Szeretet Nagykövetei

Balatonparti pihenőnkön arcommal a szélnek fordultam, és hagytam, hogy ütögesse bőrömet a kemény légnyomás. Átnéztem a szélen, bele a ragyogó napsütésbe, és a kékké lett nagy hullámokkal strandolókat izgató szép vízen állt meg a tekintetem. Olyan szép volt ez a lassan benépesedő hosszú strandon. Figyeltem az embereket, és szívemben bontogattam a szép emléket, amit pár órája három kisgyermek rejtett a szívembe. Emlékek, és dolgok nem zárják ki egymást, ám néha a dolgok kellenek a szívnek, hogy a képek újra visszajöjjenek a szeretet vetítővásznára.

Már egy éve ismerem őket, a szentmiséken találkoztunk, és azóta közösséggé lettünk, rokonok is talán, az egy hit útja miatt. Mesékben, a nagyrabecsült idős barátaim múltidéző történeteiben ismertem csak ilyen családot, ahol hat gyermeket nevelnek az Istennek. Nem a világnak, és nem a világra, hanem az üdvösségre állították be magukat. Számomra egy gyermek kitüntetett inger, melyre reagálnom kell, és keresnem vele a hangot, a szót, a kapcsolatot. Már régóta tudom, hogy ez a frekvencia az Isten csatornája, a tiszta szeretet vétele, melyet idegen hullámok nem tudnak megzavarni, és amiben én is emlékszem e frekvencia igazi hangjára, melynek visszhangja sokáig él a lelkemben, és táplálja bennem a reményt, amit rendszeresen elapaszt a világi hangok moraja.

Egy ballagás után másnap értettem meg ennek titkát. Ahogyan a sok szó, és emberi hang egyszerre szól, és együtt hangzik, az csak zúgó morajlás, és nem érthető benne semmi. Isten azonban mindannyiunk hangjára tud figyelni, és érteni. Akármilyen morajlásban beszélek egy gyermekkel, csak az ő hangját hallom, és a moraj hátrébb húzódik, ezt már sokszor megfigyeltem. Mert ez a csatorna még be van állítva a természetfelettire, és itt a szeretet a tekerőgombot mindig a vételi állapotban tartja: sokat, sokszor kell beszélni a gyerekekkel!

A táskámba nyúlok, és keresem, kutatom azt az apró dolgot, mely ennek a szeretetnek a záloga, jele lett. Egy kis kézzel varrott, gombos utazós varróskészlet, melyben összecsukható ollócska, több színű, gondosan feltekert cérna, biztostű, piros fejű, szépen sorba tűzött gombostűk sorakoztak, a legnagyobb szeretettel készítve. A hatból a három nagyobb gyermek állt elém, a legnagyobb lány kis kezeit izgatottan háta mögött tartva, és mosolyogva képviselte a hat kis apródot, akik már most a nagy Király szolgálatában állnak.

– Szeretnénk neked megköszönni azt a sok figyelmességet, és hogy mindig gondoskodsz rólunk a finomságokkal.

Gyermekkezei tenyerembe simították az apró kis tarisznyát, és én mindhármat végigöleltem. Édesanyjuk a legkisebb legénykével a karján mellettük mosolygott, miközben a plébános ribizlijét dézsmáltuk. Hogyan is kezdődött mindez?

Szeretek embereket megismerni, életüket, sorsukat, lelkük gondolatait, és ha Krisztus követőiről van szó, akkor szeretem velük a szűk ösvény járását is kutatni, példát venni, s tőlük erőt kapni. Tavaly nyáron, a hagyományos rítusú szabadtéri miséken láttam meg őket először a templomkertben. Mindig az utolsó pillanatban érkeztek. Egy fiatal pár, hat kis gyermekkel, a legkisebb akkor született. Tekintetemet a csecsemő sírása vonzotta oda hátra, a ribizlibokrok tövébe, ahol helyet foglaltak, az apróbbak a fűben. Később megismerkedtünk, meg kellett ismernem őket, mert vonzott az a tisztaság, a méltóság, ami sugárzott róluk. Három fiú, három leányka. Olyan leánykák, akik mindig szoknyát viselnek, és mások, fegyelmezettek, sőt, már egymást is fegyelmezik. Ha a kápolnába megérkeznek, mindenkinek felvidul a szeme, lelke, mintha angyalok töltenék meg az első sort. Sokáig figyeltem őket, mára már mindegyikük jellemét megismertem. Viszonzott pillantás, mosolycsere, és jó szó a gyerekeknek… egy másik, egy jobb, egy vágyott, de nem mert világ tárul fel.

Süteményből, finomságból aztán mindig csomagoltam nekik, amit kezdetben csak félve adtam oda, mert a szülők elébb szabadkoztak. Ó, de néha kellenek a dolgok is a szeretethez, néha a szavaink, a bátorságunk olyan kevés szeretni, de a sütemény, az valami csoda, mert abba bele lehet sütni a végtelen szeretetet. Vannak tésztafélék, melyeket kockázatos készíteni, azokba én néhány csepp szenteltvizet is hintek. De a szeretettel készített sütemények, ételek tényleg megszentelik a szeretetet, amit mi néha ügyetlen szavakba zárunk, és a végtelensége az ügyetlenségünk miatt csak később, a képek újra felidézésével éri utol a lelkünkben a forrást: az Istent. Igen, gyakran nem merünk annyira szeretni, amennyire szeretünk, mert érezzük, hogy minket magunkat halad meg a szeretet. Mert a forrása végtelen, és a másikban az Istent szeretjük, ez vonz bennünket. Egy alkalommal éppen linzerkarikát készítettem, és a középső kislány szeme felcsillant.

– Ez nekem a kedvencem!

Mindig mindent elosztottak, ahogyan a szülők mondták, de mindig jutott az anyukának is, így megtudtam, hogy a linzerkarika neki is a kedvence. Ekkor gondolkodtam el, hogy hány sütemény elég hat gyermeknek? A linzer amolyan vasárnapi sütemény lett, és szombat este a férjemmel közösen készítjük el, ahogyan ő mondja: A Lujziknak. (merthogy Lujzi a középső leányka neve). Találkozásaink rövidek, mondhatni futtában tudunk meg róluk mindent. Már minden gyermek szóra bírható. Egyik alkalommal több hét után mentünk csak, és ez a Lujzi a nyakamba ugrott.

– Jaj, de hiányoztatok már! – öleltem magamhoz szorosan.

– Te is hiányoztál nagyon – mondta a kisleány.

Ezt a szeretetet csak gyerekektől lehet megkapni, és ők tudják maradéktalanul elfogadni is. Maradéktalan, mert a végtelensége ennek a szeretetnek őket nem ejti zavarba, mert annyira a forrás közelében vannak, mert annyira az Isten hullámhosszán vannak. Szeretetükben nincsen miért, csak azt a szeretetet ismerik, hogy: Szeretlek, mert vagy!

Szeretem ezt a családot, de nem azért, mert másképpen élnek, vagy másképpen gondolkoznak, mert tisztességesen öltözködnek. Mert ahogyan ők élnek, az a normális, az az embernek a természetéhez rendelt, Istentől kapott állapota. Nem ők különülnek el, vagy rínak ki a többi ember közül, hanem ők azok, akik hajójukra szállva kémlelik azt a világítótornyot, amely figyelmeztet veszélyre, jó szélre, és követik a nagy Kapitány koordinátáit, és nem rettenek meg a kalózoktól, a vízbe ugráló hisztérikusoktól, nem vernek tanyát csábító szigeteken, hanem erősen fogják a szelet a vitorlában, mert tudják, hogy kihez tartanak, és aki az ő Kapitányuk, az parancsol a szeleknek, a viharnak, az útonállóknak. Ők lesznek majd, akik jelzőtüzet gyújtanak, ha átérnek, és világítanak nekünk. Bennük a Megváltó reményét látom, és e jeleket követnünk kell. Persze ehhez egy imádkozó édesapa kell, és egy százfelé sürgő-forgó, takaros édesanya, aki földet művel, borjakat tart, sajtot készít, és sosem nyafog, hogy milyen fáradt. Mindig van idejük az imádságra.

Egy süteményátadás búcsúzásának forgatagában Lujzi az órára nézett, néhány perc hiányzott, hogy a harang delet verjen.

– Apa, mindjárt dél van.

Akkor én már értettem, hogy mi van a kis lelkében.

– Mi mindig délben szoktunk ebédelni – mondta egy más alkalommal az édesanya.

E két hangból én összeraktam. Délben náluk is Úrangyala imádság van. Eszembe jutott idős barátnőm, akit hat testvérével nevelt egy ilyen remek szülőpár, és a történet, melyben elmesélte, hogy Mária-szóra, azaz harangszóra haza kellett érniük a játszásból, mert az apa sorban letérdeltette őket a szobában, és imádkozták az Úrangyalát. Ezek a Máriás igenek visszhangoznak ezekben a családokban. Sarlós Boldogasszony ünnepén ilyen családokért imádkozzunk. Most még kevesen vannak, de amikor idős barátnőm Mári néni Lujzi korú volt, a családok még ilyenek voltak. Mert a házastársak hűen az esküjükhöz, elfogadták a gyerekeket, akiket az Isten adott a szent házasságokba. Mára megfordult az arány, és helytelenül értelmezik azt is, hogy normális. Ugyanis ez a normális, és a Mária szóra kondulnak a harangok ugyan, de akkora a világ moraja, hogy az emberek észre sem veszik a jelet, mely sajátos, isteni igen visszhangját hívja, szólongatja a lélekben.

Egy alakalommal nem jöttek a szentmisére, és a vödör linzerrel, cseresznyével én bizony elmentem hozzájuk, kis kitérő volt hazafele menet. Pünkösd volt, otthon találtam őket, a Pünkösdi királyválasztásról érkeztek éppen haza. Mindenki hófehér ruhában, a pünkösdi királynévá választott kislány is náluk vendégeskedett. Mindenütt levetett alsószoknyák, a legkisebb aprócska kislány bugyiban, fehér ingben emeltette fel magát a konyha fagerendájára, hogy megmutassa, milyen erős, és milyen bátor. Belőle még nem tört elő eddig a válasz szó a szeretetemre, ám amikor a kiskapun kifordultunk, az egy évessé cseperedett legényfiával a karján integető apa mellé odacsullankodott az apró leányka, és hosszasan nézett utánunk némán, szavak nélkül, ám én éreztem, hogy most mondta el nekem a legtöbbet. Minden szeretet benne volt a nagy, fekete bogárszemekben.

Egy hete bérmáláson voltunk, a férjem bérmált egy testvérpárt, és közösségünkből sokan vették fel velük együtt a szentséget. Mindenki tudta, hogy a család külön érkezik autóval. Már a püspöki beszédhez közeledett a szertartás, és néhányan izgatottan kérdezték, hogy a család, közösségünk ékessége megérkezik-e vajon, találtak-e parkolóhelyet. Beharangoztak, szívemet a szentmisére hangolta, és az ének magával ragadott egy másik világba. Nagyon bele tudok feledkezni a liturgiába. Percek múlva néztem csak fel, és megláttam őket: megérkeztek időben. Az apa mellett a három nagyobb gyermek, már kezüket összetéve – ahogy apjuktól látják – álltak egymás mellett, mögöttük az édesanya Jánoskájával a karján, és a kis bogárszemű, szorosan apja nadrágjához simulva. Az apa bérmálkozott két nagyobb gyermekével. Felemelő családi beavatás ez! A nagylány, Ilka vett először észre, egy pillantás alatt kommunikáltunk egymással, majd két testvérére nézett, ők is értették a szavak nélküli közlést, aztán mindhárman rám, mosolycsere, ami után arcukon ott láttam az örömet, az itt vagy örömét. Ebbe a pillantásba ott beleszédültem, és e pillantás szeretete lökte be a szent liturgia ajtaját, ahol eggyé lett minden szeretet, és Isten lett minden mindenben.