Szeretet Nagykövetei

A hirtelen betörő tavasz földet, szívet, madarakat izgató erejét szomorúan megtörte a szürke félhomályt szemünk elé húzó eső. A hideg, viharos szél belekapott éppen megszülető reményeinkbe is és érzületeket elnehezítő mélabússággal némította bele az emberek szívébe a tavaszi napsugártól oly könnyen kiszökő kedves, emberi szót. Iparkodtam még az eső előtt az alig lélegző , jószagú földbe szórni a göcsörtös, élettelennek tűnő cukorborsómagokat. Már elvetettem néhány sort, többet nem is terveztem, azt is csak azért, hogy gyermekkorom kerti letelepedéseinek emlékét újra megéljem, amikor az alig hüvelyesedő borsóbokrok aljában ülve szinte héjastól faltam a zsenge, első tavaszi ajándékokat. Anyám nem is szívesen bízta rám a kifejtést, hisz türelmem sem volt hozzá és bizony mohón lenyeltem a kifejtett, könnyen elguruló szemeket, sokszor hasfájásig ettem a leszüretelt zsengékből. Mindenről beszámoltam a tapasztalt kertészeknek, akik alaposan kikérdeztek, hogy miféle magokat vetettem el.

– Hát, rajnai törpe volt ráírva – válaszoltam szemlesütve és bevallom, nemigen néztem meg, amikor a kosaramba tettem, csak vittem, látva a zacskón a zöld hüvelyeket.

– Van jobb is, a Kelvedor, azt ültessem – szólt Rózsika néni –, majd meglátja, ha csak az összehasonlítás miatt is vet pár sort, hogy mekkora a különbség.

–Uborkát vetett már? – kérdezte szelíden Marika néni, aki mindig hallja beszélgetéseinket. Sokszor a néma hallgatásával értem is, hogy miket közöl anélkül, hogy száját kedves mosolya mögött szóra nyitná. Büszkén válaszoltam neki.

– Ó nem, azt majd csak Szent György-napján kell vetni, hol van még április vége! – büszkeségemet azonban szégyenpír árnyalta, hiszen ezt is tőlük tanultam, itt, ebben a szobában, néhány évvel ezelőtt.

– Abból csak Mohikánt vegyen, az a legjobb. Keresse meg, ha még kapható, én abban soha nem csalódtam, tudja, az nem keseredik meg és olyan jó roppanós marad. – kapom a hasznos tanácsot.

Hazafelé persze magokért mentem és a tömött sorok előtt ideges türelmetlenséggel kerestem a felírt fajtákat, elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy nem tudom beszerezni azokat. A kezem már égett a kapa után és képzeletben feltúrtam a száraz földet, hogy lássuk, különb-e az a híres Kelvedor, amit éppen megleltem a polcon. Akadt Mohikán is, az utolsó kettőt vittem el nagyon megkönnyebbültem. Délutánom a kertbe űzött és számolás nélkül minden magot a földbe rejtettem. Elégedetten tekintettem a hantokra, mely a magok versenyét rejtette.

Rózsi néniék szobájába benyitva, a „kertészeti szabadegyetem” előadásai már kora hajnalban folytatódtak.

– Milyen időt hozott ma? – kérdezte az ágyon bóbiskoló Marika néni, aki már felöltözve várta, hogy szaporodjanak az intézményi zajok, érkezzenek a szolgálattevők és beinduljon ez a nap is.

– Jaj, nagyon hideg szél fúj, egész éjjel esett, olyan szomorú kint minden. – Rózsi néni szemüvegén a kis lámpa fénye megcsillant, de tekintete kiragyogott mögüle, amint mondta:

– Nem baj, majd meglátja, a jó kis esőre hamar kikelnek a borsói, néhány nap alatt előbújnak és olyan jó lesz majd nézni, ahogyan növekednek. Olyan világban éltünk ott a tanyákon, ahol minden fűszálat meg kellett becsülni. A talaj nem volt a legjobb az Alföldön, ott jobbára rozsot termeltek, olyan szikes volt a föld, ahogyan a só kiütötte és megrepedezett a fekete földön úgy fehérlett. A legelőre meg minket, gyerekeket küldtek a jószágokkal. Most maga egy libapásztorlánykával beszélget – mosolygott és könyvét mellére fektetve erőlködve felült. Tudtam, hogy most mesélni fog és visszatér a tanyavilág küzdelmes életébe. – Volt egy csapat liba is és amikor learattunk, kihajtottuk a libákat… úgy zsivalyogtak, még most is hallom a hangjukat, ahogyan örültek a kalászoknak! Valamit mondtak egymásnak. Minden kisállatot nagyon szerettem. Emlékszem, a kisborjúknak a lábuk össze volt kötve kenderkötéllel, a lovaké pedig vasbilinccsel, hogy el ne menjenek. Lépegetni tudtak vele, amíg legelésztek, de a nyűg – mert így hívták – nem engedett nagyot lépni. Ezért tudtam én legeltetés közben farigcsálni a kis tehénkéket, én jól elvoltam ezzel. Emlékszem, nagynénémhez kerültem, oda küldtek a szüleim segíteni, amikor elvitték a férjét a háborúba. Az állatok legeltetése volt az én dolgom. A néném, Örzse néni, akkor így hívták az Erzsébeteket. Nem Erzsikék voltak, hanem Örzsék. Az Örzse néni egy fogalom volt, nagyon nagy tisztelettel ejtették ki a nevét. Tudja, sok mindent elvett a háború az emberektől, kenyeret, sonkát, de az emberi életeket is és az pótolhatatlan. A háború milliókat vitt el, még most is előttem van, hogy Örzse néninek odaadtak engem apámék, akik öten voltak testvérek. Majd Kálmán fiát is elvitték. Emlékszem az utolsó vacsoránkra, az eperfa alatt ettük meg, szomorú csend ülte meg a szíveket. Másnap a fiú elment, mi őt nem láttuk többé, de az a vacsora még mindig előttem van, pedig kislány voltam még. Sírni, panaszkodni én a nénit sem akkor, sem később nem láttam, nagyon keményen dolgozott Az asszonynak két lánya volt még, a férje megjött ugyan a háborúból, de betegen. Én kislányként csak arra emlékszem, hogy ágyban feküdt végig, amíg élt, a feleségének kellett a bérelt földön helyt állnia. Örzse nénit én hősként látom, a nagyobb lánya segített neki, volt szarvasmarha is, no meg a Gidra ló, azok húzták az igát. A Gidrától én féltem, mert ijesztegetett, de Örzse néni mellett kezesbárány volt. Ennek is köszönhette a család az életét, hogy az öreg Gidrát a beszolgáltatós világ otthagyta neki. Örzse néni szántott, aratott, fogta a kaszát, vezette a gazdaságot, láttam őt vajat köpülni, mindent igazgatni. Ó, az illatok közül a múltkor kifelejtettem a frissen sült kenyér illatát. Örzse néni a kenyértésztából mindig, amikor kenyeret sütött, jó lángost is sütött, a kemence aljában, kis tejfölt is adtunk hozzá, az volt a reggeli, azzal lehetett dolgozni. Mert reggel jókor korán kezdtük ám a napot, az istállóba korán kellett kimenni, fejtük a friss, meleg tejet. Még tökmagolajat is csináltak, emlékszem, hogy mielőtt az állatoknak felhasználtuk a tököt, nekünk ki kellett magoznunk, akkor nem is tudtam, hogy miért kellett ezt csinálni, úgy fázott sokszor a kezünk. De evvel pótolták a marharépát és a szecskára került rá ez a tök. Emlékszem, olykor dacosan mondogattam, ha valami nem tetszett a munkamegosztásban, hogy én aztán hazamegyek! Akkor Örzse néni mindig azt válaszolta, hogy – Menj csak haza, majd kapsz otthon jó kis kecsketejet! Mert a kecske, az volt a szegény ember tehene.

A környékbeliek nagyon tisztelték Örzse nénit a helytállásáért, még évek múlva is, ha találkoztam valakivel, azt kérdezte, hogy az Örzse néni él-e még? A szegedi tanyavilágban 4-5 km-re voltak egymástól a tanyák, ezek mind bérelt birtokok voltak, mert akinek sok pénze volt, akkoriban megvett tanyákat, bérbe adta és terményben kellett beszolgáltatni a bérleti díjat. Úgy éltem Örzse néninél, mint egy családtag és Örzse néni lányaival is jó testvéri kapcsolatom volt. Minden hétvégén hazagyalogoltam az enyéimhez, addig Örzse átvette a jószágokat, hazafele úton pedig illatos szegfűt szedtem.

A virágok illatára emlékező libapásztorlány most csendet tart, elmosolyodik, én látom magam előtt őt, aki nem fél és a világ legtermészetesebb dolgának tartja azt, hogy nénjének segít, mert a nagy család így látta helyesnek. Látom őt, amint szeme elé kerül saját otthona, az apja a tanya szélén, talán a frissen fejt tejet hozza elő és várja a lányát, akire büszke is, mert elfogadta a döntését és vele a sorsát és ebben a sorsban szegfűt szagol és szabad, mert mindenhol otthon van, ahol szeretik és szerethet. Mintha egyfelé járnának gondolataink, amikor újra beszélni kezd.

– Tudja, én soha nem unatkoztam, mindig volt valami a kezemben, én mindig is abban a libapásztorsorban voltam. Mindenkinek ajánlom, hogy valami elfoglaltságot keressen, mert különben belebolondul abba, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretné. Van, aki még most is azt a 30 hold földet siratja, amit elvettek tőle. Igazságtalan sors várt a kétkezi, földből életet sajtoló munkás családokra. Nagy leadások voltak, kulákoskodás, az 5 hold földet sokszor felbecsülték többre és azután állapították meg a beszolgáltatni valót, de nem volt mit tenni, ez állt a papíron. A termésből mi, bérlők mindig a tizenkettedik keresztet kaptuk meg. Ha elgondolom, hogy hány fele kellett osztani a betakarított dolgot, mire a parasztnak a padlására került! Ha erő nem volt az összes munkát elvégezni, a cséplőnek mázsálás után kellett adni bizonyos százalékot. De azok között is voltak egész részesek és félrészesek, mert nem egyformán kapták a részt. Azok, akiknek nehezebb munkájuk volt, azok többet kaptak, de például a polyvaluk, vagy pelyvaluk mellett állóké könnyebb munka volt, nekik kevesebb járt. Igaz, egy helyen nem sokat kaptak, de sok helyről összejött egy tisztesebb összeg, mert cséplés mindenhol egyidőben volt, akkor nagyon munkás időszak volt.

Miközben Rózsi néni mesél, lelkembe átemeli a figyelem ezeket a képeket és látom a pelyvásokat a cséplőgép mellett és látom azt, amit leírni csak nagy költők és írók tudnak: „Sürögnek-forognak az emberek a gép körül, barna arcukat és testüket szürkére lepte be a por, pelyva és toklász.” (Nagy Lajos) Mennyi küzdelem, mennyi munka és minden nap ugyanolyan munkás sors, pusztán a túlélésért. Munkával telt életek és meglopott életek. Elképzeltem már sokszor, amint járták a szegény emberek dolgos mindennapjait szemérmetlenül feltúró rekvirálók a környéket és talán még a kútban is zsírt kerestek, no meg a spicliket, akiket a rendszer a bármiféle sértettséget dédelgető emberek közül toborzott. Valamikor a haragosoknak a Kisasszony napi búcsúig ki kellett békülniük egymással (Sásdi Sándor: Vacsorára hazaértek 98. oldal), éppen azért, hogy a harag és sértettség ne tudja lefoglalni a szíveket, ahol gonosz tervekből cselekedetek fakadhatnak, ha valaki mellé odaáll az ördög, a szocialista eszmék minden hagyományt elpusztító képében. Hogyan tudtak ezek az emberek emberek maradni ebben az embertelen átalakulásban?

– Tudja, természetes dolognak kell elfogadni mindent, ami jön, ahogyan a születést és a halált is – sóhajt az asszony, ám sóhaja nem panasz, csupán recept, melyről lehet érezni hogy jól bevált és hatásos.

– El lehet fogadni mindent örömmel? – kérdeztem. Az asszony gondolkodás nélkül válaszolt, ám a válaszból lehetett érezni, hogy ezek már nagyon sokat átelmélkedett szavak, amik mélyről, a lélek szívéből szólnak.

– Az a legfontosabb, hogy bízzunk Istenben, majd valahogy elrendezi a sorsunkat, mert mindig is így volt. Amikor az ember akar megoldásokat, azokba jöhetnek akadályok, amik rajtunk kívül álló dolgok. Apám is próbálkozott szőlővel, de egyszer úgy elverte a jég, hogy akkor döntött úgy, hogy ide települ át. A testvérek között igazságosan történt a földelosztás, a földet 5 felé osztották, de apám kapta azt a részt, ahol a kisház volt, mert ő fiatalabb volt és tudták, hogy kislányokat nevel. Ott ásott minket a földbe, amikor ’45-ben a németek és az oroszok egymást lőtték.

– Hogy is volt az, Rózsi néni? – kérdeztem tőle, mert a szép történetet szívesen meghallgattam újra és újra, magam előtt látva az erős lelkű és hős édesapát.

– Apám ásott egy nagy gödröt, olyan veremfélét, ahová anyánkkal együtt minket elrejtett. Még dunyhát, élelmet is levittünk oda. Emlékszem, Zsuzsi húgom mindig sikított, ha valamilyen halmot látott, mert nagyon félt a békáktól. Gondoltam, ha jöttek volna az oroszok, meghallották volna. Nagyon kell bíznunk az Istenben, átsegít minden fájdalmon. Amikor a fiam kórházba került, az egész testemben fentről, a lábamig húzódó fájó érzés öntött el, úgy éreztem, mintha kifolyna belőlem az összes vér. Egyfajta megsemmisülés volt ez, amikor úgy érzi az ember, hogy vége mindennek. Akkor, amikor hazamentem, letérdeltem és csak imádkoztam, térdelve egész éjszaka. Reggel telefonáltak, hogy jobban lett, leszállt az ágyról. Milyen jó gyerek volt a fiam, a halálát sokszor én sem hiszem el, ez elmondhatatlan, ami bennem van.

Most az elégtelen szavakat meneszteni kell, itt, a lélek ekkora sebzettségében üdvösen nem szolgálhatnak. Némán tekintek a kék szemek fájdalmába, kezem kezét érinti, csak meg ne szólaljak, itt a vigasztaló nem én vagyok, hanem az, aki képessé teszi a belé kapaszkodó embert bárminek az elviselésére és aki elrendez mindig mindent valahogyan. Pár perc után kiszökik néhány szó mégis lelkemből, mintegy receptet követelve.

– Mi a vigasz mégis? Hogyan lehet ezt… – elakad a mondat, de bízom benne, hogy a nagy Vigasztaló az asszony lelkében kimondja azt, amit esetlenül nem tudok megformálni ajkaimmal.

– Sokat voltak velem az unokáim, nagyon sokat és ebből merítettem mindig.

– Le vagyok nyűgözve, és azon gondolkodom, hogy az a nyűg, amit az állatok lábára kötöztek, az kapcsolatban áll e ezzel a lelki állapottal, hiszen az ember megáll és nem tud mozdulni, mint az állatok. Felénk béklyónak is modják ezt, de Rózsi néni, van egy ötletem! – csillant meg bennem a remény, hogy mégis adhatok valamit, bár éreztem, hogy ez nem az én saját ötletem, csak a Vigasztaló lobbantotta fel a lángot a szívemben, amit az asszony iránti őszinte szeretet és nagyrabecsülés munkált bennem híddá ehhez a Vigasztalóhoz. – Megnézzük a magyar nyelv szótárában, hogy van-e kapcsolat – lelkendezek a könyveket nagyon szerető asszonynak, aki szintén fellelkesült közös kutatómunkánk ötletére.

Másnap izgatottan szócikkeztünk a szótárból és megállapítottuk, hogy jó volt a sejtésünk A nyűg, ami nem véd meg a tilostól a magyar közmondás szerint és a lenyűgözöttség valóban azt jelenti, hogy akadályozott a mozgás, mert valami történt, amire meg kell állni és ez esetben amit a lélekkel be kell fogadni. Az öregség, a betegség vagy a kín azonban a jelek szerint nem tudja megbéklyózni az emberi kíváncsiságot, a szellem leghajtóbb mozgását, ezt most én is megtapasztaltam a közös szóelemzés mámorában. Rózsi néni azonban csak részben vált megajándékozottá, mert ő már elmélkedett más, ilyen szavakon is tovább, így az elmés asszony ma is ajándékozója lett csekély eszű szívemnek.

– Azon is gondolkodtam, hogy valamikor ilyen csoportokban jártak nagybirtokokra dolgozni emberek, akiket summásoknak hívtak és vajon miért így nevezték őket? Szóval ott hagyták az otthonukat, de ott sem kaptak szállást, ahol dolgoztak, hanem istállókban, pajtákban aludtak és azok voltak a summások. Általában az Alföldről és Zalából szedték össze a legszegényebb környékről a summásokat. Akkor is jártak, amikor gyerek voltam, sőt, még a TSZ után is, mert a cséplőgépek mellé kellett ember, nem volt mindig kombájn. Akkor volt rájuk szükség, amikor az állandó alkalmazottak, vagy a család nem győzte elvégezni a munkát. Amolyan kisegítő napszámosok voltak és azon gondolkodom én most a nyűg után, hogy miért nevezték őket summásoknak? Mit jelent ez az elnevezés?

A felvetésre magam is izgatottá lettem és lapozgattunk a szótárban, végül megfejtettük a latin összeg szó jelentését (Summások szócikk: Magyar Néprajzi Lexikon), nagy volt a közös öröm, még nagyobb az elmemunka, akármelyik egyetemista megirigyelhette volna a pallérozott eszmélkedésünket. Lázas közös kutatásunkban az idő elröppent, az ebédre hívó csengőt sem hallottuk meg és amikor a nagy csendet észlelve körülöttünk észbe kaptam, már mindenki az ebédlőbe ért. Lassan tudott elindulni, fájdalmaktól nehéz testével a járókeretre támaszkodott és elkísértem a hosszú folyosón az ebédlőbe. A múltidézésbe feledkezett asszony azonban nem bánta, hogy késve indulunk, hiszen tudomásul vette már, hogy gyorsabban haladni úgysem lehet. Elmosolyodott, amikor órámra nézve mondtam, hogy dél elmúlt, és a harangszóra is süket volt a fülünk az izgalmas kutatómunkában.

– Majd azt mondom, hogy meg voltam nyűgözve – kacsint rám cinkosan és bennem is jóleső érzés adott nyugalmat, már én sem iparkodtam, vele akartam leérni. Lassú, igen lassú lépekkel haladtunk, lépteim fékezéséhez éppoly nagy erő kellett, mint neki a lábai emeléséhez. Mennyire nehéz volt a sietős lépteimet fékezni és mialatt ott meneteltünk ketten, kicsit úgy éreztem, hogy a fájdalommal rendszeresen birokra kelő asszonyban több tartás van, mint bennem, aki a gyors léptekhez szokott lábait nem tudja megzabolázni. Bárcsak a türelmes szeretettel én is meg lennék nyűgözve, hogy azok mellett maradhassak, akiket kísérnem kellene! Nagyon sokszor félreértelmezzük a gondoskodást is és felveszünk egy olyan iramot, amivel szinte hajtjuk a ránk bízottakat. Pedig a hallgatásra való készség és a megállás nélkül nem jönnek át az üzenetek. Most tisztán megértettem értelmemmel, hogy valójában én bízattam őrá és nem fordítva. Délután a sétától fáradtan ismét könyvvel a kezében találtam, még volt tanulnivalóm.

– Látja, én nem tudok meghalni, pedig készen állok rá, és még most is tanulni akarok. Az első tanítómat Irénnek hívták. Mi a tanyasi iskolába jártunk, a tanyák közti düllőúton mentünk. Emlékszem – kuncog Rózsi néni – első osztályos voltam akkor, amikor olyan nagy hó esett, hogy nem láttam az átjárót, beestem a nagy hóba, ki se látszottam belőle. Szerencse, hogy más tanyákról is érkeztek gyerekek, ott a nagy fiúk húztak ki a hóból engem. Akkoriban nagy havak voltak telente.

Ismét elmerengett és éreztem, hogy az emlékezet tágas nagy csarnokában sétál most és szemléli az emlékeit, válogat a különböző képek közül. Lélekzetemet visszafojtva lestem, hogy vajon melyiket emeli ki e tágas, zsúfolt csarnokból. Eközben bizonyára a lelkeink is kommunikáltak, mert beavatott engem ennek a kiválasztásnak a rendszerébe. Mint nyitott ablakon, ahol az őszinte bizalom szellője egy pillanatra félrelibbenti a függönyt, most úgy szemlélhettem lelkének titkait.

– Gyermekkoromból a nagyon rossz, vagy a nagyon jó dolgokra emlékezem vissza.

Nekem azonban nem volt elég a távoli, tapintatos szemlélés, kíváncsian bekandikáltam és bedugtam az orromat is.

– Melyik maradt meg jobban ezek közül? – Nem nyomta vissza kíváncsiskodó fejemet, nagyon mélyről, a csarnok belsejéből válaszolt, szinte a hangját is úgy hallottam, mintha onnan lentről szállna fel hozzám.

– A félelem, az talán jobban lerakódik. Én például nagyon féltem azoktól a fényes repülőgépektől, amik úgy sorban, szinte rajokban mentek. Szegedet bombázták, ez a háború legvégén volt, 8 éves voltam akkor. Arról tudom, hogy tavasszal volt, hogy akkor lettek kis galambok, amikből levest főztünk. Emlékszem, ahogy mondták, hogy gyorsan dugjuk el a kisgalambokat, mert jönnek az oroszok, akik mindent visznek. És valóban vittek. Élelmet, becsületet, szemérmet és sok millió emberi életet. Ez benne volt a levegőben, én ettől féltem. Apánk is ezért vermelte el a családját, az volt a legféltettebb kincse.

Távozásom előtt szobájuk ablakán letekintettem a belső kertre, ahol Rózsi néni otthonról kiásott és később ide rendelt virágai kezdték el a tavaszt kiszínezni. Innem tettem jelentést arról, hogy kinyílt-e a negyedik rózsaszínű jácint, amit előző nap nem látott, mert ő pontosan tudja, hogy melyik virág milyen színben, mikor bontja ki tavaszi jelmezét és mikor adja át helyét a következő virágnak, kényesen ügyelve arra, hogy a korai hírnökök hervadása az új fakadásban szinte észrevétlen maradjon. Búcsúztam és másnapra, Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára minden jót kívántam. Indulni azonban nem tudtam, mert újabb lecke következett, mely alapvetően megváltoztatta a rózsákhoz és gyümölcsfákhoz való viszonyomat.

– Ilyenkor szoktam a rózsákat oltani. Nem volt nekem pénzem rózsatöveket venni, azt mindig a szabadon termő kiásott vadrózsából oltottam és később szemeztem. Az orgonákat szintén szemezni szoktuk. Ha most elülteti a vadrózsát, akkor az első rózsavirágzás után a szaporítandó rózsa szemével beszemezheti majd és ha szerencséje lesz, már ezen a nyáron hozza az új, nemes virágait. De oltottam cseresznyefát is például, amelyik egyazon fán háromféle cseresznyét termett. – mosolya egy tudós mosolya, s nem maradt el a hatás, mert álmélkodásom arcomra lehetett írva.

Hamarosan felülkerekedik a szürkeségen a tavasz és győzelme után rálépek az erdei útra és keresek vadrózsát. A júniusi virágzás után a szemekkel pompás rózsákat varázsolok. Micsoda munkatársaivá tett bennünket a teremtő Isten! Ha eszünk volna hozzá, ki tudnánk lépni ennek a világnak a kapzsiságából. Valahogy így van ez ezeknek a ma 80-90 éves embereknek az életével és tanításával is. Élünk, mint a rendetlen erdőben nőtt vadrózsák, miközben a tündöklő nemzedék készül elmenni és a virágzás utáni szemeket hagynánk a tűzre vetni, mint a pelyvát. Azt a pelyvát ugyanis, amit a cséplésből kiszeleltettek, a csonthéjat, már semmire nem lehetett használni, azonban az akkor tevékeny embereknek több eszük volt mint nekünk és a tömésből épített házak anyagába, mint kötőanyagot belekeverték. Ma, a megalomániás építkezések és felújítások korában nem mű-anyagokból kellene hajlékokat emelni, hanem a folyékony építőanyagba a pelyvából tartást belerakni. Életünk vadrózsáját csak az általuk megőrzött értékek, szemléletmód és gondolkodás virágzás utáni szemeivel való beoltással lehet megnemesíteni.

Változtatni az idősek megítélésén, az elhervadó életek helyett elvirágzott életekre tekinteni, hogy a szirmait ledobó rózsákat ne lássuk éktelennek, hanem adjunk hálát azért, hogy a szemek megmaradnak, amikből szebb, nemesebb és ragyogóbb életünk támadhat szemzéssel és oltással.