Szeretet Nagykövetei

Fáradt nap után lépek a zsúfolt vonatra, hely is alig akadt, így a fülke előterébe szorultam a pótülésekre. Gyakran ülök ide, így nem kell hallgatnom a világ zaját a zavaros gondolatokat megfogalmazó emberi nyelvek kavalkádjában, alig van értelmes beszéd. Egy csuklyát a fejére húzó, fiúval szemben foglaltam helyet. Jöttömre udvariasan félrehúzta nagy utazótáskáját, hogy helyet találjak csomagomnak. Gesztusát megköszönve leültem, és ekkor tekintettem rá a fiatal emberre. Kezében vastag spirálfüzet, bal kezében ügyesen forgatott grafitceruzával rajzolta a fekete vonalakat, amikből érdekes kép született. Meglepett, hogy nem a telefonját cirógatta, hanem komoly alkotómunkától izgatottá vált arcán elmés gondolkodás nyomait láttam.

– Rajzol? – hajoltam a füzet fölé, és ő nem vette tolakodásnak.

– Igen – válaszolta, és részletesen elmondta, hogy ábrája milyen szimbólumokat takar. Beszélgetésünk során megtudtam, hogy számára a rajzolás az őt ért hatások érzelmi feldolgozásának módja, mintegy kirajzolja magából a dolgokat. Hamar észleltem, hogy rendkívül értelmes fiatal emberrel beszélgetek, aki 19 éve minden bölcsességével új, számára kívánatos bölcsességek megismerésére nyitott. Márk, mint megtudtam, érettségi előtt áll, ám most beteg lett, így a kollégiumból éppen hazafelé utazik. Persze szóba kerültek a célok, tervek, miként tovább az érettségi után. Meglepett, hogy milyen konkrét elképzelései vannak, már most tudja, hogy el fog költözni, és mozdonyvezető-tanonc lesz apja segítségével, aki nem él velük, mert szülei elváltak. Most már láttam a sebeket is, és nem kellett sokáig várnom, mert őszinte volt a fiú, nem kertelt, látszott rajta, hogy élvezi a komoly, értelmes beszélgetéseket.

– Maga nagyon komolyan gondolkodik az élet dolgairól, megtalálja a helyét a kortársai között? – kérdeztem a fiút óvatosan.

– Nem mondanám, engem kiközösítenek, mert nem veszek részt hülyeségekben, és tudja, engem sokat gúnyolnak – mondta lesütött szemmel, és a fejéről lassú mozdulatokkal lehúzta a csuklyát, majd jelentőségteljesen ezt mondta –, én ugyanis roma származású vagyok.

Várta, hogy én erre mit reagálok, de szelíden folytattam:

– És akkor mi van? Maga szerint ember és ember között az ilyen különbségek számítanak, vagy van olyan egyetemes, minden emberre jellemző sajátosság, amitől ember az ember? Gondolkodott már azon, hogy mi az élet értelme?

Becsukta a füzetét, és jelentőségteljesen rám nézett. Az ifjú arcán komoly gondolatmunka nyomait láttam, azt hiszem elevenjébe vágott a kérdés, mintha már kerülgette volna ezt, és most a szavakba öntött kérdés megtestesült elméjében.

– Azt gondolom, hogy boldog életet élni, sikeres munkát találni, a családi élet, és stresszmentes életmód elérése. Én így képzelem el az élet értelmét.

Elmosolyodtam, és így szóltam hozzá:

– Tudja, én most 100 fős idősotthonból jövök, ahol a lakók 80%-a komoly testi bajokkal küzd, élettevékenységeiben másokra van utalva. Legtöbben már elveszítették a családot, munkájuk sincsen, és már nem is képesek alkotó tevékenységre, sokan nem látnak, süketek, nehéz velük beszélni is. Nem mondhatóak stresszmentesnek sem, hiszen a legalapvetőbb életfunkcióik, és szükségleteik miatt aggódnak. Mit gondol Márk, akkor az ő életüknek nincsen már értelme?

A fiú meghökkent, ilyen felvetésre nem számított, de gondolkodóba esett.

– Hű, akkor ez nem jó oda.

–Valóban, ezek nem tartanak ki az élet végéig. Olyan értelemnek kell lennie, ami végig kitart, vagyis meg kell határoznunk, hogy mitől ember az ember. Attól, hogy tud arról, hogy létezik. Ugye maga is tudja, hogy a Márk nem én vagyok, és én is tudom, hogy én nem vagyok a Márk.

– Igen, ez nyilvánvaló – jelzi, hogy követi az eszmefuttatást.

– Említette, a származása miatti bántások miatt bizonyítási kényszer van magában.

– Igen, én tudom, hogy csak magamra számíthatok.

– Nagyszerű terveket alkotott, vannak konkrét álmai, amik célok. Nem akarom azokat én lebecsülni, de azért tudja ez magát ösztönözni, mint kitűzött cél, mert hisz abban, hogy az már meg is van, és elérhető, vagyis előre felteszi a céloknak a létét, mert hiszi azt, hogy azok megvalósíthatóak, ugye?

– Igen, ez így van – mondja, és bal kezében sebesen járatja a ceruzát, és mindvégig szemkontaktusban marad.

– Ugye maga meg akarja saját magát ismerni? Érdekli magát, hogy kicsoda az a Sárközi Márk? – kérdeztem a koncentráló fiút.

– Igen, ez valóban bennem munkálkodik.

– Nos, az a valaki, akit maga meg akar ismerni, akiről tudja, hogy csak rá számíthat, az a személy, aki részben rejtett, de a lelke érzi, hogy megismerhető, és létezik. Ettől van az embernek a méltósága, és ezért nincsen helye semmiféle faji megkülönböztetésnek. Vagyis maga egy önálló alkotás, ám ha létezik alkotás, akkor alkotónak is kell lennie, nem gondolja?

– De, azonban én nem tudom, hogy azt hogy hívják – válaszolt a hosszú kérdésre anélkül, hogy indulatba jött volna, vagy ellenvetést mutatott volna.

– Most képzelje el azt, hogy az ember, amikor belegyalogol egy mocsárba, az folyamatosan mélyül, végül mi történik ott az emberrel?

– Hát el fog merülni, mert lehúzza a mocsár – mondja a fiú, és kíváncsian várja, hogy hova vezet ez a példa.

– Ha elmerülök a mocsárban, ki tudom magamat húzni onnan a hajamnál fogva?

A fiú gondolkodóba esett, bizonyára látta maga előtt, a lelkében a képet, látta, amint az osztálytársai azt mondják neki, hogy buta cigány vagy, látta a családi sebeit, mert elmondta, hogy a saját családjában senki nem gondolkodik úgy, mint ő. Nyilván ezért tervezi azt, hogy az érettségi után elköltözik otthonról, mert a gondolkodása útján véli elérni a kitűzött céljait. Most azonban a célértelmezésében megtorpant, mert megérezte, hogy ezek a célok mindenképpen időlegesek, és ha komolyan elgondolkodik azon, hogy élete végéig érvényes célokat kell találnia, akkor ki kell lépnie az időértelmezéséből. Ha ezt megteszi, akkor rá fog jönni arra, hogy az időnek is van alkotója, és az alkotónak szükségszerűen nagyobbnak kell lennie, mint az alkotásnak.

– Látja, a kitűzött céljaiért való munkálkodásához van hite, mert reméli azt, hogy elérheti azokat. De a reménynek is jönnie kell valakitől, és ez a láthatatlan bíztató a maga lelkében szól, és onnan inspirálja.

– Ezért keressük magunkat, ugye? – néz rám a felismeréstől elnehezült kérdés mögül a fiú.

– Igen. Tudja, én már 25 évvel többet éltem mint maga, és képzelje, még mindig nem ismerem azt a valakit, aki én vagyok. De még mindig izgat a keresés, ám a kitűzött céljaim már változtak, mert idővel mindegyik kevésnek bizonyult, és a kíváncsiságommal mindig meghaladom ezeket a célokat. Mindeközben megélem azt, hogy okosodok, hogy egyre több összefüggést felismerek, és rájövök, hogy valójában minden ismeret bennem van, és azok a dolgok, amik velem történnek, segítenek abban, hogy nevet adhassak a dolgoknak, vagyis fogalmam lesz róluk.

– Ezt most nehéz elképzelni – néz rám kérdő tekintettel.

– Vegyük például a kenyérsütést – kezdem a képzeletét felcsigázni egy hasonlattal. – Ha kenyeret akarok sütni, akkor összekeverem a hozzávalókat, és úgy dagasztom, ahogyan kell, megadom a formáját is, ám csak akkor lesz belőle kenyér, ha minden hozzávalót a megfelelő sorrendben és módon hozzáteszek. Majd kell a forró sütő is hozzá, hogy kisüljön, és csak akkor lesz fogyasztható, ha már kihűlt, hiszen ha forró kenyeret vágnék, széjjelfoszlana, és nem lenne jó. Így van ez a lelkünkbe rejtett ismeretekkel is. Kell a forma, kellenek az élet történései, hogy az ember azzá váljon, ami. Önmagunk megismerése a körülöttünk lévő dolgokon, a személyekkel való találkozások által történik meg, és ehhez szükséges, hogy soha ne álljunk le a gondolkodással. Mert az ész mindent felbont részekre, ez az analizálás, majd az új ismereteket az összerakással, a szintézissel kapjuk meg. De minden megismerést az én végez el, azaz minden megismerésünk személyes. A megismerhető dolgok a világban pedig azért nem fogynak el, mert végtelen a számuk, és az ember nem él végtelen ideig a földön. A szabad akaratunk éppen annak a bizonyítéka éppen a saját tudatunk, hiszen mindenki érzi legbelül, hogy ura a saját cselekedeteinek. Ez azt is jelenti, hogy választhat legalább két, vagy több dolog között. Csak a szabad akarat miatt beszélhetünk jó, vagy rossz dologról is. Hiszen ha valami szükségszerű csak, az nem lehet sem jó, sem rossz. De akkor nem lenne se törvény se jog, nem beszélhetnénk felelősségről, vagy kötelezettségekről sem, hiszen csak üres szavak volnának. Mindezeknek csak úgy van értelme – és látja, innen indult a beszélgetésünk, az értelem keresésétől –, ha az embernek lehetősége van arra, hogy megszabja cselekedeteinek irányát – erről szólnak a maga céljai is – és el tudja magát valamire határozni. De mivel a lélekben történik az akarás, ezért minden külső körülménytől független ez a szabad akarat, aminek az alapja az, hogy tudunk arról, hogy létezünk.

A fiú folyamatosan figyelt, és lelkem fülével szinte hallottam elméjének feldolgozó megismerési gépezetét zakatolni. Válaszokat nem vártam szavakba öntve, hiszen nem gyakorolta ő másokkal az ilyen lelki beszédeket. De válaszolt a tekintete, ahol mindvégig ott székelt az értelem világossága, ami átalakította lelkét, eszességét mozgásba lendítette. Szinte hallottam, hogy ott dörömböl mellkasában az én, a félig ismeretlen, a félig megsejtett. Lelkem szemével beleláttam a fiú lelkébe, és éreztem, hogy ez az én nem marad fogoly, ez az én fel fog fedeztetni, és ha Márk erre az én-re rátalál, akkor e keresés során felfedi előtte magát az Alkotója, akinek ő még nem tudja a nevét. Ebben a pillanatban azonban megérti majd ez az ifjú lélek, hogy a világ valójában egy nagy mocsártenger, de nem fog habozni, ha bele kell gyalogolnia, mert megérti, hogy onnan őt majd a hajánál fogva ez az Alkotó fogja kiemelni.

Lehet, hogy kortársai körében marad a kiközösítés, mert ő inkább rajzol, mint dorbézol, de megérti azt is, hogy valaki másra is számíthat, és ez a valaki őt már születése előtt eltervezte, és ha megismeri önmagát, megérti, hogy őt az a Valaki éppen ilyennek képzelte el, vagyis látta már azelőtt, hogy lett volna. Erre pedig csak az képes, aki mindig volt, aki mindig van, és nem változik soha.