Karácsonyfa díszei
„Íme a szűz gyermeket fogan és fiút szül…” – így született meg a remény erre a világra, ez az emberiség karácsonya. Karácsony kapujában Jézus születéséről hallunk. Nagy esemény volt ez, hiszen már Izajás próféta megjövendölte, a zsidó nép hitt benne, s várták is őt. Mégis, amikor megérkezett, a pogány bölcs uralkodók jöttek el messziről, nekik volt meg csak a kitartásuk a hosszú úthoz, ami a betlehemi istállóig vezetett.
Mindegy, hogy mennyi mindent teszünk a karácsonyi asztalra, csak az az egy teríték számít, amit Jézusnak teszünk. Mert az Isten azért jött el az emberek közé, hogy önmagát adja. De ha Isten eljött, akkor életünk megoldatlannak tűnő helyzeteire nem szabad a saját szemeinkkel tekintenünk. Isten a kegyelemmel teljes emberben, Máriában mutatta meg nekünk magát a teremtést, mert az ember eredetileg kegyelemmel teljes volt. Kegyelmi állapotaink azonban itt a földön csak gyónástól gyónásig tartanak, a többit az Isten pótolja majd ki, ha véget ér ez az életünk. Addig így kell botorkálnunk, gyónástól gyónásig, együtt élve megváltoztathatatlan élethelyzeteinkkel. Az embernek mindig hiányozni fog valami, mindig égeti a valami utáni sóvárgás, Isten eredeti terve szerint kegyelemmel teljessé akar válni.
A karácsony azt a reményt adja meg nekünk, amit a Szűzanya követésében tudunk felfedezni. Mária soha sem tudhatta, hogy Isten ígérete miként fog beteljesedni, mivel Isten mindenféle bűntől megkímélte, ezért neki soha nem voltak gőgös, nagyravágyó gondolatai. Mégsem mondhatjuk azt, hogy Mária sodródott, Isten játékszereként. Mária beleállt Isten tervébe, és szolgálói lelkülettel tette a dolgát a mindennapi cselekedetekben. Mária, akit ma a Mennyek Királyné Asszonyaként tisztelünk a földön, mosogatólétől csöpögő kezeivel adott hálát Istennek az életéért, a feladatáért. Mária soha nem reklamált, Istent nem vonta kérdőre: miért pont én, és ha én, miért nem adsz ehhez jobb feltételeket? Máriát fogantatásától kezdve Isten a megváltó születésére készítette fel. Amikor Mária a mindennapi feladataiban találta magát, akkor nap mint nap felismerte, hogy jó helyen van az Isten tervében. Mária ugyanis nem akart máshol lenni.
Amikor Istenhez fordulunk – igaz hívő lélekkel ugyan –, általában mindig azt kérjük tőle, hogy változtassa meg jelenlegi helyzetünket. Mintha ki akarnánk iratkozni az élet iskolájából, vagy az egyes évfolyamok értesítőinek kézhezvételének hiányában akarnánk a következő osztályba lépni. Igen, mi szenvedések nélkül akarunk üdvözülni. Mi a betlehemi istálló helyett valami V.I.P. helyet követelnénk magunknak, mondván, mi keresztények többek, különbek vagyunk, mint mások.
Nem kell karácsonykor csöpögő, szeretetről ömlengő nagy dolgokat mondanunk. Mert a pazar ünnepléseink mögött minden van, csak a valódi ünnepelt, az Isten hiányzik. Ahol most vagyunk, ami most a dolgunk, Isten azzal kapcsolatban fog bennünket elszámoltatni. Ha Istentől kérünk valamit egy másik emberrel kapcsolatosan, akkor ne az a követelés legyen benne, hogy az a másik ember nekünk ezt vagy azt adja, velünk kapcsolatosan így vagy úgy érezzen, hanem csak azért imádkozzunk, hogy ő legyen kegyelemmel teljes, hogy őt az Isten töltse be. Mert akiben az Isten, abban a szeretet.
Csak azok értik meg a karácsonyt, akik kezüket Mária mosogató vizébe mártják, és igent mondanak minden napra. Nem tudjuk hiányainkat mi betölteni, az Isten éppen ezért jött el. S ha Istenben éljük az életünket, akkor voltaképpen arra jövünk rá, hogy nincs is hiányunk, csak egy: vágy az örök életre. Mária szelíd alázata egy kegyelemmel betöltött ember követhető példája előttünk. Máriához hasonlóan mi se válogassunk tehát, és menjünk be a mi istállónkba, és várjuk ott a mi Istenünket.
Úgy mint Máriának a pásztorok, nekünk is az egyszerű emberek fogják megmutatni, hogy jelen van az életünkben az Isten. Egy fáradt arcú idős ember hálás mosolya, egy gyermek, akinek a fejét megsimogattad, a házastársad, akire nem szóltál rá, hogy sáros cipőben jött be… szóval kimondhatatlan dolgok.
Sérült kis tanítványom volt a vendégünk, aki feldíszítette kis karácsonyfánkat. Természetfeletti örömet és boldogságot hozott az otthonunkba.
– Viki néni ne nézz ide, ez meglepetés lesz neked! – és lázasan aggatta ügyetlen kis kezével a fára a cukrokat, díszeket, percenként ismételve: – Viki néni nem nézhetsz ide! – s nekem közben a konyhában éppen mosogatólében volt a kezem. Máriára gondoltam, az istálló melegére, s vágyakozva az elmúlt, visszahozhatatlan családi ünnepekre. Ilyen gondolatok után hamar búskomorságba esek. Mielőtt azonban sós könnyet ejthettem volna a mosogatólébe, izgatottan szólt a gyermek: – Viki néni most nézhetsz ide!
A kis fa mellett ragyogó szemekkel állt az izgatott gyermek, s körötte annyi szeretet, s szinte megfúltam az ölelésében. Azt hiszen ez volt Betlehem, ez volt az Isten reménye. S most este, csokimáztól csöpögő kezeimmel törölgetem a könnyeimet, mert minden fára aggatott angyal ezt a mosolygó, szeretettől átitatott gyermeket juttatja eszembe.
Áldott, békés, szeretetteljes ünnepeket!
Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ámen.