővel elfogadta, és néha már mosolygott is. Közben én magyarul csak mondtam, hogy mit rajzolok, és az mennyire krasziva. Mutogatom neki, hogy én vagyok, és mi a nevem. Mira, mutat magára a kislány, majd a rajzára. Egészen pontosan ugyanazt rajzolta, amit én, csak ukránul. Napocska, felhők, házikó, kerítés, virágok.

A házikójának homlokzatára Miruska kis padlásablakot ékelt be, és abba keresztet rajzolt. Mi lehetett a kis lelkében? Halk rajzos közjátékunk átmeneti csendet hozott az éjjeli menedékhelyen. Az apuka is megkerült az éjjel, a rendőrök segítettek a családegyesítésben, ki tudja, hogy merre járhatnak már, és mikor kerül olyan otthonba a kis Miruska, ahol a kereszt békéje is beköltözhet. Honnan is vette a kislány a sötét kultúrban ezt a jelet? Mitől értette meg azt a nyelvet, melyet tőlem hallott, és kinek az ereje adott az ismeretlen szavaknak értelmet? Mekkora jelek ezek az üldözöttek éjszakájában, ahol a félelem sem veheti el a kereszt emberi lélekre írott jelét a nyomorúságban vergődő embertől.

Reggel az üres fekhelyeket tettem rendbe, és ennek a családnak a nyomát a szétdobált babák között már nem leltem. Miruska magával vitte a rajzokat, és hiszem, hogy valahol majd új szobájában kitéve új reményt ad családjának a kereszt. Emberek által felforgatott világunkban ez az egyetlen jel, amire Isten új világot emelhet fel, és ezt a szívünkbe írta. A gyerekek még emlékeznek erre.