Bölcsek az élet katedráján
Mindennapjaink, és egész életünk során találkozások határozzák meg a velünk történteket. Találkozásokban tanulunk, kapjuk a feladatokat, sokszor találkozásokkal való találkozások vágyaira tesszük fel az életünket. Találkozásoktól várunk, és remélünk sok mindent. Találkozásainkat csak részben tudjuk tervezni, és a tervezett találkozásaink fórumáról száműzzük a meglepetést, a csoda lehetőségét, mert úgy gondoljuk, hogy azokat a találkozásokat mi rendeztük, akartuk, ott azokkal vagyunk együtt, akiket mi választottunk. Ám ezekben a találkozásokban ismerjük meg a mindig jelen lévő, önmagáról tudó, azonban önmagáról oly gyakran megfeledkező én-t, a saját személyünket.
Ha családtagjainkkal vagyunk együtt, akkor erre az én-re azért nem figyelünk, mert tudjuk, hogy feltétel nélkül, és úgy szeretnek bennünket, ahogyan vagyunk. Ha idegen emberekkel vagyunk együtt, akkor ennek az én-nek hibáit igyekszünk elrejteni, hogy jobb benyomást tegyünk másokra. Alkalmazzuk ezt az óvatosságot, mivel nincsen meg a biztonságot adó elfogadást lehetővé tevő bizalmi légkör, amiben önmagunkat mi magunk is el tudjuk fogadni. Honnan adatik meg nekünk az az éleslátás, amivel felismerjük a hibáinkat, és miért érzünk késztetést arra, hogy idegenek előtt elrejtsük ezeket? A Szentírás bölcsen tanít a barátságról, az igazi szeretet lényegéről, amikor azt írja; A jó barát elrejti a másik hibáját. Vagyis a feltétel nélküli szeretet befedi a hibáinkat, ha hagyjuk magunkat szeretni. Leginkább a családban tudjuk magunkat teljesen a másik szeretetének átadni, mert jó esetben a családi kapcsolatainkat nem szakítjuk meg, azok végigkísérnek bennünket életünk során. Egyébként akkor is így van, ha megszakítjuk, mert a szakadásban ott marad egy hiány.
Hétvégi ebéden láttuk vendégül szüleinket, és unokaöcséim is nálunk vendégeskedtek. Milyen esetlen tud lenni az ember, ha felnőttként idősödő szüleit látja asztalánál, és valahogyan nekem sem ment a háziasszonyi szerepem, mert éreztem, hogy nem lehetek itt főnök. A szülők jelenléte fegyelmezett, a levegő megtelt a miheztartás kódolhatatlan neszével. A rám bízott fiúk jelenléte a példamutatás zubbonyát próbálta rámerőltetni, de lelkem is izgága volt, mert fürdőztem a szüleink jelenlétében. Hálám betöltötte a teljes valómat, és minden percet megbecsülő figyelemmel tekintettem rájuk zavarom homályból. A fiúk tanulnak viselkedni, figyelni az öregekre, néha fordítok nekik, hogy segítsek bekapcsolódni. Élénken beszélget anyám, és anyósom, ők ketten jól megértik egymást.
Fiatal öcsémet apósom faggatja tervei felől, s mint egy jó tanárember, addig nem adja fel, amíg érdeklődése horogra nem akasztja a nagy kamaszt. Amiről beszélnek, az mind fizika, az élet felől megközelítve, hát ne mondja senki nekem, hogy nem lehet érdekessé tenni a száraz tananyagot. Persze, mit sem érne a sok tétel, ha nem volna becsomagolva sok évtizedes, kipróbált tapasztalatba. Komoly okítás indult el, a fiú az öreg tanárra tapad teljes figyelmével, és hagyja, hogy összefüggésrendszerekbe vezettesse be. Az ebédlőasztal katedrává lett, és én csodálva nézem a nagy Öreget, lepipálni lehetetlen! Őszintén szólva, én nem sok mindent értettem, azonban lenyűgözött ez a pedagógiai önátadás. Alighanem professzorok székfoglaló beszédeivel vetekedhet az egy órás beszéd, amit hallhattunk. Átéléssel tanít, okít, bekapcsol, a nebúlóra figyel, és példákkal magyaráz. A gyereket megragadja a hév, amit az öreg tanár beszéde áraszt: mert hiszi, tudja, és műveli is azt, amiről beszél.
Már két beszélgetés is van, amit kívülről szemlélhetek, és feltűnést sem keltek vele, mert közben sertepertélek, leszedek, kínálok. Apám ül velem szemben, látszólag kívül mindenen, ám amikor tekintetünk némán találkozik, meglátom benne a bölcs, hallgatni tudó értelmet. Mindent vesz, de nem érzi szükségét annak, hogy beszéljen. Egymásra mosolygunk, és értjük egymást. Megértem őt, és ő látja, hogy értem. Személyünk találkozott a szeretetben, és nem kellettek a szavak, de mennyi mindent elmondtunk ebben az észrevétlen egymásra tekintésben egymásnak. Ha a húgom itt lett volna, ezt ő is értené, és harmadikként lépne a néma dialógusba. Késő délután, amikor már leszedtem az asztalt, és kávét ittam apámmal, örömmel mesélte, hogy milyen nagyszerű volt látni, hogy unokája így érdeklődött a fizikai tanítás iránt.
– Szóval, régen ilyen tanárok voltak – magyarázza –, akik keresték, hogy miben jó az a gyerek, merre kellene érdeklődését vinni, hogy sikerélménye legyen. A parasztembernek életeleme volt a tanítás, és azért eredt meg minden a keze alatt, mert jól megtanították a szülők, nagyszülők, mert a gyerekek sosem jártak külön utakon, együtt dolgozott a család. Ma ezeket a gyerekeket nehéz már munkára fogni, a régi mezőgazdasági tudás így elveszik, mert a műtrágyázás és a gépek átvesznek mindent – elmélkedik az egykori agronómus.
Emlékszem, hogy gyereklányként sokszor elvitt apám a TSZ-be, ahol mindenki tartott tőle, főnöknek szólították, és vigyázba álltak, ha Trabantjával megjelent. Nagyon tisztelték apámat, rendkívül emberségesen bánt az emberekkel. A fejőnők nekem ott mindig süteményt hoztak, lehetett érezni, hogy apám miatt. Látom gumicsizmával a savóban járni, aki úgy ellenőriz, hogy csak kérdez, és úgy tanít, hogy kérdéseivel a helyes útra vezeti az embereit. Soha nem sértett meg senkit, pedig igen következetes vezető volt. Később, kinyílt csipájú nagylányként már nekem sem volt türelmem a szőlőben odafigyelni a metszésre, tanulhattam volna többet is, mert jó mesterem volt. Bizony, apám sokszor reggel 4-kor kelt, ebben a cigányéletben most értem meg anyámat, az alkalmazkodó, csendes hátországot, amit akkor észre sem vettem; mekkora szeretetben életem! Legnagyobb tanítóim, és csak most ismerem fel őket. Csak legyen elég időm, hogy szüleimet megkövessem!
Ma rengeteg jellemtelen, és felületes tudású ember van a katedrákon, és bizony nagy szerepük van abban, hogy elmegy a gyerekek kedve a tanulástól. Az élet katedráján a fáradhatatlan öregek addig tanítanak, amíg le nem hunyják a szemüket.
Idős barátnőmhöz mentem, és már messziről láttam, hogy lánya virágoskertjében munkálkodik, és hűséges botjára támaszkodva babrál valamivel. Beáztatott uborkamagot vetett nagy gondossággal. Magyarázza, hogyan rakjam el, nem késő még. Kaptam tőle dughagymamagot is, én még soha nem vetettem, mert megszoktuk, hogy a boltokban elérhető ez is. A parasztember pedig azt szokta meg, hogy magától várhatja csak sorsa jobbra fordulását, ezért saját magokkal dolgoztak bölcs előrelátással. A többit pedig a Jó Istenre bízták.
A civilizált élet, a fogyasztói, pazarló életmód meglopta az időseket. Igenis meglopta, mert elvitatta tőlük a katedrájukat, az élet katedráját! Tessék nekik visszaadni, mert a bölcsesség fakultása kimarad a mi képzési anyagunkból! Tessék az idősek tanítói jogviszonyát helyreállítani! Kedves rothadó társadalom! Ne tessék az öregeket leselejtezni!
Sok helyen szerveznek úgynevezett senior-akadémiákat, ahol idős embereket próbálnak modern technikai vívmányokkal megismertetni, hogy úgymond felzárkózzanak. Hova? A gépek alsóbbrendű világához? Fordított gondolkodás ez, mint minden Isten nélküli világban. Elfele megyünk a természettől, az értékektől, az erkölcsöktől, mert modernitás van, ugye? Megváltozott, és leromlott a tanrend. Az volna a helyesen értelmezett senior-akadémia, ha például a vásárosdombói idősek otthonából választatnának ki a tanszékek vezetői. Tessék nekünk a bölcs tanítóinkat rehabilitálni! Nekünk ne gyógyszerfüggő pszichológusok tanítsanak az internet mocskos csatornáin a házasságról, és a tisztátalanságról, hanem a hűségben, akár szenvedéssel megpróbált hűségben élt életet felmutatni képes egyszerű, de mélyhitű emberek, akiknek az Istenbe, és az élet értelmébe vetett bizalma akkor sem rendült meg, ha meghurcolták, ha bántották a hite, a hűsége miatt, vagy ha megnyomorodott. Én olyan tanítókat akarok, akik még ekkor sem jajgatnak, hanem töretlen lendülettel egyenesen a mennyországba tartanak. Csak egy kicsit, útjuk végén a lábaikhoz ülni, és nem csak értéket, de egy világot menteni lehetne.
Nem a fenntartható fejlődés, és nem az okos eszközök mentik meg a világot, és az ökoszisztémát, hanem az, ha újra megtanuljuk a világot úgy bírni, hogy annak művelői vagyunk, és nem letaposói. Ezt a kertészek nélkül nem lehet, ezért őket újra munkára kell fogni. Ha ma 90 éves emberek tanítanák az elmúlt 70 év történelmét, bizony egészen más volna a tananyag, mint amit a történelemkönyvekben olvasunk. Ám ezek a történelemtanárok nem csak a bolsevizmus előretöréséről, túlkapásairól, és sunyi, ma is észlelhető beépüléséről tanítanának, hanem azt is elmondanák, hogy minden rohadás, züllés, szeretetlenség egyenesen arányosan növekszik a hitetlenség, az Istentagadás terjedésével, és általánossá válásával.
A jó tanár, az jó diagnoszta, amihez kell a tapasztalat. A magyartanár magyarul, és fejből mesélne, énekelne, és ezekben a mesékben, népénekekben benne lenne a világ, és a világot ajándékozó Isten. Ki volna jó matektanárnak? Egy 85 éves asszony jobban, és gyorsabban tud fejszámolni, mint egy nyolcadikos diák, aki számológépet használ. Énektanárnak olyan időseket választanék, akik megtanítanák, hogy melyik dalra vág jól hajnalban! a kasza, melyik a kukoricaszedős dal, a szüreti mulatós, és minden növendéknek volna újra saját nótája, és mikor kell fejet lehajtva csendben dalolni.
Nos, ez volna az én senior-akadémiám, és e kurzust azoknak hirdetném meg, akiknek van bátorsága még értéket menteni.