Szeretet Nagykövetei

​Csütörtöki napokon az idős hittestvérekkel Bibliaórára verődünk össze kis kápolnánkban. Most Úrnapjára esett az alkalom, s amint a tabernákulum előtt kis körben gyülekeztünk, mintha a levegő is sűrűbbé vált volna. Akiről beszéltünk, akit ünnepeltünk, már várt ránk a kápolna sűrű apologetikus levegőjében és a körülöttünk erjedő világból kilépve, az örvénylő elégedetlenséget kizárva hagyjuk, hogy egyre békésebb szíveinkre hulljon az Ige, az a szó, amely felülről jön, és ahhoz, hogy szóljon hozzánk, egymás szemébe, egymás életébe kell néznünk. Szüntelenül folyik testeink körül a lelkek titokzatos jelbeszéde, melyet az a Lélek kódol és dekódol, aki mindannyiunk vigasztalója és aki kimondja magát a lelkünkben, mi pedig tudomásul vesszük jelenlétét, és azt, hogy szavakba nem tudjuk betörni az áramló, lelkeket felkorbácsoló nagy és fönséges Istent. Nem játszunk a fogalmakkal, azok beérhetetlenek, mert mihelyst feltárul a hirtelen lélekben nyitott kapun túl, a fogalomért epekedő ajkak becsukódnak, s éppen abban, amiben imént a lélek esetlenül felismerte, el is rejtőzik. Az „én” oly könnyen tudomásul veszi, hogy ez így van jól, hiszen ha megcsíphetné a szó, csalódott lenne, hogy mégsem az Isten mutatkozott meg a lélek tágas mezején, megnyitva a látóhatárt múltra, érthetővé téve egyetlen sejtelmes pillanatra a jelent. Ám a teljes látóteret az örökkévalóságra feszíti ki, mint végtelen, földi színekhez nem hasonlítható élő vetítővásznat, ahová felléphet az „én” gyermekként, ifjúként, de szemlélheti ott magát rég megholt szerettei eleven társaságában. Kedvünkre csaponghatunk idősíkok mentén, ám lelkünk emelkedéseit titokzatos felvonó kezeli, a lélek általunk is titokzatos szükségletei szerint. Istenről beszélni nem lehet az emberségünk megtapasztalása nélkül. Nem tudunk az emberi szavakkal eleven filmet vetíteni, mert bennünk szól, jelenül meg, s ezeket az utolérhetetlen pillanatokat próbáljuk a gyenge emberi szavakkal összefércelni. Ez azonban csöppet sem kápráztató, mindig silány, mindig kevés és feltárt rendszer marad bennünk, melynek tárgykörei, s annak határai alig felismerhetők, és az elmosódott határok mögött megsejti a lélek, hogy kicsoda a szíve mélyén eleven „én”, melyet csak Isten vonatkozásában lehet felismerni. Vannak ilyen veszélyes pillanataink, s a szeretet nélkül ezeket valóban veszélyesnek éljük meg, ám most közösségben elmélkedtünk, s szavaink, mint rozoga sínek vágánnyá lettek, melynek édes terhét de szívesen hátunkon cipeltük, miközben dohogott lassan induló, majd zakatoló, kattogó vonatunk.

Harmattól csepegő reggelekbe robogtunk be, ahol az idős, járni alig tudó asszonyok friss elsőáldozó kislánnyá töppedtek, akik térdig érő szoknyácskában csatangolnak a kora reggeli falu utcáin és apró kezecskéikkel, a jó anyákkal vesszőkosárkáikba morzsolgatják a nedves virágszirmokat, hogy az Úrnapi körmenetkor a legméltóságosabb előtt a földre kanyarintsák vékony karocskáik előkelővé nemesült suta mozdulataival. Énekelni kezdtünk, minden szép, régi éneket, amit évszázadok óta a néplélek kirítt az Isten után búsongó lelkéből. Hamisan szóltak a hangok, de nem bántuk, a kezdetben recsegő hangszálak idővel megolajozódtak és a Te Deumot azok is zengeni kezdték, akik a szöveget ugyan olvasni nem tudták, de lehunyt szemmel lelkükből szólt a néma hang.

– Ugye, amit belül, a lélekben énekel az ember, az sosem hamis – mondta nevetve Imre bátyám, aki ugyan nem volt jelen, de lakótársa, Lajos bátyám lelkendezve mesélt neki a méltóságteljesség befűtött páncélvonatában történt, szentségimádással befejezett Bibliaóráról. Fáradtan szédelegtünk el az ebédhez, s a kora délutáni pihenés zsengéjében kopogtam a két férfi szobája ajtaján. Lajos bátyám arca felderült, ágyáról felpattant, én széket húztam Imre bátyám ágyához, s egy beszélgetésbe ültem bele.

– Most mesélem éppen az Imrének, hogy milyen szép volt az Úrnapi emlékmenet – most éppen a feldíszített sátrakról beszélgettek.

– Egy alkalommal, az anyósom hazahozott egy ágat a sátordíszek növényei közül, s gondolta, elülteti az udvarban, hátha meggyökerezik.

– Ó igen, szoktak hazavinni a virágokból, zöldekből – emlékeztem magam is e szép szokásra.

– Mondta az anyósom, ha megered megered, ha nem, nem. De évtizedekig olyan gyönyörű piros rózsákkal tündökölt az udvarunkban, a feleségem annyira vigyázott reá, öntözte szegény, hogy ezt az édesanyja a sátorból hozta, Úrnapjáról.

– Ó igen, ezek tűnnek el, ezek a szép hitek, a templomból hozott virágok gyökerei, azt kellene újra megeredeztetni. A boltban vett virágoknak már nincsen története, csak blokkja van. Nagyon szép történet – merengtem el, és láttam Ilonka nénit öntözőkannával a kezében, amint meg-megállt az úrnapi virág előtt, és a piros bimbók alatt kislánnyá lesz, édesanyja jelenlétében. Mennyire más édesanya-idéző ez a virág, mint a sírjára, a temetőbe kivitt hervatag bokréta. Ezek tűnnek el, meg a lelkünkben dalolt, sosem hamis énekek.

– Az bizony nem hamis soha, ha az ember nótázik belül, attól is jókedve kerekedik, és észre sem veszi senki, nem zavarunk vele senkit. Nem tudja, nem hallja más azt, csak a Jó Isten. – szólt Imre bátyám, talán egy dalból kifele.

– Szokott énekelni magában, Imre bátyám? – sandítok a pihenő, de élénkülő figyelmű férfira.

– Szoktam, ahogy most a Lajos is mondja, eszembe jutott. Kiváltképpen akkor, amikor iskolába jártunk. Mi hetedikesek, nyolcadikasok jártunk iskola után délután hittanórára és a hittanóra előtt vártunk a tisztelendő úrra. Alig vártuk, hogy legyen egy kis idő, akkor volt az ember ilyen süldő gyerek, ott táncoltunk kint a folyosón, tudja, a lányok meg a fiúk. Ugye, akkor volt a sláger, hogy már táncolni akart az ember, de még nem volt abban a korosztályban, hogy bálba mehessen, s akkor ott a folyosón táncoltunk.

– Szabadott táncolni? – évődtem a titkot felfedő emlékező sihederrel, kinek összeakadt csánkjait láttam a szemem előtt, s mosolyogtam ezen.

– Hát azt nem látta senki, csak mink akik ott voltunk. A lányok vitték az énekben a prímet, azt énekeltük, ami éppen sláger volt, vagy magyar nótát és csárdást jártunk. Mi, fiúk esetleg dúdoltunk, inkább csak táncoltunk, de a lányok harsogva nótáztak. Lajos mesélte, hogy milyen szép énekeket énekeltek, valamire én is emlékszem, de legtöbbje csak a lelkemben hangzik, sokszor a szöveg nélkül is hallom, és értem.

– Emlékszik maga is az Úrnapi ünneplésre? – fordulok felé, mert ő nem volt jelen.

– Hát nézze, mindenre, ugye az ember mindenre visszaemlékezhetne…

Lajos bátyám, mint egy jó kisdiák, aki súgni akar a vizsgán, kisegítő kérdéssel siet cimborája segítségére, s hárító mondatába belesüvít, mint a kereszteződést jelző vonatfütty.

– Emlékszel, Imre, ha azt mondom neked, hogy sátorokat építettek, nálatok is biztos.

Mint egy türelmes tanítónő, úgy figyeltem ezt az elmélkedést, s a lelkes diákot, aki megpiszkálja társa emlékezetét, és képekkel eleveníti meg a fakó emlékeket.

– Hogyne, hááát… csináltuk a templom körül, meg aztán voltak ilyen megállók, az ember ment a körmenetben, ugye akkor mindenhol megállt az ember imádkozni. Földíszítettük a sátort, mentek egyet, énekeltek, imádkoztunk – felel a kis diák, ám a súgó belesóhajt nehezen meglelt mondatába.

– Szép életünk volt akkor! – s mosolya körbeéri öreg arcát, s e mosoly arccsontja mögé gyűri be a ráncokat, s a kilencvenegy évet időtlenségbe vonva egyszerre emlék és ugyanakkor óhaj, mely önkéntelenül fakadt szóra ajkán.

– Ez volt a szép élet?

S most úgy fordulok felé, mint egy elfogódott édesanya, aki büszke arra, hogy gyermeke meglátta az igazán szépet, a valóban nemeset.

– Mitől volt szép? – kocogtatom meg tapintatosan, halkan ezt a titkot, csak nehogy bezáruljon, mielőtt kimondja, hogy mi a lényeg.

– Attól volt szép, hogy az emberek hittek Istenben, és Jézusban. Tudja, ha elmegy valaki ilyenre, mint ez a bibliaóra, igaz, több éneket sem tudtam, de mit tanultunk a katekizmusban? Ünnepnap, vagy vasárnap misét becsületesen hallgass! Hát, ezt úgy is érthetjük, ha nem is énekele, de hallgassa, igaz? – néz rám pajkosan az előbb még súgó, aki most tőlem felmentést remél, s én, mint egy jó tanító, nevetve, az őszinteségét, s szellemességét értékelve, biccentéssel megadom.

– Deeee, igaza van! Hát még az, hogy mi belül, a lelkünkben meg tudjuk a dalt szólaltatni, az milyen Istenérv! Hiszen ha nem Isten képmására lennénk teremtve, hogyan tudnánk belül énekelni és azt lelkünkkel hallani? Hogyan volna lehetséges idők vonalán, emberöltők gyepűjén áthágni?!

– Úgy dobogott a szívem – mondja Lajos bátyám remegő ajkakkal –, amikor az énekeket maga úgy kiénekelte, hogy Istenem, én miért nem tudom ezt az éneket?! Azt tudtam, hogy Szállj be szívünk, no, hogy is volt az… – gubancolódott össze emlékezete fonala, ám én dalra fakadtam, s kibogoztam

– Szállj be szívünk hajlékába… – s már Lajos bátyám tenorjával kísérve folytattam… – jöjj be lelkünk pitvarába...ott nyugodjál…

– s ezt tudom, már tudom... – lelkendezik, miközben én lopva Imre bátyánkra sandítok, vajon lelkében szól-e az ének? Ám ő most elrévedezett tekintetével, igaz, nem tudtam, hogy merre jár, azonban kiderült nemsokára, hogy ekkor emlékvonatán régi úrnapi sátrak között sétált, élesítette a képet. Ez akkor vált világossá előttem, amikor hamarosan kis faluja utcáiról mesélt. Lajos bátyám tovább szabadkozott.

– A többi éneket is tudtam úgy nagyjából, de mondom, nem rondítok bele a szép énekükbe, nem jutott akkor minden sor eszembe, de dúdoltam.

Nagyvonalúan, szeretettel intettem meg.

– Akkor a magáé legalább nem volt hamis, mint a mienk. Milyen döcögve kezdtük a Tantum ergo-t, de kellett volna az orgona alája, de a Jó Istennek talán így is tetszett.

Bizony, emlékkapukat nyitogatott a tantumergónk, mert a 96 éves, a 92 éves szinte provokált engem, amatőr előénekest, hogy az Adoro te devote-t, azt tudom-e? Tudtam, s bizony akkor én is jól feleltem, s elénekeltük, másodjára már énekszerűen zengett. Közös elmélkedésünk, dalolásunk egekig hatolt, s felrázta e fáradt, emlékek mezején kincsekbe rúgó embereket, s engem is felrázott, mint ki potyautas haladtam utánuk ezen izgalmas kalandtúrán. De szép világba léptem! Istenem, hát ez a világ létezik, hiszen benne állok éppen, s az utazásnak még nincsen vége. Imre bátyám gondolatai lassan gurulnak lelkesedésünk után, de végül beérnek minket, s álmélkodva nézek körül a felvidékről menekült ember új falujának kis utcáin, most oda hívott bennünket.

– Akkor, az emberek, mikor én gyerek voltam, az utcát minden szombat este elsöpörték, pedig akkor tényleg kommunista világ volt, ugye a házunk előtt egy széles utca volt. Volt egy földes út, egy patak és utána volt a köves út.

Lajos bátyánk szinte túllicitáltva mondta.

– A házunk előtt bizony mindig rend volt, az apám, huhú, minden vasárnap felseperte az utcát. Olyan volt apám, amikor mentünk dolgozni – nem messze volt tőlünk a templom –, és ő mindig kalapot hordott, mindig. Egy férfi a fején mindig kalapot viselt. Amikor mentem vele, volt amikor a kezét fogtam, megálltunk a templom előtt, ott volt a kereszt is, apám mindig levette a kalapot a fejéről, s keresztet vetett. – Fiam, vedd le a sapkádat a templom előtt – intett engem is. – De Apukám, nem tudom feltenni majd a sapkát, húzódoztam, ám Apám kérlelhetetlenül mondta. – Vedd le, majd akkor én segítek, de itt, a templom előtt mindig levesszük a sapkánkat, és úgy vetünk keresztet.

Lajos bátyám hangja visszaidézte a kemény atyai hangot.

– Ez úgy előttem van, mintha most lett volna – mondja erélyesen – pedig ez nyolcvanhány éve is lehetett?

– Mikor született az Édesapja? – segítek átlépni a közel nyolc évtizedet.

– Apám 1897-ben született.

– Hm. – csak ennyi jött ki csodálkozó lelkemből, mert egy ilyen korú ember megidézése nagy tekintéllyel lépett a múltidéző emlékezésbe.

– Az nagyon nagy ember volt, huszárőrmester volt, tanította a legényeket a kaposvári huszárlaktanyában, kiképzéseken tanította lovagolni a kiskatonákat. Megjárta a szerbiai háborút, a II. világháborút és ezért mentette meg a Jó Isten. A Don-kanyarnál szolgált és 1942 karácsonyára hazaengedték, pedig ezer emberből csak tízet engedtek haza, elsősorban azokat, akik nagycsaládosok voltak, s Édesapám, mivel öt gyereke volt, köztük volt. Két hetes eltávozást kaptak, igaz, a hazaút is eltartott egy hétig, de megérkezett. Most gondolja el, ekkora kis karácsonyfát készített Édesanyám, arra diót, cukrot aggatott. Úgy volt, hogy Édesapám ezt a kis fát majd viszi vissza, az ottmaradt társainak, de mikor ment vissza, senki nem volt már.

Ahogyan ideért a történetben, a hangsúly is egyre lejjebb ment mondatain, s súlyos csend volt a pont a mondat végén. Ez a csend akkor is elmondta volna, hogy mi történt, ha az emlékező nem folytatja, azonban a történet gördült tovább, szinte hallani lehetett a síneken kattogó, Don felé robogó vonatot, szinte látni lehetett a kókadásnak ellentálló kis fenyőágak remegését, a szomorú baka kezében.

– Tudja, akkor volt az a nagy bekerítés, amikor a magyarokat, németeket bekerítették, ott mind meghaltak, apám barátai, a tisztek, ott mind halott volt, aki ott maradt. Oda már be sem lehetett menni. Apám akkor két napra rá megsebesült, meglőtték a lábát úgy, hogy a térdén bement a lövedék és a combja végéig hatolt, de ez volt a szerencséje megint! Ekkor hazakerült Debrecenbe, a hadikórházba, onnan írt nekünk levelet, addig semmit nem tudtunk felőle. Micsoda érték volt az a levél! Akkoriban nem lehetett levelet írni, én emlékszem, hogy milyen érték volt az, ha valaki a frontról értesítést küldött, ami sokszor 2-3 hónap múlva érkezett meg, addig semmit nem lehetett a katonákról hallani. Nem voltak ezek nagy levelek, de a legszebbek voltak, a család sokáig őrizte ezeket, az életadás leveleit.

„Élek még, Jól vagyok, kórházba vagyok, lövést kaptam, – de nem írta, hogy hová kapta, csak annyit írt, hogy – hazakerültem Debrecenbe, ne aggódjatok, nincs már semmi baj, tudok enni.”

Amikor hazajött, két hétig Pécsre vitték karanténba, mert a fronton nagyon csúnya világ volt, sokat mesélt arról, hogy sokszor csak úgy tudta elhagyni a harcteret, hogy halott társai holttestén szaladt, szóval nagy volt a fronton a fertőzésveszély, ezért rendelték el a karantént. Amikor Pécsre hozták, akkor mehettünk látogatni, de kikötötték, hogy csak ketten mehetnek, ez szabály volt. Édesanyámmal én mehettem, mert én voltam a legkisebb gyerek. Képzelheti, hogy milyen sírás volt! Édesanyám is még fiatalasszony volt, én meg a 10 éves gyerek, amikor megláttam a zömök apámat, aki csonttá soványodva feküdt. Úgy öleltem volna, de nem lehetett puszit adni, nem lehetett közel menni. Annyira örültem, hogy még egyszer láthatom az Édesapámat. Akkor is láttam benne a kaposvári kiképzőtiszthelyettest, aki nagy tekintéllyel tanította be az újoncokat, azt a büszkeséget érzem most is a szívemben. Hú, te Úristen! – sírtunk édesanyámmal együtt, de hogy vártak otthon a testvéreim, hogy hogy van apukánk.

Elgondolkodtam, s hangosan csodálkoztam.

– Lajos bátyám, hogyhogy maga mehetett el az Édesanyjukkal?

A mesélő azonban rögtön rávágta.

– Mert én voltam a legfiatalabb.

– Azért?! – álmélkodtam. – Az ember azt gondolná, hogy éppen a legidősebb mehetne ilyen esetben – logikáztam, ám járatlanságomra Imre bátyám szólt közbe.

– Nem, a legfiatalabb mehetett, mindig így volt ez. A legfiatalabb gyerekkel akart a szülő találkozni, tudja mit mondok.

Hát, gyér eszem nem értette, s azóta is ezen gondolkodom, valami másfajta erkölcsi rendben, abban talán megérthetem, de belenyugodtam, hogy én ott még nem tartok, de erről a vonatról én le nem szállok és oktalan bizony nem maradok. Kivárom türelmesen, amíg magyarázatukhoz egyszer fölér majd az eszem, vagy az erkölcsi rend magaslataihoz a hiányzó grádicsot elérem.

– Végül hazakerült az Édesapja? – kérdeztem elébe, mert kíváncsiságom kotnyelessé tett.

– Hazakerült, 72 éves koráig élt az én jó Apám, százszor, vagy ezerszer is elmesélte a háborús történeteket.

Lassan eszmélkedik a tízéves, néhány percig csend üli meg a három ember lelkét, én biztosan nem merem e csendet megtörni! Félek, hogy e világ hirtelen köddé foszlik körülöttünk, s ők visszarévednek gazdag lelkükbe, de én itt maradok, s kiesem, de hová? Itt nincsen olyan biztot adó erkölcsi rend, most nincsenek kalapot emelő, keresztet vető Édesapák, akik levettetik a nebulók fejéről a sapkát. Ma csak kevés Édesanya gyökereztet úrnapi körmenetről elhozott virágot és én sem értem még, hogy miért a legfiatalabb gyereknek kellett mennie. Ebben a kifordult világban kitől tanuljuk meg a rendet, ha ők elmennek? Lajos bátyám pedig vészesen növekedik, a tízéves előrement, már apa, nagyapa, hajlott hátú, mégis délceg ember, de lépteimmel nem érem utol. Az nem lehet, hogy végül a nélkülük, erkölcsök nélküli világban maradok. Imre bátyám lehunyt szemmel méláz a mondottakon, s belső utazását már nem követhetem. Felnőtt hirtelen a tízéves, s beszél tovább, minden mai dolgot a régi renddel értelmez, vagyis folyik tovább a tanítás, a beavatás, én is lassan eszmélkedek, s figyelmem újra mellészegődik. Mert világok nem múlnak el, mert minden szép felvétetik az örökkévalóságba és azért éreztem az imént szorongást, mert nem láttam, mert nem éreztem a kaput, mely rányílott erre. Istenben van minden jónak, szeretetnek értelme, mindegy, hogy itt a földi pályán milyen a fogadtatása, eredménye, meddig tart, vagy mi a látható haszna. A történelem sem letűnt világok története. Benne emberek éltek, az ő történetük az utódok emlékezete, ami nem üres eszméket hordoz, hanem jellemeket, kapcsolatokat és viszonyulásokat. Úrnapi énekkel kezdődött, s hány lelket átfútt a Lélek, aki tényleg vigasztal, tanít, összeköt, értelmet s reményt ád. Boldogan, szinte repülve hagytam magam mögött a folyosót, a kis szobát, a két fáradásig beszéltetett embert, s amikor az otthonból kiléptem, benne álltam az örökkévalóságban. Sem előttem, sem mögöttem az út végét sehol nem láttam.