Szeretet Nagykövetei

Azokat a helyeket, ahol rossz dolgok történtek velünk, nem szeretjük, és talán nem is szívesen megyünk oda vissza. Ha mégis meg kell tennünk, akkor is igyekszünk gyorsan magunk mögött hagyni életünk töréseinek szomorú színhelyeit. Néha azonban mégis segíthet az, ha szembenézünk félelmeinkkel. Velem is ez történt a héten, amikor egy igazolást kellett kérnem attól az egykori felettesemtől, aki igazságtalanul és méltánytalanul bánt el velem, méltatlan helyzetekbe hozva akkor, amikor kirúgatott az állásomból. Soha nem tudtam tisztázni magamat, és bár megbocsátottam, de a szívem mindig sajog, ha erre gondolok. Jézus tényleg nem viccelt, amikor arra kér bennünket, hogy imádkozzunk az ellenségeinkért, a minket igazságtalanul üldözőkért! Már a kért papírral a táskámban indultam a parkolóba, amikor egy nagy zsákot cipelő fáradt, elgyötört arcú fiatalasszony jött felém, égő cigarettát tartva a másik kezében, és fásult arca felderült, ahogy meglátott engem.

– Jó napot! – közeledett felém felélénkülve, és átfogott ölelő karjaival zsákostul, cigistül, meleg szeretettel. Felismertem őt én is, és ettől az őszinte szeretettől letaglózva öleltem meg a 12 éve nem látott asszonyt. Üldözött édesanyaként ismertem meg őt, amikor gyermekeivel az anyaotthonba menekült, ahol akkor én dolgoztam. Családgondozójukként segítettem a talpra állásban őket, és azon kevés családok egyike lettek, akiket sikeresen kigondoztunk, és egy közeli faluban bérlakáshoz segítettünk. Emlékszem erre az asszonyra, hogy mennyit küzdött, mennyit mérgelődött a fiaival, akiket én is korrepetáltam, és mekkora hittel állt talpra a semmiből, és kezdte újra elölről. A fiai akkor iskolába jártak, én több alkalommal is voltam bent az ő iskolai ügyeikben. Akkoriban abban az iskolában az az asszony volt az igazgató, akinél az imént jártam, s nekem később az a felettesem lett, aki kirúgott, és aki még azután is szándékosan bántott, rombolni akarva a becsületemet. Milyen érdekes véletlenek ezek!

– Hogy vannak most, mint alakult az élete? – kérdeztem. – Szerencséje lett végül egy férfira lelni?

– Jaj, annyi minden történt velünk, én azt el sem tudom mondani! Nemrég halt meg az élettársam, jól megvoltunk. Még a házunk is leégett, mi mindenen mentünk keresztül!

– Nagyon sajnálom. Hát a gyerekek? – Ekkor szomorú szemeibe fény szökött, és arcán boldog büszkeséggel mesélte, hogy a fiúk már apák, van két unokája is, sokat segít nekik, és a lányok is eladósorban vannak, udvarlókkal. Elmesélte ki merre lakik.

– Hát maga hogy van? Merre van most? – kérdezte őszinte tekintettel. Ez az asszony annyira örült a találkozásunknak, hogy a kezében tartott égő cigarettáról is megfeledkezett.

– Szívja csak el nyugodtan, addig én elmesélem mi van velem –mondtam neki. – Nekem is sok megpróbáltatás volt az életemben, már nem itt élek, tudja elveszítettem az állásomat, kirúgtak, vele a becsületemet, a családomat, egy időre a gyerekem szeretetét is nélkülöznöm kellett, és nekem is újra kellett kezdenem mindent. De tudja, én ezek ellenére is hiszek az emberekben, és keresem azokat, akiknek segíthetek. Ezernyi fájdalmat hordozok én is a szívemben, de mindezekben megélem azt is, hogy a Jó Isten szeret engem. Ha mindig kesergek, akkor azt sem veszem észre, ha valaki szeret, és ha van, akit szerethetek.

– Mi olyan sokszor emlegetjük otthon magát, hogy milyen is volt az anyaotthonban, amikor ott éltünk, hogy mennyi segítséget kaptunk magától, mennyi jót tettek ott velünk. Hogyan is tudja magát valaki nem szeretni, amikor mindig olyan jó volt hozzánk?!

Már nem tudom, hogy melyikünk szeme lett előbb könnyes, de a csillogó szemű fáradt kis asszonynak elmondtam, hogy ő egy csodálatos anya, és biztosan remek nagymama is, és hogy az életben Isten mindig újra meglephet minket az Égből pottyantott ajándékaival. Most én is rettentően boldog vagyok, hogy vele összefutottam, mert látom, hogy érdemes jót tenni, érdemes az emberekben hinni, bármilyen mélyre is kerüljenek, mert a jóság, és a beléjük vetett hit túlél szívükben minden megpróbáltatást. Ezt nem tudja elpusztítani a házat felperzselő tűz, az összetört világi karrier, egyes emberek gonoszkodása, még a szeretett emberek elvesztése fölötti fájdalmak sem, mert a szeretet eléghetetlen, csak önmagában éghet. Ez, az értelme az életünknek.

– Mindjárt megy a buszom, talán néhány percem van…

– Boldog vagyok nagyon, hogy újra láthattam, és bízzon az Istenben, jóra fordul majd meglátja minden, én imádkozok magáért, … megígérem – mondtam neki az ölelésében búcsúzásként.

– Mennem kell… – fogta a zsákot, és éreztem, hogy sajnálja. – Fönn van a Facebook-on? – fordult vissza a válla fölött.

– Ott nem vagyok, de én majd megkeresem!

– Orsós Angéla, tudja… Zákányban! – kiáltotta vissza.

– Tudom, Isten áldja Angéla, és puszilom a gyerekeket! – A távozó asszonyt szem elől vesztve felnéztem az Égre, és a hála könnyeit nyeldestem. A táskámba nyúltam zsebkendőért, és kezem megakadt az előbb fagyosan átvett levélben. Kinevettem iménti félelmemet, amivel régi ellenségem puccos irodájába bementem, és néztem a fájó szívű, küzdésben megfáradt asszony után, aki a buszt éppen elérte. Úgy éreztem: amilyen messze van a Föld az Égtől, olyan messze van az osztályvezető asszony Angélától, akiért én most az Istennek hálát mondok! Ha Isten képmása az ember, a hálatelt szívek éppen ezek a kis tükörképek. Képeslapot postázott az Isten: Hidd el, hogy érdemes… Ezt küldöm most tovább, neked, testvérem, mert minden kicsi jóság, az emberbe vetett hit gyökeret ver a másik szívében. Igen, jónak lenni érdemes, mert csak ezek maradnak meg, az ellenségeket meg a többit elsöpri a megbocsátás szele.