Szeretet Nagykövetei

​Már régóta tudom, hogy a napomnak soha nem akkor van vége, amikor a munkából hazafelé igyekszem, s ennélfogva már soha nem igyekszem, hanem minden fáradtságon át szívem látásával kísérlem meg észrevenni a lelkeket, mert a velük való találkozás engem is bölcsebbé tesz. Különösen a fiatalok felé való nyitottság buzgalma gerjeszti belső észlelőképességeimet, s ilyenkor avval az izgalommal merülök bele a velük kezdett beszélgetésbe, mint a frissen vizsgázott orvos, aki először operálhat egyedül. Tudásomat nem tankönyvekből horgászott betűkből hordom elmémbe, hanem lelkem vetítővásznára a nagy életmesterek ráncos, mélyen ülő bölcs tekintetéből olvasok, amiket a lelkemre véstek őszinte szavaik, tanúságtételeik.

Gyakran megrendülök, amikor belegondolok abba a nagy bizalomba, mellyel engem – érdemtelenül is – megajándékoztak. Bár tudom, hogy e bizalom nem nekem szól, hanem annak, aki lelkem tekintetét beirányozza, és az ő lelküket is nyitogatja, hogy az emlékezet hosszú folyosóján elrejtett kincseket felfogásom elé hozzák. Azonban a felismerésben sem vagyok magamra utalt, mert érzem, hogy mintha a mindenkit egyformává tevő közöny sivár útján hirtelen jelzőlámpák gyúlnának, melyek fényei odavezetnek, ahol művelni kell a parlagon hagyott földet.

Ifjúságunk nevelése ilyen parlag, és be kellene már vallani, hogy ők magukra lettek hagyva, eszközök, és élő, termőképes vetőmagok nélkül. Parlagnak neveztetik a műveletlen mezőföld, melyet eke, ásó, kapa érintetlenül hagyott; különösen pedig, melynek művelését elhanyagolták. Különbözik tőle az ugar, mely csak a bizonyos ideig, mondjuk csak egy évig műveletlenül s vetetlenül maradt szántóföldet jelenti Burjánnak, bűnnek lettek hagyva ifjaink, akik ekét, ásót, kapát nem láttak, s most már csak írtókapával lehetne bemenni oda, ahol belőlük új élet fakadhatna. Irtókat kell küldeni a burjánnal benőtt vetésekbe, erdőkbe! De nem olyan írtókat, akik bemenve kihúzzák a fák gyökereit is, mint az utcára sereglett tanítók, akik erdőbért követelnek, miközben elfelejtik azt, hogy az erdő az eredő, vagyis onnan ered az élet! Szegény gyermekeink, olyanok, mint a népmesék hősei, akik erdőn-berdőn bujdosnak keresztül. Ha hatalommal eljáró erdőbíró lennék, én most sok tanítót erdőbírsággal sújtanék.

A vonatfülke előtti megszokott, lehajtható ülések nem volt használhatók, mert biciklik álltak előttük egymásnak támasztva. Csalódottan indultam a kocsi utastere felé, s kissé kelletlenül pásztáztam végig tekintetemmel az utasokkal tömött üléseket. Mindenhol ültek, választásom mégis a krumpliszirmot rágcsáló, lábát a választott ülőhelyemen nyugtató fáradt fiúkkal szembeni helyre esett. Süldő legény modoruk érkezésem e hirtelen ingerére nem talált jó választ, a szemüveges fiú grimaszokat vágva nézett az ablaknál ülő társára, és szótlan tekintetváltásukban felismertem a zavar, és a neveletlenség elegyét. Engem belül kuncogásra késztetett ez az esetlenség, ám csendben, mosolyogva vártam, hogy mi sül ki ebből az utazásból. Elővettem jegyzetfüzetemet, s tollal a kezemben nem is az íráshoz készülődtem, mert sejtettem, hogy e mozdulat megpiszkálja zavarukat, s elindul a beszélgetés, melynek vezére most is az értelemkeresés lett.

Jó megfigyelőnek kell lennie annak, aki a beszédhez nem szokottakat szóra kívánja bírni, s megbolygatni bennük a gondolkodást. Szóért szót adni nem sokba telik, tartja egy régi közmondás, ám ennek népi igazságát megrontotta már a hazug szavak világa, ami nem a szót, hanem a bizalmatlanságot plántálta a fiatalok lelkébe, beléjük fojtva azt a szót, amiben valaki, aki mindent teremtett, kimondja magát: ők ezért nem ismerik a világ Teremtőjét. Tudtam, hogy az első szót nekem kell kimondanom, bár a szemüveges fiú szenvtelen, szigorúbban megítélve szemtelen pillantásai akár gátat is emelhettek volna első szavaim elé. Azonban én most előbb felfelé, a világ Teremtője felé tekintettem, s a csak azután a lusta tekintetű, szemtelen suhancra, aki olyannak tűnt, mint a gabona, melynek csak toklásza, polyvája van, de szeme nincs. Az ablak mellett kifele tekintgető fiú szemeiben azonban valami mást láttam: zöldeskék tekintetében volt valami fényesség, valami mélyről jövő magkezdemény ígéretes ragyogása, ám érezni lehetett belőle azt a feszt, amit unott társa lehelt léhán a közöttük áporodó forró levegőbe. Hangulatainkra, kedélyünkre óhatatlanul hatással vannak azok, akikkel vagyunk, és a lomha elme társasága megbéklyózza a gondolkodást. A lomhaság általában a tagok tespedésében, hanyatlásában, lehajlásában is megmutatkozik: a szemüveges fiú teste mintegy szétfolyva terült el a forró kárpitú ülésen, míg társa egyenes háttal, tekintete irányába fordított feszes testtartással ülve meredezett a sebesen haladó vonat ellenében elkapott széles szántók aranyló tarlójára.

Fontos állapota az embernek, kiváltképpen a nevelteknek a kedélyállapot, nem szabadna elmellőzni, hiszen ezen állapot alatt értjük az embernek mind lelki mind érzéki összes vágyó tehetségét vagyis inkább állapotát, indulatját, melyben az akarat a vágyakkal kerül küzdésbe, ami által a külső-,vagy belső érzékekre ható benyomások az embert akaratlanul is magukkal ragadják. (Czuczor-Fogarasi Magyar nyelv szótára)

Csak később értettem meg, hogy csillogó szemű sihederünk mi izgalmat látott a sebesen elillanó szántók képsorában. Akkor még én sem láttam, hogy az aranyló, érett búza, rozs, árpa csillogása tükröződött szívéből, fel a szemeibe, ami a lelkét tükrözte, meglobbantva a vágyainak pernyéjét.

– Kirándulni voltatok? – indítottam a szavakat, s a többit a Jó Istenre bízva vártam válaszukat.

– Igen, egy 250 km-es biciklitúrán voltunk – válaszolta a szemüveges fiú, ám tekintete éppoly unott maradt, mint kezdetben.

– Akkor biztosan elfáradtatok, már értem, hogy miért terülsz így el az ülésen – próbáltam ingerelni kissé, mert engem zavart, ahogyan ő ott ült.

Most működésbe lépett a lelkiismeretében szunnyadó, valami nem tanult, mélyen remegő belső tudás, és szavaim hatására feljebb csúsztatta felsőtestét, és egyenesbe vágta magát, tovább majszolgatva egészségtelen csemegéjét. Nagy különbség mutatkozott a két fiú között; testtartásuk, mozdulataik árulták el mindezt. A ragyogó szemű, akit Árminnak hívtak, sokkal fegyelmezettebb volt, figyelme is kitartóbb, mintha több érzékkel figyelt volna a külvilágra, s közben lehetett érezni, hogy belső figyelmével is mindent átelemez. A beszélgetésünk alatt keveset beszélt, megfigyeltem, hogy csak akkor válaszolt ő kettejük közül, ha kérdésemet közvetlenül hozzá intéztem, s felé fordultam. Egyébként a szólás jogát mindig a másik, Zsolti bírta, ki egyértelműen lanyhább volt, s szava járásában sem lehetett érezni a megfontolást; túl gyorsan válaszolt, s nem mérlegelte azt, amit kimondott.

– Most hazafelé tartunk, és nagyon fáradtak vagyunk – szólt a lomha fiú, s mintegy rejtjelezett üzenetként kívánta tudtomra adni, hogy fárasztja a beszéd, talán ha békén hagynám őket...

– Dehogy hagyod! – szólt bennem egy hang, aki nem én voltam, s derekamat kiegyenesítve, mintegy gátőr, aki a gátra hág, hogy mérlegelje a vízszint növekedését, tovább folytattam a harcot; nem a fiúkkal, csak a lomhasággal, mely az ördög modernkori kamaszmegrontó maskarája.

– Mentek még máshová is a nyáron?

– Nem, most hazamegyünk, és otthon leszünk – hangzott a tőmondatos felelet, melytől lezárást remélhetett, de nekem e vallatást folytatnom kellett türelemmel.

– No, aztán mivel töltitek a napot majd otthon? – kutatói kérdésem meglepte, de ráérzett az illemre, s válasza egyre készségesebb lett.

– Hát, napközben számítógépezek, pihenek – hergel a szemüveges. Tekintetemmel láthatatlan filmorsóra tekercseltem volna fel a fiú válaszát, aki a befűzött filmje kockáit szememben meglátva gyorsan kiigazította elsietett válaszát.

– Meg megyünk a tanyára is, dolgozni.

A ragyogó szemű Ármin felkapta fejét, s okos tekintetével helyeselt, majd ő is hozzátette.

– Persze, a tanyán sokat kell dolgozni.

– Hm – válaszoltam, ügyelve arra, hogy válaszom helyeslésnek ne tűnjék. Ezt a dialógus-fogást olyankor alkalmazom, amikor a beszédvezérséget át akarom vezetni valaki másnak, ám ezt a másiknak is akarnia kell. Gyakorta tapasztalom, hogy a gyerekek, s a felnőttek is, ezekben a hallgatásokban mintegy kizökkennek a kérdés-felelet erőtlen erőviszonyaiból. A jó beszélgetésben soha nem a válasz a lényeg, hanem az, ami a választ adó lelki színterén a válasz születése, testesülése előtt végbemegy. A régiek életében azért nem voltak nagy viták, és mindennapos perpatvarok, mert nagy csöndek voltak. A paraszti életben a munkamegosztás nagy odafigyelést kívánt, és súlyosabbá lettek a másik ember mozdulatai, azok figyelemmel kísérése, és a szavak idő előtti kimondásának idétlenségei nem rombolták úgy az emberi kapcsolatokat, közösségeket, és a nyelvet. Ma, amikor nincsenek közös munkák, és lomhák, tunyák, kényelmesek az emberek, mert nem kell voltaképpen semmit saját maguk számára előállítani, többet fecsegnek, súlytalanná lesznek a szavak, és vicceket faragnak a bölcs, tömör tőmondatokból. Amikor a régi ember kimondott valamit, annak előtte nem kellett sokat gondolkodnia, mert úgy mondott ki mindent, amint van, ahogyan gondolta.

A fiúk azonban hallgattak, s nekem is tartanom kellett magamat a hallgatáshoz, ám nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy valaki más meg fog szólalni, s kisegít ebben a lélekmentésben. Engem, s a véges türelmemet is edzik ezek a nagy hallgatások, ami úgy tetszik néha, hogy végtelen. A régi közmondás, miszerint kinek mi van a szívében, kitetszik szemében, most eleink bölcsességét igazolta. Az elsuhanó tájat egy megálló képe törte meg, s az aranyló gabonatáblán hatalmas kombájn rengette meg a félig letarolt gabonatengert, s prüszkölve ontotta hátuljából a napfényben csillogó, a lehulló szalmaszálak fölé felrepkedő, levegőben bukdácsoló apró töreket. Ármin szólalt meg először, nem is szólt, hanem izgatottan kiáltott fel, s könyökével lusta barátját megbökte.

– Oda nézz, egy John Deere kombájn, nézd azt a futamot, oda nézz!!!

Zsolti azonban csak barátja lelkesedésének töredékét mutatta, odanézett ugyan, ám csak szavaival helyeselt. Ármin teste befeszült az elragadtatott figyelemtől, s most már megpendült az a húr, ami benne a legszebben szólhat. Beszélgetésünkben egy darabig csak hallgattam, s így tudtam meg, hogy ők a tanyán már megismerték ezeket a hatalmas gépeket, már arattak kombájnnal, kaszáltak is, és hogy micsoda belső digitális vezérlőberendezésekkel vannak felszerelve ezek a gépek, s mindketten gazdászok lesznek. Kacagnom kellett, de uralkodtam magamon, s földművelő kérdésekkel vizsgáztattam a leendő gazdászokat.

– Mit tudtok a földről? Mit élt át a föld az aratásig, amíg a gabonát megérlelte? Volt egy gazdász barátom, tudjátok, ő tavasszal, a szántáskor megkóstolta, megízlelte a földet. Ismeritek-e a búzát, rozsot, árpát? Meg tudjátok-e különböztetni a színét, szagát?

– Persze – hangzott a magabiztos válasz.

– Nos, akkor most levizsgáztatom a leendő gazdászokat – fordultam feléjük ravaszul, s ők nagy mellénnyel várták a kérdéseket. – Most azt képzeljétek el, hogy nincsen elektronika, nincsen digitális vezérlés, nincsen permetszer, benzin, csak ti, az erőtök, és a föld. Elbírnátok-e vele? Tudjátok-e, milyen kaszálni? – Ármin most túl gyorsan felelt.

– Hogyne. És már több hektárt kaszáltam géppel.

– Hohó! – figyelmeztettem – én valódi kaszára gondoltam, amit te a karod hajlításával suhintasz. – Beszélgetésünk során jegyzetfüzetem csíkos lapjára kaszát, sarlót, ösztökét is rajzoltam, elmagyaráztam nekik azt a régi életet, amit első nagy mestereimtől, apámtól, és idős barátnőmtől tanultam. Megértettem, hogy ezek a fiúk a gépek magaslatára vágynak, mert a csúcstechnológia éppúgy elkábította őket, mint a lövöldöző játék a számítógép előtt ülve. Megértettem, hogy ők a gépezetre, a nagy, monumentális zúzásra ácsingóznak, és sosem fogják a frissen felszántott földet megkóstolni, a nedves föld szagát belélegezni, ők nem tudják majd a gabonafajtákat becsukott szemmel, a szagukról megkülönböztetni. Idős barátnőm apja jutott eszembe, aki kézzel vetette a gabonát, kék suszterkötényében járta a határt, s a vállára feldobott, bekötött szájú zsákot megnyitva marokszám szórta el a magokat, s apjukat látva a gyerekek is eltanulták a vetőmagot szóró kézmozdulatokat. Szép egyenletesen kellett szórni, majd amikor már volt vetőgép, azt a ló húzta; abba öntötték bele a vetőmagot, azután ment a gazda, és látta, hogy hol van a határ. A régi földművelő embernek meg kellett figyelnie az időjárást, a természet minden apró rezdülését, karban kellett tartania az eszközeiket, amiket jórészt szintén maguk csináltak.

A termény előteremtése a férfi dolga volt, a gyerekek pedig beléjöttek a munkákba. A legkisebbek libapásztorok voltak, s a kihajtott libákra vigyázva a körülöttük található dolgokból játékot farigcsáltak, elfoglalták magukat, míg a nagyobbakra bízták a teheneket. Az aratásnál a marokszedés, kévekötés volt a gyerekek, asszonyok feladata, de nekik jutott a baromfiudvar kisöprése, a baromfitrágya kihordása, amit a konyhakertbe, a virágokra használtak. Nekik ez volt az életük, ez volt a gyerekkoruk. A gabonafajtákat felismerték, mert avval foglalkoztak, abból volt az eledel. A fiúknak nem csak a kaszát rajzoltam le, hanem az ösztökét is, s nógattam őket arra, hogy ezeket tanulják meg, mert ha nem lesznek gépek, ezzel a tudással ők akkor is termelhetnek.

– Azért mondom – meséli idős barátnőm – hogy nincs fogalmuk a mai fiataloknak az életről, mert a felfogás arról kell, hogy legyen, hogy az Isten megteremtette a földet, és az embereknek szabad akaratot, adott, és gondolkodást, hogy csináljátok, építsétek ezt a világot. Ha fölfognák, hogy Isten teremtette ezt a világot. De ha nem ismerik a lényeget, akkor ez a világ nem fejlődik. Mert Isten azért teremtette ezt a földet, hogy fejlessze, szépítse, építse az ember, és nem azért, hogy tönkre tegye, és felfuttassa a földművelést a haszonért. Hamar, gyorsan akarnak terményt, akár olyan áron is, hogy beavatkoznak a természet rendjébe, és termelik azokat a terményeket, amikben benne van minden betegség, mert nem az Istentől rendelt módon, és időben, és nem a megfelelő eszközzel művelik meg azt, amit Isten életnek adott.

Egy száraz mag évekig állhat egy papírzacskóban, de ha azt elvetik úgy, ahogyan kell, az előkészített földbe, és hagyják, hogy a megfelelő belé teremtett módon kiteljesedjék, akkor a természet minden értékét, a napsütéstől kezdve a hűvös esőig mindent magába épít, amivel az embernek életet, és erőt ad. Ma ehetünk sok zöldséget, gyümölcsöt, s mégis milyen betegségekkel küzd az emberiség, mert ezek silány, agyonvegyszerezett, felgyorsított technikával előállított termések lesznek, de valójában éretlenek. Mindez azért következett be, mert az ember elfelejtette a föld technikáját.

– Azért teremtette az Isten az embert, hogy gondolkodjék, de ne úgy, hogy a másikat félrevezesse. Az Isten amit adott az embernek, azt össze is tudja rombolni, mert nem becsüli a földet. Régen úgy kellett megbecsülni a földet, ahogyan egyik ember megbecsülte a másik embert. De ma már nem becsülik meg egymást az emberek sem, a kutyát, meg a macskát többre becsülik, mint egymást.

– Mit gondol, kedves Márika, van ebből kiút? – kérdeztem felelősséggel a bölcs tudóst, s úgy figyeltem válaszára, mintha az emberiség megbízottja volnék, akinek a kapott válasszal rohannia kell a többiekhez, s elmondani, hogyan menthetjük meg ezt a földet, amit nem becsültünk meg.

– Ha lesznek, akik még észhez térnek. De többen vannak, akik a könnyelműséget hiszik. Azelőtt hogy tudtak ennyi szép templomot építeni az emberek, szabad kézzel, gépek nélkül? Úgy, hogy összefogtak az emberek, és egymást segítették. Ahol egy ember nem bírt el egy dologgal, és két ember kellett, ott ketten fogtak össze, ahol négy ember kellett, ott négyen fogtak össze. Hol voltak akkor ott a gépek? Ma azt hiszik a fiatalok, hogy ha kapnak egy nagy gépet, azzal zúzatva mennek, s ennyi a gabona. Régen aratáskor nem voltak kombájnok. A cséplés pedig külön munka volt, szigorú munkamegosztással, ahol mindenkinek, és mindennek megvolt a kiszabott helye. A férfi, aki etette a cséplőgépet – mert így mondták – a kévét feldobta a cséplőgép tetejére, ahonnét elöl ment ki a szem, hátul a szalma, meg a törek. A polyva, amit ma már a tarlón hagynak, az bekerült a csűrbe a polyvalyukba, de ezt is felhasználták. A korpát hozzákeverték, meglocsolták, ebből takarmányt kevertek a jószágnak. Volt minden háznál korpa, mert a malomba vitt búzából kaptunk kenyérlisztet, ami teljes kiőrlésű volt, és kalácsnak való nullás lisztet, ez a fehér liszt, korpát, és búzadarát is. De korpából csináltuk az ecetet is, forrázással, ezt korpaciberének hívták, ezzel savanyítottak. Ezekkel a dolgokkal a gyerekek mindig el voltak foglalva. Volt a gyerekeknek egy saját sorsa. Nekem a faluban voltak barátnőim, heten voltunk, éppen a minap számadást vetettem, de ma már csak én vagyok élő napos, ám emlékszem, hogy amikor bandába összejöttünk (mi 35-ösök, és 36-osok voltunk) otthon a folyosónkon a leszedett napraforgók kalapját levágtuk, abból a magokat, ha már jól kiszáradt kipotyoltuk, és közben magyar nótákat énekeltünk. De éppen így hántottuk le a pamusát a kukoricacsőrről is télen, így hívták a kukoricahéjat., amit a vas gerebenen meghasgatva derékaljnak is használtak. Volt templomba járás, az hogy nem volt tévé, meg ezek a kütyük, az igaz, de ez nem jóra vezette a fiatalokat, mert nincsen nekik felfogásuk.

– Nincs felfogásuk? – kérdeztem vissza, hogy a részleteket is megismerjem. Éreztem, hogy itt nem csak egy kórisme hangzott el, hanem jön a magyarázat, s vele az életrecept, és a lelkembe átfolyó eleven gyógyulás.

– Csak azt tudják, hogy megyünk a buliba, s ott ereszd el a hajamat van Mi nem voltunk olyan felvilágosultak, hogy is mondjam neked, bennünk nem volt olyan, hogy törekedjünk, hogy a más vidékre, vagy egy más országba menjünk, hogy másoktól mintát vegyünk, hanem a saját mintánkat alakítottuk ki.

– Ott, ahol éltek? – kérdeztem elragadtatva, mert szavaiból hatalmas erőt lehetett kiérezni.

– Ahol éltünk, igen – felelte. – Bennünk nem volt olyan érzés, hogy elvágyódjunk innen, hogy városokba menjünk, mert ott élet van. Az volt a jó számunkra, ami itt volt a divat, hogy divatosan mondjam. Akkoriban sem volt mindenkinek az adott faluban a rendelt párja, de ha valaki udvarolni jött egy másik faluból, az rendesen, illedelmesen, az itteni rendet figyelembe véve tette meg ezt. Az én férjem sem itteni fiú volt, egy bálban ismertem meg. Emlékszem, öreganyám még meg is jegyezte viccesen, hogy nem kell pokolra menni ördögért, van itt is elég, ez akkoriban egy közmondás volt. Nem ellenezte, hogy más faluból jött, de nekem ő volt szánva az Istentől. Amit én akkor megfogadtam, az eskümben, ahhoz tartottam magamat. Az eskü hiteles szó kellene, hogy legyen, és ma ez a legnagyobb baj a házasságokkal, hogy esküt szegnek, olyan könnyen, esküt szegnek, akár százezerszer, és nem tartják be a szavukat. Nekünk az eskü, a szó, szent volt mindig, akkoriban ez volt a divat, és nem volt más világ.

– Maguk mit látnak, hogyan érzik, hogy most nincsen rendben ez a világ? – vártam kérdésemre egy kordiagnózist, túl nagy feladatként talán, de megbíztam a bölcs társadalomtudósomban, mert megfigyelései valós 87 év tapasztalatából származtak, az nem íróasztal-okoskodás volt.

– Az a baj, hogy a fiatalok meg vannak tévesztve, és nem tudják, hogy mi az igazság, hogy nincs hitük, hogy nem hisznek Istenben. Valakiben hinni kell. Kell lennie egy olyan igazságnak, ami minden döntésünknek alapja, ami soha nem változik. Ez is a világból indul ki, mert evégett teremtette az Isten a világot, s szabad gondolkodást adott, hogy hinni kell, mert valaki megteremtette ezt az országot is, hogy benne tevékenykedjen az ember, de ők nem tevékenykednek. Nincs felfogásuk arról, hogy mi lenne a jó, és merre vinnék a sorsukat. Az időseket egyáltalán nem becsülik, most már mindenki tegez mindenkit, és nem kérik az idősek tanácsát, mintha teljesen szakítani akarnának a tevékeny élettel, amiben mi éltünk. Azért nincs értelmes felfogásuk, mert nem értik, hogy merre megy a világ, mert nem ismerik, azt a valakit, aki a világot alkotta, aki azt rajtunk keresztül, a jó döntéseinken keresztül vezeti. Akkoriban három család élt együtt, és jól működött, ma meg egy 19 éves már meg akar szabadulni a szülőktől, elmegy inkább albérletbe, mert városon élet van, falun meg nincsen. Nem tudom, hogyan magyarázzam el, de az én gondolkodásom más, és az az ember lényege, ahogyan gondolkodik, és ebben kellenek állandó dolgok. Igaz, hogy ebben a világban is éltem, de engemet a sarkamból sosem tudtak kiakasztani, s másfelé terálni. Mindig így gondolkodtam, amivel sehol nem vallottam szégyent, sehol nem csináltam semmi bosszút, és megbecsülök mind fiatalt, mind időset, de az, hogy így el vannak tévelyedve a fiatalok, hogy nem tudják, hogy van Isten, az elborzaszt. Ki látta az Istent? Senki, tehát nincs Isten! – mondják olyan könnyen.

– Magát miért nem tudták a sarkából soha e sok változásban is kiakasztani? – kíváncsiskodtam, bár éreztem, hogy ez már jótállási időn túli tanács lesz, ám választ kapok minden kérdésre ezzel. A felelettel nem is késlekedett, hangjából eleven erő áradt szét a kis előszobában, és megint megéltem, amit az idős mesterekkel való beszélgetéseim mélyülő szakaszában mindig: megtelt a helyiség tiszteletből megidézett öreg szülékkel, tiszta életű emberekkel.

– Hát, mert így nevelkedtem, és mintát így vettem a szülőktől.

Kifáradva a múltidézéstől, jelenbe került a lényeg, amit a gyerekek ma tényleg nem ismernek, és ezért nem is fejlődhetnek. A vonatos fiúkra gondoltam, akik vágynak a nagy teljesítményű okos gépekre, mert azt hiszik, hogy attól van a hatalom, de ők nem akarnak teljes életet élni, és megokosodni, így nem ismerik az okokat, a lényeget. De ma olyan világ van, hogy a gépi aratásban a polyva ott marad a földön, vagy a szalma közt, ha ugyan el nem potyog. Ezt a polyvát azonban agyaggal keverve faltapaszként is használták. Mivel ma a polyvát elviszi a szél, mint eleink tudását, így nem elég stabil az épületük. Semmit nem szabadna elveszni hagyni az elődök örökségéből. Ők azért nem vágyódtak el onnan, ahol voltak, mert nem hiányzott nekik semmi. Ma az elvágyódás betegsége gyötri az embereket, és mindenki szebb, jobb életről álmodik, ami csak másik helyen, másokkal lehet. Az ember, ha hosszú életet él, előbb-utóbb elveszíti a kortársait és másik világban találja magát, de a boldogsága csak abban áll, hogy hagyja-e kifordítani magát a hitéből, és elfordítani magát azoktól, akitől vette a jó mintát. Hálát adok az életükért, és tanácsaikért, az eleven okoskodásokért, amit át kell menteni a lényegtelen dolgokban fuldokló fiatalok karcolatlan lelkébe.