Szeretet Nagykövetei

Esőt csavar a fellegekből a tél utolsó szorítása. Erőlködik a szél, borzolja a rügyeket pattantó fák éledező koronáját, veri a kibomló virágokat a langyosodó víz, és a felfelé törő fűszálak sűrűsödő tengere kacagja ezt a hatalmát veszített, gyengélkedő telet: már győzött az élet és a húsvéti reményben megfürdött a természet; megállítani nem lehet az ébredést. Dacolni immár nem érdemes, mert sarjad a vetés, himbálódzik a zsenge fűtenger és kiszólítja az embert is téli vackából, hogy eleget tegyen annak az isteni parancsnak, hogy művelje ezt a földet és uralkodjon széllel, esővel birkózva, hogy a föld alatt a láthatatlan élet ígéretét az ember keze munkájával befogja akaratába, és eszes lényének munkával szelidítő édes igájába. Az ember fárad, s mégis fáradhatatlan, mert ereibe, inaiba a munka vágyát az Isten a teremtéssel beléoltotta. Hitet vesztett nemzedékek mélabús kedvetlenségét éppen e munka utálata okozza. A Gonosz a lustaság köntösét béklyóként dobta a kényelemmel megfertőzött, ám dologra teremtett emberekre.

Nyakamba veszem a hosszú folyosókat, s kopogtatok a magány, a dologtalanság álmos ajtóin, majd megszégyenülve távozok idős emberek, komoly bácsik és nénik egykori életteréből, ahová műhelyszagú emlékekkel fűszerezett pillanatokba leshetek be. Néha órák kellenek, hogy ésszel befoghassam, miket kaptam kongó, kényelemtől lyuggatott, dologtalanul, silányul fércelt tarsolyomba. Az utolsó szobában két férfi üle ágyán; mintha két külön világba lépnék be egyazon ajtón keresztül. Jóska bátyánk rádiót hallgat, s közben rejtvényekkel tüzesíti csendesülő elméjét, és e belső élezés hangjait csak a mély, fekete szemek vidám tekintetében látom pattogni, mint amikor csendesen parázsló tűzrakásra magasról újabb száraz tuskókat dobnak, s a lángok csendes nyaldosását élesen pattogó hangok verik fel, s szikrák pattognak hirtelen körüle. Elmés mutatványát nem zavarom, csendes biccentéssel köszöntöm, s társa ágyára ülök. Laci bátyám nyúl kezem felé, örvend érkezésemnek. Óvatosan érkezem meg, s firtatom, szavakkal takarékosan tolakodva, hogy milyen történetbe érkezem. Ilyenkor tapintatosan várok, nehogy emlékeiből kigyalogolva elszalasszak egy meghívást, mely engem olyan világba invitálhat, ahová kísérő nélkül soha nem juthatnék el. Olyan világokban járhatok, melyek előttem léteztek, s aminek képeit emlékekben őrzik, hová bejárásom lehet, ha megvárom a lassú kapunyitót. Most sem teszek másként, csak csendesen ülök, s várom a hívó kapust. A rádió moraján túl csak az eső kopog a szürke ablakokon, távolról hallani lehet, hogy füvet nyírbál valaki, bajlódva az esővel, ragadó fűvel birkózva. Ember és gép harcában nincsen harmónia, csak küzdelem, melyben az ember gyakran alulmarad. Nem gombnyomásra teremtetett az embernek a tíz, s ízenként is mozogni képes ujja, és részeiben is erőt, alkotást rejtő karja. E karok most ölbe eresztve nyugodtak, de nem sokáig, mert az eső említése azokat rögtön munkába hívta. Órás beszélgetésünk aztán mindkét testet tetőtől talpig megmozgatta, csak tudjam elmesélni e nagy csudákat.

– Valaki füvet kaszálna, de bajosan megy az ebben az esőben – mormol bölcsen Laci bátyánk. – Jókor reggel, mikor még csak szemerkél, egy jó kaszával, hajaj! egy kateszteri holdat kaszáltam egykor egymagam. Kaszálni, azt szerettem! – nevet fel derűsen, s tekintetéből már fel is tárult a nagy kateszteri hold lágyan megdőlt fűtengere, a vékony, még erőtlen fűszálakon csillogó vízcseppek, az azokat kettéverő, majd sok kis gyönggyé törő emberi suhintása nyomán keletkező csillogó, de a pirkadat után páraként illanó, napba tűnő emléke. De hová tűnnek el máshová, ha nem a lélek nagy csarnokába?

A látott dolgok képmásai ugyanis a lelkekben jönnek létre. Ha a szellem híján van az észnek, akkor a látott képeknek nem jön létre a szívben értelmük. Most remek vétel volt a levegőben, s e vételt a rádió hullámai idővel már zavarták, észre sem vettem, hogy az élénkülő figyelemmel hozzánk kaszálni beálló Jóska bácsi mikor csavarta le a rádiót, s csatlakozott végérvényesen lelki utazásunkhoz. E díszes kísérettel léptem a múlt édes nyári harmattól csillogó és kalászokat tépő, majd táncba induló színpadára.

– Kaszálni, azt nagyon szerettem! Jobban, mint kapálni – ereszkedett be Laci bácsi a siheder korú legény bőrébe. Éppen illet rá, nem szorította, nem löttyent le róla, s mintha kissé meg is rázta volna magát, hogy a mimézis tökéletes legyen. Kezeit oldalvást felemelte, s derekával is fordult, amint szemléltette, milyen a kaszálás szívet melengető öröme.

– Szívvel lehet kaszálni, mint ahogyan főzni is szívvel lehet. Az ember térde megroggyan, karját beállítva teste felvesz egy ütemet és ehhez erő sem kell, mint a kapáláshoz.

A léleknek sajátos, soha el nem múló, meg nem dermedő mozgásával, mindig figyel valamire. A testi érzékelés rabjává lett emberi szemlélet szürkeségét és vakvágányait szinte megtörik az ilyen utazások, beszélgetések, amikben megérthetjük, hogy a figyelem pályáját nem az agy és a befutó érzékletek irányítják, hanem a lélek belső figyelme, ami irányítani tudja az érzékelés folyamatát is. Tanít arra, hogy elménk figyelme mire irányuljon. Ezek az idődimenziókat is átlépni tudó beszélgetések többet érnek, mint bármilyen tudós univerzitás idegen fakultásai.

– Sokan nem tudják, hogy a jó kaszához hogyan kell a vasat edzeni, de én a kovácsműhelyben jól ellestem, hogy a vasat lassan kell a hideg vízbe engedni, mert ha az ember kontárul hirtelen belevágja, akkor nagyon kemény lesz. Mert amikor a tűzből kiveszik, akkor még puha és ha gyorsan mártjuk a vízbe, megkeményszik. Jól ellestem ezt Matyi bácsitól, a kovácsmestertől. De a kaszát ha használják, azt mindig kalapálni kell. De nem minden paraszt tudott ám kalapálni! – szólt büszkén Laci bácsi, aki annyira haladt a kovácsintelmekben, hogy a fiút Matyi bácsi kovácsnak is kérte az apjától. Ám a kateszteri holdra paraszt kellett, így Laci bácsi engedelmesen elfogadta, hogy ő paraszt kell, hogy legyen. Az ám, s milyen paraszt!

– Emlékszem, 14 éves voltam, amikor apám még nem engedte megverni az új kaszát, de a második évben már a magamét vertem, a bátyám pedig, aki tanult, az nem tudta verni, attól apám elvette.

Jóska bácsi fülét csak az első hangok kerülték el, idővel azonban kezéből leengedte az újságokat, mert a mifélénk lelki rejtvénye jobban felcsigázta, és szelíden beleszólt a diskurzusba, amolyan kaszaverő legényként, egyébként így is hívják őt: Kasza József a becsületes neve, s mint kiderült nem kontár ő a paraszti munkában.

– Az üllőn verték a kaszát – s kezével mutatja, ujjait szakavatottan összetartva – bal kézzel fogtuk a kaszát, így lefelé tartva, a jobbunkban meg a kalapácsot és azt egyenletesen kellett ütni. Ha az ember egyet erősebben ütött, azt mondták, hogy kicsipkézte a kaszát – mosolyodott el, s fájós lábát kinyújtva teljes érdeklődése jelével felénk fordult; immár hárman voltunk a kalandozásban. Laci bácsi hallotta ugyan, de nem erre válaszolt, lelkének képeiből egy szépet rámázott elénk, amolyan csendéletet.

– Amit csináltam, azt szívbül csináltam. A gyerekek a faluból többen elmentek tanulni, így nem sokan voltak a kaszaverők, disznóvágók. Mert én azt is csináltam, volt olyan, hogy egy héten tíz disznót is levágtam, hívtak mindenhova, nemigen böllérkedtek már akkor a fiatal fiúk.

Láttam magam előtt e két férfit, akik erejük teljében urai mozdulataiknak, késüknek, s lelkük nyugodt maradt, ha a disznóval birokra keltek. Nagy magabiztosság és fegyelem kellett ehhez. Őket hallgatva úgy éreztem, én is ott állok a parasztportákon ácsingózó, reggel ágyból kíváncsiságtól kiűzetett, hidegtől, vagy félelemtől megdermedt gyerekseregben, akik viszolygással keveredett csodálattal figyelik a fiatal, ügyes férfiakat, s lelkükben vágy támad, hogy ezt ők is akarják majd csinálni, s majd őket is ilyen csodálattal figyelik a gyerekek. Jóska bácsi, a másik böllér, most Hajdúnánásra indult el, ahol katonaként mennie kellett disznóvágásra, vagy a TSZ-ekhez ingyenmunkára, ahol arattak, vagy birkát fürdettek. Elképedtem, mert a birkafürdetést nem tudtam képpé formálni lelkemben, de Jóska bácsi mosolyogva mesélte el a módját, nehogy birka maradjak magam is tudatlanságomban.

– Volt egy edény, ami olyan volt, mint egy kis csónak, és abba kellett sorba a birkákat beletenni, sok nevetéssel telt ez a munka. Tulajdonképpen örülhettek, hogy a katonák azt a sok mezőgazdasági munkát elvégezték, ott, ahová vezényeltek bennünket. De hát ezt kellett csinálni… – zárta rövid tudósítását Jóska bácsi, kinek jellemébe beivódott az, hogy tudomásul vette mindazt, amin változtatni nem lehet. Laci bátyánk is katonává alakult, egy korosztály voltak.

– Mink is voltunk katonaként Orosházán, ott jó volt lenni, az aratást igen szerettem. Ott raktuk össze a kereszteket. Ott tíz kaszát vertünk ketten, pedig lehettünk vagy negyvenen, de csak mink tudtunk kaszát verni! Voltak ott rajtunk kívül részesaratók is, meg summások, azok a kultúrházban a szalmán aludtak meg. Emlékszem, ott volt egy marok-szedő lányka is, az Erzsike, annak ott udvaroltam is, az anyjával és az öccsével dolgoztak. Sokan dolgoztak aratáskor, mert a legfontosabb a búza volt! – elmerengett Laci bácsi az aratási emlékeken, s tartottam vele a csöndet, mert tudtam, hogy ha tartom, akkor a lelkéből hamarosan kihallom az aratók kacagását, énekét és a jókedvet, no meg a nehéz munka utáni mulatságot. Így is lett, nem csodálkoztam, amikor Laci bátyám folytatta. – Udvarolni munka közben nemigen lehetett, csak hajladozni a keresztekkel, de vasárnap pihenés volt, lehetett táncolni, énekelni is. Ott a katonaságnál költöttem ezt a nótát is:

Katonának nem jó lenni,
Mert keveset adnak enni.
Réz a csajka, bádog a fedele,
De keveset adnak bele.

Amikor meg learattunk, el akartak vinni bányásznak, mert dolgozni azt tudtam. De én megfeleltem nekik: – Tudja ki megy el ám a bányába! Majd ha muskátlik nyílnak a bányákban az ablakokban, majd akkor én es elmegyek!

Nagyot kacagtunk mindhárman ezen a mondaton. Jóska bácsi nevetve mondta:

– Majd ha olyan jó levegős lesz a bánya, hogy megéljen és virágozzon ott a muskátli!

– Mindig csináltunk, alkottunk valamit. Ha esett az eső, akkor nem lehetett kint dolgozni. Apám azt mondta akkor: – No gyerek, csináljunk kaszanyelet! – Jó is volt, mindegyikünké sikerült. Az iharfábul volt a legjobb, a juharfa az könnyen törik, az semmire sem jó az embernek. De az ágaiból, mivel könnyen letöredeznek, a cinkék abbul csinálnak fészket, az nekik jó.

– Vagy rozsból kötelet fontunk, amit előtte kicsépeltünk – teszi hozzá Jóska bácsi, majd kezeivel mutatja oktondi hallgatójának, hogyan fonták össze. – A legegyszerűbb kötelet, fürtkötélnek hívták, ami úgy készült, hogy munka közben gyors mozdulattal a búzának, rozsnak csak a fejét csavarták össze. Elterjedt kötélcsinálási mód volt, hogy az aratók az aratás megkezdése előtt már hajnalban, amikor a gabona szára a harmattól még jobban hajlott, megcsinálták az aznapra való köteleket, amit úgy mondtak: kötelet eresztettek.

Mivel korán indult a nap ezzel, nem csoda, hogy az aratásban kifáradtak. Idős barátnőm erről azt mesélte, hogy gyerekként általában csak vasárnap ettek húst, de aratáskor többször is a héten, mert kemény munka volt az. A kötél készítésének több módja is ismeretes. Amikor félmaroknyi búzát ketté vesznek, a fejüket összedugják, a szárukat összecsavarják; vagy a feje alatt megcsavarnak, és a csavaratlan részt ketté veszik és a kalászokat a csomó alatt átdugják, ebből lett a csavart kötél. Attól függően, hogy hol mit tanítottak és hagyományoztak, mert akkoriban nem szaladtak mindenért a boltba, amint idős barátnőm gyakran meséli, ha ilyen dolgokba beavat. Mekkora ötletelések ezek, és milyen természetes dolog volt az, hogy mindent hasznosítottak, mindenből valamit alkottak, és hogy ismerték a környező világuk apró részleteit is! Nem kellett természetismeretet könyvekből bemagolniuk. Jóska bácsi, mintha csak gondolataimba látna, összefoglalja summásan:

– Ezt gyerekkorban kellett megtanulni, később már nem lehet. A gyerekek meg értettek a kötélteregetéshez, ez általában az ő dolguk volt, ebbe tették bele a kévéket. A gyerek a földre fekteti, hogy a marokszedő belerakhassa a fölszedett terítéket.

Laci bácsi dúdolni kezdett, majd énekszó röppent fel szája szegletéből:

– Zöld erdőben de magas a juharfa… Apám már gyerekkoromban megtanította velem a fákat, mert sokat elvitt gombászni. Így tanultam meg azt is, hogy a tölgy alatt vargányát lehet találni, a bükk, gyertyán alatt keserű gombát, hol a rókagomba, meg egy másik sárga, az nem rókagomba, no, nem jut eszembe a neve… az, tinóru, az a fenyő mellett van. Még csak 14-15 éves lehettem, de már úgy tudtam a fákat, hisz sokat voltunk az erdőben is napszámba dolgozni. Az erdész rám merte bízni a határoszlopok cseréjét, meg sok hidat csináltunk a források mentén az erdőben. Mondta is az erdész apámnak, hogy adjon oda engem erdésznek, de apám megmondta, hogy engem parasztnak nevelt, mert a többi fiú elment tanulni a városba és azok már nem fognak visszajönni földet művelni, határt járni, gombát szedni!

Laci bácsit bizony sokan kérték az apjától, mert mindent szívbül csinált és munkáját látva mindenhol megállhatta volna a helyét. De nem adta az apja, mert tudta, hogy fiának nem egyes mesterségekhez van érzéke, hanem az alkotáshoz, az értelemmel bíró idő jól eltöltéséhez. Ma, tehetségtelen korunk gyermekeinek az a legnagyobb gondja, hogy semmihez sem konyítanak, mert nem ismerik az alkotás szívből jövő és oda visszatérő, ott virágba boruló örömét. Ma már hasznosság alapján, számítgatásokkal mérlegelik, hogy megéri-e kertet művelni, mert az olcsó termés előállításába anyagiasítják az emberi munkát, időt, izzadtságot. A számítás summája azonban hibás, mert hibádzik belőle az értelem, aminek forrása nem anyagi és nem is földi. Már a munka feletti öröm, a jól elvégzett munka utáni vigasság helyét is elvette az üres szórakozás.

Laci bácsi várta az aratás utáni vasárnapot, mert akkor megcsillogtatta tánctudását, ugyanis nagyon szeretett táncolni.

– Valamikor táncmesterhez jártunk tánciskolába.

Jóska bácsi esetlen kamaszkorára emlékezve mesélt a 16 éves korában tanult tánclépésekről.

– Keringőzni azt mindenki megtanult, no meg a csárdás, az egyszerű volt, elvéteni nem lehetett, kettőt jobbra, kettőt balra kellett lépni. Csak akkor akadtak össze a lábak, ha nem volt jó a táncpartner. A tánciskola a Koszorúcskával zárult.

– Koszorúcska? – kérdeztem. – Az egy táncféle?

– Ó nem – korholt Jóska bácsi. – Amikor vége volt a tánctanfolyamnak, akkor volt a koszorúcska, ahol ott voltak a szülők is és a növendékek bemutatták tánctudományukat.

– Anyám igen boldog volt, hogy jó táncost kaptam partnernek, akik jól lehetett forgatni. Lám az enyém icike, picike, de csinos – dalolta Laci bácsi. – Ez egy régi tánc volt, magyar kettős volt a neve, a csinosra meg jól megpörgettük a leányt.

A tánciskolában sokféle táncot tanultak, amit a szokások szerint bemutatóval zártak. Sok helyen még ma is él a koszorúcskázás szokása, ami batyusbállal zárult. Az, hogy e tánciskola mennyire maradandó emléket hagyott élemedett korú ifjú legényekben, most itt, ebben az apró szobában megtapasztalhattam.

– Aki jól táncolt és hozott új növendéket, annak a következő évben csak fele pénzt kellett fizetnie a táncmesternek – meséli Laci bácsi, akinek most a járókeret mellett járt a lába, és dalolni kezdett az ajka, miközben Jóska bácsi találgatta, hogy ez a tangózene volt, meg a foxtrott… – Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet…

– Ez a tangó – kontráz Jóska bácsi. Majd Laci bácsi modernebb dallamot üt meg, mely engem is kacagtatott. Jóska bácsi szemlesütve hallgat, nem tippelget tovább.

– Elöl van a kipufogó, hátul meg a gáz, a motorom kisangyalom olcsó és nem ráz… Ez volt a fox, no de ehhez kellett jó táncpartner – nevet Laci bácsi.

Felállok, kezemet felé nyújtom lelkesen.

– Laci bátyám, menne még az a fox? Mutassa meg nekem hogyan járjuk!

Az öreg legény feláll, kezébe fogja kezemet, lelkében hallja a nótát, lábaiban érzi az ütemet, járná is már, de leereszti karját.

– Ó, nem csúszik a láb, ebben a papucsban nem lehet.

Mégis, meghiúsult táncunk ellenére magával ragadott a lendület, mely nem a kilencvenegy éves testből, hanem a bölcs lélekből indult el. Talán nem volnék jó táncpartner, mert lendületem erőből indult, s nem mélyről, nem a koszorúcska lelkületéből.

Bácsik és nénik, e két szót ízlelgetem, hiszen tanítóim ők, s mestereimnek tekintem őket. Hát miért járunk tánciskolába? Hogy táncolni tudjunk, és táncba mehessünk, vihessünk másokat is. Időt töltünk bácsikkal, nénikkel, hogy magunk is jó bácsivá, nénivé érhessünk és taníthassunk. Vajon ki akar bácsivá vagy nénivé válni ebben a fiatalságkultusztól elistentelenedett világban? Divatozik ma boldog boldogtalannak tegeznie egymást, s aki visszautasítja a tegezést, nem tartják normálisnak, sőt, tévesen nagyképűnek ítélik meg, holott ebben állna a tisztelet. Egykoron a szülőket is magázták, édösnek nevezték őket a gyermekek, ami magyarul szentet is jelent. Ó bár felérnék ésszel ezt a mai szemtelen nebulók! Egy idős asszony mesélte, hogy legifjabb testvére apjukat egyszer letegezte, mert a pajtásoknál már ezt látta. Kapott is az apjától egy nyaklevest, s a pofonosztó atya hozzátette: Nem őriztük mi együtt a báránykákat, hogy tegezzél engem. A tiszteletet én megkövetelem, milyen ember lesz így tebelőled? A szülők után pedig elsők voltak a keresztszülők, s őket így is nevezték: keresztanyám, keresztapám. Véletlenül sem szóltak tegezve hozzájuk. Mindenkit, aki az időben előttünk jár, magázni illik. A bácsi (bátyi), néni kifejezéseink alapja a bátya, néne testvéri kapcsolatból származik, vagyis bennük az elődöket mintegy testvérként tiszteljük. Az édös megszólítás rokona az idős-nek is. A tiszt-el-et-et viszont csak akkor válthatja ki az idősebb állapot, ha ez idő tiszt-a-ság-ban, tiszt-es-ség-ben, vagyis szentségben telt el. Akik előttünk járnak, felmenőink is egyben, mivel felettünk állnak mind időben, mind pedig tekintélyben, ezáltal időben nagyobbak. Mivel pedig időben nagyobbak, így közelebb állnak Istenhez és az Isten rajtuk keresztül adja át a hitet. Hogy hova mennek fel, vagyis hova tartanak, azt a testvéri kapcsolat magában hordozza, ezt keresztény embernek az Isten a szívébe beleírta. Mivel pedig a hit hallásból fakad, ezért rajtuk keresztül kapjuk a hitet, azt ők tudják nekünk tovább adni. Ez azonban csak akkor valósul meg, ha előre nem a jövőbe, az utódok felé, hanem az elődökre tekintünk.

Minden erkölcsi romlás az elődök tiszteletének megcsorbulásával kezdődött. Ennek következménye lett a hit átadásának megszűnése is! Keressük a bácsikat, néniket és tanuljunk meg bácsivá és nénivé válni, hogy ha Jézus újra eljön, ne legyen kérdés az, hogy talál-e hitet e földön.