Szeretet Nagykövetei

Az ember némiképp békében él addig, amíg nem tudja elméjével, egyre táguló gondolkodásával a valóságot befogni. Talán annak okát is megértettem, hogy miért vágyódunk vissza olyan szentimentális gyengédséggel régmúlt időkbe, a gyermekkorunk karácsonyi hangulatába, amikor mindent olyan rendezettnek, szépnek, ünnepélyesnek láttunk, hogy teljesen béke töltötte be a szívünket. Ehhez a gondtalansághoz kellett az, hogy ne lássuk az összefüggéseket, a dolgok mögött megbúvó alantas struktúrákat, az emberi gonoszság, a gyarlóság feneketlen útvesztőit, ami mindig meg tudja haladni önmaga lesüllyedt erkölcsi színvonalát. Aztán ahogyan felnő az ember és tudása több lesz, megértése egyre tágabb horizontok peremére rángatja, a világot is szédítőnek, zuhanásveszélyesnek látja és sorban elveszíti kapaszkodóját, a boldog tudatlanságot.

Valamikor a falvakban élő emberi közösségek nagy, mindenféle embertípust elviselni képes családként működtek, ahol a gondok, súrlódások kezelésének egyetlen univerzális formája létezett, a béke keresése, a békés egymás mellett élés előmozdítása. Akkor és mindig is létezett gonoszság, rosszindulat, helytelenség, ám ezeket elporlasztotta a közösség hitéből forrásozó békességteremtés ereje és egyöntetű szándéka. Mit tudott egy faluban boldog szegénységbe beleszülető, szorgalmas, küzdelmes életben felcseperedő, ott megházasodó és boldog család példájára újabb családot alapító egyszerű parasztember arról, hogy mik történnek a világban, a politikában, az államhatalom mély, prüszkölő és kormot lehelő gépezetében! Neki mindegy volt, hogy milyen hatalom regnált, hogy államok hol, s miért kaptak hajba, mert a föld, a jószág, a termés határozta meg szemléletét. A legsátánibb időszak vette kezdetét akkor, amikor 1947-ben a rádió sercegő frekvenciáján belekiabáltak békés falvak életébe, onnan láthatatlan parancsokat osztogatva, hogy kinek hová kell települnie, alig néhány napot hagyva arra, hogy generációk örökségét, életük tárgyait összecsomagolják hevenyészve ácsolt faládába és a láthatatlan, de kegyetlen államnak engedelmeskedjenek. Tehették ezt azért, mert az engedelmesség parancsa az egészséges emberi lélekbe bele van írva.

Anna néni váratlan agyvérzés után érkezett vissza az otthonba, ami már régóta utolsó állomáshelye 92 évnyi életének. Nem hozott magával semmit, csak élénk kíváncsiságát, emberszeretetét, mert férjét, fiait régen eltemette, mielőtt beköltözött volna.

– Áldás békesség! – köszöntöttem mindig az alig látó asszonyt, amikor reggel találkoztunk és a 11 órás hírekre várva rendszerint mellé telepedtem egy fotelba, hogy elmeséljem neki, hogy mit láttam a nagyvilágban. Főtt tojást viszek neki rendszerint, azt nagyon szereti és amikor a kórház után lábadozik, gyakran csak ezt fogyasztja el. Fél oldalát erőtlenül lógatja, ám jó karjával nagyon tud ölelni, amikor karomban tartva az ágyban felülni segítek.

– Istennek dicsőség! – mondja válaszként széles mosollyal a református asszony. Hitvitáink lajstroma nem túl hosszú, értekezéseink rendszerint abból állnak, hogy Anna néni vonakodik hinni az üdvösségben és a mennyországban. Hát, erről győzködöm, s a szentekkel példálódzok, ám mindig vallására hivatkozik.

– Tudja, a mi szülőfalunk tiszta református falu volt, Rimaszombat mellett, Mezőtelkesen születtem, és ott is éltem addig, amíg a felvidéki kitelepítéssel el nem költöztettek bennünket 1947-ben. Ebben a faluban anyám volt az egyetlen katolikus, de amikor apámmal esküdtek, ő reverzálist adott és onnantól kezdve nem járt a katolikus misére, hanem jött velünk istentiszteletre, nem akarta, hogy katolikus legyek. Egyes lány voltam, de mindenki református volt, talán úgy látta anyám, hogy így jobban férjhez mehetek, akkoriban nem volt szokás idegenbe házasodni, a faluban pedig mindenki református volt. Mifelénk egyke-divat volt akkoriban, hogy a föld ne menjen széjjel. Apámnak 14 hold földje volt. Békében éltünk, én 17 éves voltam akkor, amikor június végén kitelepítettek minket a Felvidékről. Négy napot adtak arra, hogy összecsomagoljunk, de mindent el lehetett hozni, faládákat csináltak, és abba minden belefért. Minden család külön vagonban utazott, hely akadt bőven. Nagy trauma volt ez a faluban. Volt egy öregember, a Pali bácsi, aki beleugrott keservében a kútba, hogy ne kelljen elmennie. Ott sírt az egész falu. Mindenki megkapta a fehér cédulát, de utána, amikor meghalt Benes, a kitelepítés abbamaradt, így a fele falu végül mégis ottmaradt, mi azonban Szentkatalinba vezényeltettünk, a közösség másik része pedig Kámba lett letelepítve, a kilakoltatott svábok házaiba. A közösség azonban nem hullott szét, átjártunk egymáshoz, nem volt messze, így megmaradtak az emberi kötelékek sokáig.

Mesél az asszony, pedig egy ideje nyelve is nehezen pörög, a hangképzés sem mindig sikerül elsőre, ám ez a történet folyamatos, szinte gyors elbeszélésként hangzik, mint a kertben a pezsdülő tavaszi élet első jele, a fecske ficsergése. Minden ilyen történet cseng, bong, kong a bensőmben, s a sokadik után is érzem, hogy mesélője mintha nem a saját életét pergetné előttem, hanem szemlélőként valaki másét, mert az előadásmód mindvégig egyenletes, néha magam úgy érzem, hogy szinte szenvtelen. Ilyenkor rajtakapom magam, hogy elégedetlen vagyok és türelmetlen halászattal kapkodok a kisebb részletek után, amit az emlékezet szákjából kiszöktek már. De a kérdésekkel töredezik szét lelki szemeim előtt a távolság fakító, bepiszkult üvege és látom a kendőzetlen valóságot, amely minden idős arcra kiül. Átfesti a ráncok alatti vonásokat, a redőkre szelt arcot hirtelen egybefésüli és csak egy pillanatra, de meglátom a kimondhatatlant, a szavakba be nem fogható érzést. Ezekben a felvillanásokban érzem a szívemen az ütést, amikor egy öregember, vagy asszony akkor élővé változik át láthatóan, a felvillanásban. Ezekért a fénycsóvákért ácsingózok én betegágyak, görnyedt, hajlott életek utolsó lépéseinél, ezekért a fénycsóvákért lassítok le és lépek ki a megőrülésbe rohanó világ ritmusából. E szikra kelleni fog majd az erkölcs feltámadásához, ezt meg kell menteni, hogy a fertőből majd a fiatalokat ki lehessen telepíteni, de nekik fehér cédulát kell adni.

– Szívesen gondol erre vissza, Anna néni? – halászni próbálom az elrejtettet.

– Nem. Sírt ott mindenki, szakadtak a szívek, nem akart eljönni az otthonából senki sem. Amikor megérkeztünk Szentkatalinba, napokig vártunk, hogy megtudjuk, hol kapunk újra otthont és amikor apámék beléptek a sváb portára, a távozni kényszerülő sváb emberrel összeborultak és szavak nélkül sírtak a meglett férfiak. A családunk a sváb portához tartozó 15 holdat megkapta, ők egy csődör csikót is itt hagytak, de azt már apám heréltette ki.

Itt mindig elrévedek abban a csodálkozásban, hogy ők mélyen belelátnak a jószág természetébe. Egy másik szobában Józsi bátyámmal beszélgetek, aki betegsége okán nagy gazdaságot hagyott maga mögött és aki elmondja, hogy a parasztember első dolga volt, amikor hazament, hogy a jószág után nézett, mert attól függött az élete. Sváb emberként másképpen tekintett a telepítési erőlködésekre, mert családja Nagymányokon ment maradt a ládákba pakolás kényszerétől. Emlékszik arra, amikor portájukra behozták a sebtiben ácsolt nagy faládát, mondván, hogy minden sváb embernek készen kell állnia arra, hogy összepakolja az életét és várja a parancsot, hogy hova kell mennie. Mivel nekik nem kellett otthonukat kényszerűen elhagyniuk, ebbe sokáig gabonát tároltak. Meglehetősen nagy űrtartalmú volt, Józsi bácsi még emlékszik arra, hogy nem is olyan régen hasogatta fel tüzifának, sokáig megvolt a portán.

– A svábokat Németországba vitték, de csak a nyugati zónába kerülők voltak szerencsések. Akik a keleti területekre vitettek, azok voltaképpen napszámosok lettek a német parasztoknál, szállást is csak az istállóban kaptak és amikor már lehetett mozogni szabadon, akkor mesélték csak el a sorsukat. A szemfülesebb emberek átszöktek a keleti blokkból nyugatra, nekik könnyebb életük volt. Józsi bácsi édesapja ez időkben éppen sorkatona volt, így ő a titokzatos, baljóslatúan sejtelmesen hangzó állam-bácsi embere volt, akit nem bántottak. Egyébként pedig a falusi jegyzők hatáskörébe utalt feladattá lett a kitelepítések megszervezése, ami azzal járt, hogy a jegyzői rokonság védernyője alatt a rokonok megúszták, hasonlóan azok, akik gyorsan magyarosították a nevüket. Hamar jöttek a hírek keletről, hogy sanyarú sors vár a német parasztokhoz berakott svábokra, volt olyan ember is, aki átszökött ausztriai területre, abban bízva, hogy csak átmeneti ez a felfordulás és visszatérhet, és elkerülheti a németországi áttelepítést. A kiürített sváb portákra azonban hamarosan felvidékiek, székelyek és csángók érkeztek, akik mindent megkaptak; jószágot, földet, házat. Azért a sváb porták tehetősek voltak, rendszerint szuterén is volt a házban, a felvidékiek igen jószívűek voltak – meséli. Lelkemben megelevenedik a kép, amit a redőket kiegyenesítő pillanat égetett bele, amikor Anna néni apja és a sváb gazda sírva egymásra borulnak; siratták a magyar haza halálát, ami nemzetiségekké forgácsolta a békés együttélés paradicsomát, lassú halálra ítélve azt.

– Hogyan élték meg ezt a kényszerű otthonelhagyást a svábok? – kérdeztem.

– El kellett fogadni – mondta Józsi bácsi, teljes nyugalommal a hangjában, és éreztem, hogy ha most Berlinben ülnék vele egy ilyen szobában, ő akkor is ugyanezzel a nyugalommal válaszolna nekem. – A felvidékiek mindenüket elhozhatták, voltak, akik az elbontott kerítést, sőt még a trágyájukat is vagonra pakolták. Ők a sváboknak nagyon hálásak voltak és befogadták őket a szuterinba, vagy megfelezték a házat velük. Itt is maradtak egykori földjeiken napszámosként dolgozva, de mégis boldogok voltak, hiszen jobb volt nekik ez is, mintsem a kelet-németországi szolgasorban, távol a hazájuktól. A felvidékieket vagonokkal hozták, a székelyek, csángók ökrös szekérrel érkeztek. De a székelyek között is volt ilyen család, a Kóka család például, akik békében éltek, mert meg tudták becsülni azt, amit saját erőből hoztak létre, mivel ők is ott hagytak valahol egy ilyen portát. A mányoki emberek mindenkit befogadtak, mert aki ide érkezett, az mindenki dolgozott és dolgozni akart. Nekünk gyerekeknek nem volt furcsa, hogy egy udvarban élünk velük, falusi gyerekként sosem volt köztünk különbség, egyazon életformát éltünk, mindennek alapja a közös munka volt, nálunk a nép szorgalmas volt. Legtöbben elnézték, hogy az sváb, vagy székely, csángó, csak a székelyek, és csángók között volt egy sajátos, számunkra nem érthető ellentét, ezt ők hozták magukkal.

Most megint a kíváncsiskodó kérdés, vajon kizökkenthető-e a mesélő ebből a természetes nyugalomból?

– Jó erre visszaemlékeznie?

– Igen, jó erről beszélni, mert gyerekként ezt mi nem éltük meg tragikusan, mivel olyan volt a közösség hozzáállása. Mi befogadtunk mindenkit és akik jöttek, ők igyekeztek beilleszkedni. Hamar faluközösséggé váltunk és olyan volt, mintha mindenki tősgyökeres lett volna. Persze, ezek mára jórészt eltűntek, mivel már egymással házasodtak.

Itt házasodott Imre bácsi is, aki szintén a Felvidékről érkezett, hat éves gyermekként tették a vagonba, ahol a sok faláda között kukucskált ki minden állomáson, amire azért emlékezett, mert mindenütt a friss vizet keresték, hiszen volt elég idejük, mert a vagonukat mindig félretolták, a teherszállítás előnyt élvezett. Érkezésük után is egy hétig a vagonban éltek, mert nem kaptak még helyet. Otthonra vártak egy vagonban, ahova faládákba szuszakolták az életüket, még jószágot is lehetett elhozni, nekik megengedték, hogy learassák a búzát és azt is ládákban elhozták.

– Mint a Noé bárkájában… – merengtem el hangosan, mire Imre bácsi helyeslőleg rávágta.

– Úgy van, mint a Noé bárkájában.

A fiúcskának csak ilyen be-beugró kis képek égtek a lelkébe, minden történetet édesanyja szomorú elbeszéléseiből ismert meg. Az asszony 26 évesen hadiözveggyé lett és férje szüleivel érkezett gyermekeit magával hozva Mekényesre. Micsoda asszony lehetett, aki a fronton megsérült férje halála után is ahhoz a házhoz tartozónak tartotta magát, ahová őt férjhez adták. Talán csak haza kellett volna költöznie az anyjához és maradhatott volna otthon, de ő apósáékkal ide érkezett, akiknek már nem volt élő gyermekük.

Imre bácsi emlékezetében élénken él a megérkezés első emlékképe, amikor egy nagyon kedves asszony abban a zűrzavaros várakozásban, pakolásban, egyezkedésben elvitte magához és nála finom mézeskenyeret kapott, mert valahogy kedveskedni akart és segíteni az új jövevényeknek.

– Még magam előtt látom édesanyám szomorú arcát, amikor bemennek a nagy sváb parasztház udvarára, ahol még benn lakott a sváb asszony a fiával és ők bizony semmit nem vihettek el magukkal. Nem tudtuk meg soha, hogy velük mi lett, ők hová kerültek, mert erről sokáig nem lehetett beszélni. Anyám mindig szomorúan beszélt ezekről az időkről és tőle tudom, hogy semmit nem lehetett sokáig erről beszélni, mert akit az ÁVH el akart vinni, annak csak egy marék búzát szórtak le a földjére és máris megvádolták, hogy kulák. Akkoriban nagyon megtanultak az emberek hallgatni és csak a tekintetekből olvasni.

A falvakban a közösségek mindent megtettek, és a dolgos emberek a dolgozni akarókat befogadták, közösséggé lettek, békében éltek, mert mindenki törekedett. Miért kellett ezt a békés törekvést elgyalázni? Ennek a törekvésnek a lelkületét ki irigyelte el a parasztembertől, aki éjt nappallá téve dolgozott, és nem kért semmit az államtól? Nem volt szüksége pénzre sem, mert mindent megoldott cserével, jót akartak egymásnak, és akarták, hogy a másik is gyarapodjon, hogy a más vetése is iperedjen. 1961-ben már lehetett egyik faluból a másikba gyalogló bőrkabátjukról felismerhető TSZ-agitátorokat látni az utakon. Felháborodás, ellenállás, tiltakozás módja azonban egészen más volt, mint ma. Józsi bácsi jól emlékezik még arra, hogy abban az agitációs időszakban édesapjával szándékosan késő estig dolgoztak az erdőn, hogy ne találják őket soha otthon az agitátorok, akik először rábeszéléssel, szép szóval igyekeztek az embereket meggyőzni, hogy lépjenek be a TSZ-be, majd egy alkalommal édesapját bottal is megütötték, hogy ösztönözzék. A botos ösztökék elleni tiltakozás idővel azonban értelmetlenné vált, mert be kellett lépniük, nem volt más választásuk. Ezzel azonban nem csak a földet, jószágot vették el az emberektől, hanem a törekvő munka ösztökét is, mert a máséért, a közösért végzett munka már nem azt adta, amire Isten az embert teremtette.

Akkor az emberek igyekeztek maguktól elköltözni olyan helyekre, ahol ipar is volt, mert féltek, hogy nem lesz munkájuk. Mindent elvettek, csak úgy, amint Anna néni mondta; Jézus nevében. Ekkor ért véget a közösségek munka alapú aranykora és a termelés megindulásának dacára nem fejlődés, hanem erkölcsi züllés időszaka indult meg, mert a dolgozó nép ideológiája váltotta fel a dolgozó közösségek virágkorát, mely közösségek erkölcsi alapon szerveződtek és nem a profit tartotta össze őket.