Szeretet Nagykövetei

Anna elmélyülten, magas alakjával a gyúrótábla fölé görnyedve alkotott, és az omlós tészta kedves kis alakzatokká formálódott meleg ujjai között. A konyhában mellette mosogattam, szót sem váltottunk, de hátamon éreztem valami meleg bizsergést, ami miatt lopva oda-odatekintettem a csendes leányra. Elmerült az alkotásban, szemeiben koncentrált figyelem, mozdulataiban nagy nyugalom, és szakszerűség, mintha mindig ezt csinálta volna. Másnap a hét gyermekes család látogatására készültünk, nekik készült a doboznyi linzerkarika és a nagy tálban kelő kalács. Hirtelen átfutott rajtam a felismerés, hogy ezt a leányt csak egy hónapja ismerem, és hogyan lehet az, hogy most itt sütögeti a süteményt a konyhánkban? Vajon mitől érzem természetesnek a jelenlétét és ő mitől érzi magát itt biztonságban? Miközben a poharakat törölgettem, felidéztem aggódó barátja telefonhívását, amiben segítséget kért a vergődő lelkű, de Istenbe kapaszkodni akaró leány számára, aki olyan reménytelennek érezte lelki válságát, hogy kész volt egy idegennel is találkozni. Mennyi szó és telefonbeszélgetés, mennyi kép és ismeret, ami megtestesült már közöttünk e hónap alatt. Miként lehet az, hogy ismerem őt, hogy rezdülök a lelkére, és érzem, értem a szívében éppen csak formálódásnak indult szavait? Mennyi kérdése van egy kamasznak és mennyi tisztaság van e kérdésekben! Azt gondolom, hogy ebben kell a leginkább segítenünk a fiatalokat, hogy merjék a kérdéseiket megfogalmazni és tudják is azt szavakba önteni. Persze, ha a világi megkötöttségekben gondolkodunk, akkor az ilyen helyzeteket veszélyesnek és abszurdnak tekintjük, és talán gyakran elintézzük azzal, hogy mi dolgunk van nekünk idegen emberekkel? Igen, azonban azok, akiket az utunkba hoz az élet találkozások, vagy más ismert emberek közvetítésével, azok már nem idegenek, hanem szó szerint azokat kell felebarátunknak tekinteni. Szent Ágoston az Isten és a felebarát szeretetét nem is tudja elválasztani egymástól, számára e kettő nem értelmezhető külön-külön. A keresztény tanításról szóló értekezésében pedig világosan megfogalmazza, hogy a felebarátnak azt kell tekintenünk, aki a legközelebb áll hozzánk térben és időben, azaz szó szerint. Hát, ebben a felebaráti szeretetben feloldódva lett részünk egymás életében, és nagy része Annának a többi fiatal mellett az imáimban. Mindig bátortalanul hív, sokszor azt gondolja, hogy zavar. A szülei is kérik, hogy ne zavarjon, pedig soha nem zavar, mert gondolataimban, imádságaimban már helye van. Ilyen találkozások után nem tudjuk az embereket a gondolatainkból elmellőzni, vagy félretenni, hiszen a szeretet olyan mezőbe emeli a személyeket, ahol csak egy dimenzió van.

Amikor a szeretetről tanítok, vagy beszélek, mindig megfogalmazom azt, hogy nem lehet valakit kicsit, másokat nagyon szeretni. A szeretetben nincsenek fokozatok és mértékegységek. Van viszont rendje a szeretetnek, mely szerint Isten szeretete megelőzi minden teremtmény szeretetét, ám ez nem azt jelenti, hogy ezt követően egy fokozatosan fogyó szeretetlétrára kerül a többi ember, hiszen mindenkit Istenben kell szeretnünk. Jézus ezt az egy parancsot adta, ami miatt kereszténynek vallja magát az ember. Sok-sok beszélgetésünkben annyi mindenről esett szó, s én nem voltam mindig biztos benne, hogy szíve szerinti válaszokat kapott tőlem. Útmutatóimban mindig ügyeltem arra, hogy a szülői szűrőt ne kerülhesse meg, ennek a felelőssége mindig nagy feszültséget jelent nekem a fiatalok kísérésében. Nem szabad ezt elmellőzni, mert ennek figyelmen kívül hagyása minden nevelést ingataggá tehet. Az erre való igyekezet ugyan lassíthatja az előrehaladást, de a végső gyümölcs érlelésében olyan, mint az időben kapott eső a szárazságban. A tanításban nem szállhat el egy tanító attól, hogy beragyog valamit, ahol sötétség van, mert a napfény rendszeres eső nélkül mit sem ér, sőt, még ki is égetheti a zsenge növényt. Sarjak, zsengék amiket kikezd a szél, a hideg, gyakran letapossák a vadak, ha nem vigyázunk rájuk. Eltelt néhány hét, mire visszaigazolást kaptam arról, hogy érti minden szavamat ez a leány, akit tulajdonképpen alig ismerek, s akinek talán én is egy idegen vagyok. Ám mégis létrejött köztünk az isteni és emberi dolgok megértésének titokzatos mezeje, ahol elméjében, és szívében értelmet nyertek a levegőbe belerezegtetett szavaink.

Az iskolában fogalmazást kellett írniuk Kölcsey Ferenc példájára egy Parainesis (Intelmek) című rövid esszéként, amit egyik osztálytársuk személye felé kellett intézniük. A parainesist hiba volna pusztán irodalmi műfajnak tekinteni, ami valami múltbeli és elfeledett idejétmúlt badarság ma már. Valamikor minden szülő és tanító élt vele, és alkalmazta az intelmek műfaját. Amikor idős emberekkel való beszélgetésekben múltidéző időutazásokban vendégeskedek rég meghalt emberek életében, mindig hallok intelmeket, amiket az elődök írtak az emlékezők szívére. A görög eredetű kifejezés intést, bátorítást, buzdítást jelent, de állhat egy beszéd vagy prédikáció záró részeként is. Amíg volt szónoklattan, bizonyos retorikai műfajnak felelt meg, és szintén mint intő, buzdító beszédmód hívta fel a figyelmet egy mélyebb tartalmú közlésre. Sajnos ma a buzdítás hiányzik a nevelésből, és az érvényesülési vágy, és az ezt felkorbácsoló rivalizálási kényszer gerjesztésével össze is keverik a tanítók, akik a gyerekeket, növendékeket az intézményi struktúrába való betagozódásra hergelik. Ehhez persze a szülőket is felhasználják, akik a versenybe beszállva időnként arra is jogot vindikálnak, hogy felelősségre vonják a tanítókat. A buzdítás azonban a lelket érinti, a legmélyebb erkölcsi mozgatórugót olajozza meg olyan mértékben, amitől a szerkezet meghajtása szinte megállíthatatlan lesz. Mennyire kellenének a buzdítások, az intések, bárcsak foglalkozhatnának a mai gimnazisták a 21. századi intelmekkel is irodalomórán, ahelyett, hogy gyomorforgató naturalista, vagy istentagadó irodalmi alkotásokat elemeznének! Mennyire kellenének az ilyen magyartanárok, akik buzdításokat írattatnak a diákokkal!

Mi magyarok jól ismerjük Szent István királyunk fiához, Imre herceghez írott Intelmeit, valamint a most említett Kölcsey Ferenc írását, amiben kifejezetten a nevelési és erkölcsi nézeteiről írt buzdítást unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz. A szívekre írott egykori szülői és tanítói intelmeket pedig az idős emberekkel való őszinte és tiszteleten alapuló beszélgetésekből nyerhetjük ki, amit én is életem legfontosabb kincsvadászatának tartok. Csak legyenek még olyan emberek, kiknek szíve palatáblájáról e bevésett intelmeket nem törölték még le! Kölcsey mintegy szellemi végrendeletként alkotja meg ennek az intelmeknek csokrát, ahol fő intelme olyan célon nyugszik, amit ma is érdemes megszívelni. „egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván” Mi a boldogság? „Az emberek száz meg százfélét hittek annak lenni; s mindaz nem egyéb eszköznél, miáltal azt elérhetni reméllék vala, s elérni mégsem tudhaták. Mind azért, mert törekvésök célát az eszközzel összetéveszték; mind azért, mert oly valamit tettek céllá, ami csak más, való cél után küzdés következéseként tűnhet fel.”

„Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jóllétét egyetlenegy fő cél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt. Az emberiség, mint az óceán, melynek ezredekig, miriádokig tartó élet rendelteték: egy ember, mint egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillantat múlva széjjelpattan, a megmérhetlen tömegben eltűnendő.” – írja Kölcsey, a hon és a magyar nyelv szerelmese, kinek sorai ma is szíven találnak bennünket, mert ezek a szívbe írott alapvető törvényei a szeretetnek.

Anna kissé szégyenlősen, de boldogan újságolta el nekem, hogy a dolgozatát a legjobbak közé választották és fel is olvasták. Boldog vagyok, hogy ezt a kincset az ifjúságért imádkozókkal most megoszthatom, kedvet adva ahhoz, hogy Intelmeket írjanak, s szívekre buzdító szavakat véssenek. Nos, lássuk Anna Intelmeit, amit egy barátjához írt: „Szeress mindenkit és reménykedj mindig. Tudom ez szörnyen ömlengősen hangzik és még annál is elcsépeltebben de jobb tanáccsal nem tudok előrukkolni. Ez nem azért van mert ostoba lennék hanem mert ez a legjobb tanács amit adni lehet. Minden más intelem ennek a lebutított vagy túlkomplikált variációja vagy pedig egy tévút. Minden próféta, minden filozófus és minden haldokló szinte biztos, hogy ezt már egyszer levonta mint tanulságot. Lehet nem ettől fogsz meggazdagodni, vagy »sikeres« életet élni, de az biztos, hogy boldog leszel ha megfogadod. Az aki szeret szeretve van, aki szeretve van boldog. Aki remél nem adja fel, aki nem adja fel nem bukik el.”

Minden benne van, ami ahhoz szükséges, hogy üdvösségre vezető legyen az élete. A legfőbb parancsot megértette, tudja azt is, hogy más az erkölcsileg tiszta ember sikere, mint a világi ügyeskedőé, de a szívét fogja követni. Mi a mi dolgunk akkor? Az oltalmazás és a kíséret, a kockázatvállalás és a küzdelem. A leselkedő ellenség elleni szüntelen harc imával és tevékeny szeretettel. Az elkészült linzereket másnap már apró gyerekek majszolgatták a mise után a sekrestyében. Az ízeket dicsérő nagylánynak Annára mutattam, hogy ez az ő munkája, alkotása. Néhány nap múlva, mikor a linzerkarikáknak már nyoma sem lehetett, jelet kaptam arról, hogy Anna már a hétgyermekes családnak sem idegen. Beszélgetésünkben megszólalt a nagylány, s mintha mi sem volna természetesebb, ezt kérdezte tőlem:

– Az a lány, is ott lesz?

Az a lány Anna volt, akinek szeretete nem csak az Intelmekben, hanem a gondosan szaggatott, és díszített linzerkarikákban is eleven lett. Most már ez a család is imádkozik érte.