Szeretet Nagykövetei

Már későre járt, ám még mindig csomagoltam, dobozoltam, kis zacskókba dolgokat pakolgattam, s a táskák egyre csak dagadtak. A tálcán elnyúló aranybarnára sült kövér kalácsra néztem, s most mégis kevésnek tűnt, lehetne egy méterrel is hosszabb, hogyan szeljem így százfelé! Nagy vállalkozásomra gondoltam, no nem a fél méteres kalács feldarabolását illetően, hanem a tervezett, s Isten által is szervezett találkozást tervezgettem.

A száz fős idősotthonba készültem kora reggel a 14 éves keresztfiammal. A legényke leendő beszélgetőpartnerei nálánál 80 évvel idősebb emberek! Hálás voltam az igazgatónak, akinek van lelke, és esze ahhoz, hogy mekkora részvétel Isten tervében ilyen távoli nemzedékek között élő híddá válni, s cipelni, zsákolni, óvni a hagyomány törékeny csomagjának minden kis darabkáját. Néhány hete hordoztam szívemben ezt a gyermeket, elkaptam egy kéztördelős, szorongó arcot, ami bennem aggódást növesztett. Ebben a mozdulatban megértettem régebbi jeleneteket, s mintegy összeállt képet kaptam arról, hogy bajban van, s elméje, gondolkodása egy lehúzott redőny mögül hangtalanul segítségért kiált egy tiszta tükör után. Lassan érlelődött meg bennem a gondolat, hogy el kell vinnem magammal, és segítségére kell lennem e sűrű homály eloszlatásában, melyhez korunk ördög-maskarája, a számítógép álvarázsló valótlan világa is hozzájárult.

Gyermekeink, fiataljaink a nyári szabadságban őrizetlen báránykaként csatangolnak a halál árnyékának völgyében, ahol a sátán, mint ordító oroszlán lesben jár, azt nézve, hogy kit nyelhet el. Neki gyermekeink nem kellenek, csak a szabad akaratukra pályázik, azt orozza el tőlük, mint egy idegen úr, megtévesztve a gyerekeket azzal, hogy saját sötét világát tünteti fel valóságnak. Hívtam a gyermeket, s kötelességemnek az adott alapot, hogy keresztanyja lettem 14 évvel ezelőtt. Láttam magam előtt a kisdedet, akit akkor a szülőfalum hideg templomában fehér kabátom gallérjával takargatom, emlékeztem erőszakosságomra, amivel azért kardoskodtam, hogy legyen e gyermek megkeresztelve. Láttam magamat az oltárra tekintve, hallottam a szóval ki nem mondott, de Istennek néma ajkakkal is elrebegett ígéretemet, mely most engem kötelezett. Láttam a fiúcska üdvösségét, mint tüzes golyót a tenyerembe téve, mely égetett most, de eldobni nem lehetett.

Nemet mondott, s anyja sem erőltette, mondván, az legyen, amit a gyermek szeretne. Ez a legnagyobb baj ma, hogy olyan dolgokban dönthetnek, aminek tétjét nem ismerhetik, ám ha mi tudjuk, hogy mi forog kockán, nincs az a kockázat, amit ne bírna el a remény. Fohászkodni kezdtem, s Isten megváltoztatta szívét, és igent mondott az egy hetes üdülésre. Izgatottságomat palástolni igyekeztem, mert magam sem tudtam, hogy pontosan mit tehetek érte, de hétfő este belelépett életünkbe, kapcsolatainkba, estéinkbe, munkáinkba, s a számítógépek nélküli valódi világba.

Eleinte soknak tűnhetett neki az igazítás, javítás, de a fegyelmezéshez is nagy bátorság kell, ám ennek tekintélyét nem mi bírjuk, ezt mind Krisztustól kölcsönözzük, aki kamatot nem számol fel, s nem részletekben folyósít, hanem mindig ugyanabban a valutában ad, s mindig saját magát, és teljesen, egészben, így minden, amit benne, általa, róla mondunk, az meghalad bennünket, s ettől változtat ránk bízott szíveket. Eleinte furcsa volt neki a munka, a rend, a rendszer, de kértem, mindig szépen, s ügyetlen mozdulatait napok múltán magam is megértettem. Nincsen semmi önbizalma, magát sehogyan sem látja, nem ura szavainak, s gondolatai fokokat vétenek a kimondásuk létráján, ezért gyakorta visszapottyan, majd a sok zuhanás, ütés kedvét szegi, s inkább lent marad, s az ellenség könnyen reá lel, s szabad akaratát beszippantja. Mennyi beszéd, szó, magyarázat, mennyi kérdés, melyekre olyan nehezen vajúdott ki magából válaszokat.

Első napon töröltük a beszédtárból a nem tudom-ot, és a semmi-t, ettől olyan nehézzé lett minden, és ott voltak azok a nagy csöndek, amiket betölteni ember nem képes! Mekkora türelem kell szóra bírni a csendet, s közben hallgatni kell, nem okoskodni! Mennyi szó, melyhez nem volt kép, s mennyi hasonlat, amit a 14 év tapasztalatából összefont hágcsóból kellett kihasítani! Elkerülhetetlenné váltak a találkozások a nagy tanítókkal, hiszen zöldfülű vagyok magam az igazsághoz, még most is csak sejtem, így hát hangot kölcsönöztem a kimondhatatlanhoz. Átbicikliztünk idős Barátnémhoz a szomszéd faluba, ahol a múltidézés hídján a kis legény megérkezett a valóságba. Hazafele úton csak csacsogott, s kérdezett:

– Ha hét gyerek evett minden este, vajon mekkora kenyeret sütöttek? Mári néni édesanyja mennyi idő alatt köpülhetett ki egy kilós vajat, és az vajon mitől volt olyan sárga?

Nem tudom, hogy Isten melyik rolót húzta fel elméjében, de megváltozott valami benne, s amikor a családról beszélgettem vele, kiderült, hogy nem tudja ki a nénje, bátyja, kik az unokatestvérei, hogyan vannak a rokoni szálak. Mai elidegenedett világunk rákfenéje lehet ez, ami elveszi a gyerekektől a melléjük rendelt, Isten tervében oda állított tanítókat. Egykor maga a falu is nevelt, mert a családtagok nem házasodtak idegenbe, hiszen olyan párt kerestek, akivel tarthatták a saját mintájukat. Oltalmazta őket az új ágakat növesztő család-fa is. Nagy papírra minden elődöt, rokont, nénét, bátyát felvezettünk kutakodtunk, s mindenkit jellemeztük, lehetett érezni a gyermek körül, hogy önazonossága most születik a világra.

Harmadik napon ő maga kérte, hogy ismét látogassuk meg idős Barátnémat, s vigyünk neki kalácsot, amit együtt sütöttünk meg. Kérésének eleget tettem. Amiközben az asszonnyal beszélgettem, aki ereje fogyását panaszolta. a vigasztalására formáltam szavaimat, s a fiú hallgatott minket, így elcsípte az egyik panaszt. Idős Barátném az elvirágzott száraz kórókat nem tudta levágni, mert nem volt hozzá ereje. A fiú észrevétlenül kiment, s miközben mi dereduráltunk, a kis késsel mindent lemetszegetett, s hátra vitte a szemétdombra. Utóbb gondoltam csak el, hogy ezt azért tehette meg, mert előtte ott mindent szemügyre vett.

Este megdicsértem, mert kinyílott a figyelme, szélesedett a kis dobozba zárt virtuális világ. Esti imámban csendben mondtam hálát. Végül ezért mertem elvinni magammal az idősek közé, ő nyolc órás kemény figyelemmel életre szóló receptekkel gazdagodott szívében. Lajos bátyám, a 91 éves, megtanította férfias kézfogásra, a tekintetváltás fontosságára, s mesélt felesége elvesztéséről úgy, hogy avval bemutatta a házasság szentségét. Jó volt a nagy Tanítót látni, hallani, élete minden bölcsességét díszdobozba foglalta, a fiúnak önzetlenül átadta.

– Tudod fiam, nekünk a szüleink állandóan azt tanították, hogy mi az illem. Az, hogy megbecsüljük a másik embert… jó ez a felelt erre, ugye? – néz rám Lajos bátyám.

– Nagyon! – feleltem, s néztem keresztfiam arcát, hogy ő vajon érzi e a szavak mögötti többletet?

– Nem ilyenek voltak az emberek, mint most, amikor még a szomszédok sem ismerik egymást jóformán. Akkoriban összetartott az emberiség, baráti szeretet, szomszédi szeretet minden megvolt, s most elmennek egymás mellett az emberek. Meg hát a három éves katonaság, ajaj! Ott aztán tényleg megtanították a rendet nekünk! Ha cipőfűzőnk úgy volt, mint most a tied – mutat a fiú cipőjére – megvonták a kimenőt, de ez járt a leszakadt gomb okán is.

Valami egészen titokzatos világot tárt fel a három éves kaszárnyaélet bemutatása.

– Minden jót kívánok neked az életben, mert mi már nem fogunk találkozni, csak legföljebb a mennyországban, de ne félj a házasélettől, mert csak nagyon kell szeretni, és tisztelni egymást. Az én életem legcsodálatosabb dolga az volt, hogy megnősültem, és amikor megszületett a lányom. Ettől fogva van igazi életem, és látod, hatvanhat évet éltünk együtt, és itt halt meg a feleségem nemrég a másik ágyban, nagyon szerettük egymást. De ne félj az élettől sem, és mindig teljesítsed a feljebbvalód parancsait, és végezd el a feladatot, amit rád bíznak, és rendes ember leszel. Most elmondok neked egy olyan imát, amit gyerekkorom óta elmondok minden este. „Istenem, Teremtőm, hallgasd meg imámat, áldd meg minden jóval Apámat, Anyámat. Segítsd őket, segítsd… – itt bátyánk hangja más elcsuklott – hogy fölneveljenek…, hogy jóságukért én is méltó legyek.”

Már megint a nagy erejű férfikönnyek, amiktől hang a számat el nem hagyhatja. A fiú arcán tisztelet, s kezét nyújtja Lajos bátyánknak. Most tanulta meg a negyedik parancsolatot, amit e kézfogás örökre a szívébe vésett, nekem itt szólnom semmit nem kellett. (Apádat és anyádat tiszteljed, hogy hosszú életű legyél a földön.) Némán mentünk tovább a folyosón, a könnyeimet nyeltem, most a gyerek, s Lajos bátyám hallgatni tanítottak engem.

Ilonka néni, a Tündér Ilona 97 éves tanításában önmagát adta.

– Minden nap érzem, hogy nehezebb az élet, minden nap. Jönnek olyan dolgok, amikor észreveszem, amikor beszélek, hogy keresem a szavakat nagyon, te is látod, és minden nap nehezebb.

– Azért én elmondtam ám ennek a gyereknek, hogy egy olyan Tanítónőhöz viszem el, aki az Istenhez minden időben hűséges volt – biztatom Ilonka nénit a tanításra, mint gyakorlatlan statiszta

– Jaj, te! – mosolyog az asszony, majd a legényre nézve folytatja – Tudod mit mondok neked, hogy milyen muníciód legyen? Becsületesség… mindig az igazat… vagy nem szólsz… semmit. Ebben áll csak az emberség. Az igazságot kimondani azonban mindig kell, hogy legyen merszed!

Utolsó látogatásunk Blanka néninél, aki 92 év kincseit burította elé, válogatás nélkül. Ajándékkal búcsúzott tőlünk el. 1975-ben római zarándoklatra utazhatott, az akkori nehéz útlevélkérő időkben. Az utazás csodákat súroló történetét rejtő kéziratot vihettünk magunkkal, mely a hátralévő négy napot, s a gyermek lelkét teljesen megváltoztatta. Egy mélyen hívő, és hálás asszony beszámolója abból a városból, „Hol Szent Péter sírba téve”, s mely számára 1975-ben a „mennyország ízelítője” lett. Ez azonban már másik, szent történet lesz, mely engem is növesztett, nevelt.

Sokat gondolkoztam már azon, hogy amikor egy gyermeket rám bíznak, s nekem eltökélt szándékom, hogy a hithez oly elengedhetetlen belső hallását, Istentől kapott értelmi látását és a lelkét vele felfedeztetni szeretném, mindig felsőbb tanítókhoz is fordulok, akik mintegy hidat jelentenek e gyermekeknek az Istenhez, amit én, közvetlenül aligha mutathatok meg nekik. Úgy tűnik ez, mintha elvezetném őket a távoli várkastélyhoz, annak kapui nyitva is volnának, ám világosságot benne nem én gyújtok, hanem azok a tanítók, kiknek neveltjeként bukadozásaim ellenére értelmem a valódira, az igazira nyílhatott. Mestereim zarándokútjához életük utolsó szakaszában csapódtam, még Édesapám szavai is ekkor nyertek értelmet, mert csak ekkor lett hozzá eszem, hiszen belső hallásom süket, látásom homályos volt a sok földi óhajtozástól. Mégis, visszagondolva a világi szerzések idejének tompa látásmódjára, fel tudok idézni képeket, benyomásokat, utólagos helyzetfelismeréseket, de leginkább képeket. Ezeket a mai értelmi működéseimmel egy nagy kép alkotórészeként nagyon értékes daraboknak látom, és ebből értettem meg, hogy a lélek eltárolja a képeket, és későbbi megértéseinkhez felhasználja, ezért semmiféle szeretetből tett szó, vagy cselekedet nem lehet hiábavaló.

Most is így láttam ifjú zarándokunk szívképzésének útját. Hívtam, hogy haladjon most egy darabon az én utamon, s rábíztam a nagy rendezőre, hogy számára ő mit mutat, vagy milyen képeket rejt el útközben a szívébe, egy későbbi, talán távolabbi megértéshez. Csodálatos adottság ám a lélekben munkálkodó nyelvszellem, mely a dolgokról alkotott képekre belülről keresi a szavakat. Sokszor láttam a fiú tekintetében a lelke mélyén kibontakozó alkotás elmélkedő munkájának jeleit, s nagy önfegyelemmel igyekeztem hallgatni, nehogy akadálya legyek a lélekben, s igazságban fogant szó világra jöttének. Ezek az idők, amíg az ilyen szavak megszületnek, ezek a valódi lényeglátások. Ha a tanító sokat fecseg, mert a saját hangját tartja fontosnak, sőt, nélkülözhetetlennek érzi magát, akár végleg megakaszthatja ezt a rátalálást a tanítvány lelkében. De ilyen hibát akkor is véthetünk, ha a magunk kifinomult megjegyzéseinek torzító mértékével mértékeljük az éppen világra jöttet. Gyakran idő előttiek e szavak, vagyis idétlenek, ilyenkor inkubátorba kell helyeznünk, s megadni neki mindent, elsősorban a hallgatással, ehhez nagy önuralom, és türelem kell.

Blanka néni ilyen tanítóm volt nekem, s ebbe a türelembe most ifjú barátomat nagy örömmel vezettem be. Kis lakosztálya lenyűgözte, szemem sarkából figyeltem, amint az apró asszony körüli tárgyakon, könyveken, szent dolgokon tekintetét végigjáratta. Az asszony hellyel kínált bennünket, a kis asztal köré ültünk mindhárman le. Rendesen a fotelban ülve, lábánál a földön guggolva, vagy a szőnyegen foglaltam helyet, mert így megkímélem attól, hogy felállva fáradozzon, igen nehezen mozog már, különösen délutánra fárad el. Ilyenkor alkalmazkodtam hozzá, gyakran ágyán fekve pihen, s én egy széket húzok mellé, kérem, hogy maradjon, úgy is tudunk beszélgetni.

Most az ülésrend jelezte, hogy vendégként fogadott bennünket. A fiút magázva szólította meg, s minden, amit tőle kérdezett, az olyan természetes elfogadással találkozott. Amikor arról esett szó, hogy a fiatalember még nem rendszeres misére járó, ő kedvesen csak annyit mondott magától értetődően:

– Miért nem jár, hát misére kell menni, az halálos bűn, ha valaki nem jár, pedig megtehetné – olyan volt ez az érvelés, amiben nem volt szidalom, csak a saját meggyőződése.

– Olyan gyönyörű templomokban jártam Rómában, hogy azt nem lehet elmondani, a Mennyország lehet ehhez fogható. Végtelenül hálás voltam azért, hogy 1975-ben, a szentév alkalmával eljuthattam oda. Amikor a templomban kihirdették, hogy Magyarországról 300-an mehetnek, nem hittem volna, hogy én is bekerülhetek a 300 közé, gondoltam, csak megpróbálom. Bár Bakonyi főtisztelendő úr akkor azt mondta: „Biztos, hogy sikerül.” Közben ő megbetegedett, kórházba került, és én azt gondolva, hogy hátha megfeledkezett a bejelentésemről, a következő vasárnap, amikor a boglári esperes úr helyettesítette, mise után bementem és megkérdeztem, hogy be vagyok-e jelentve a római zarándoklatra? Ő nem tudott róla. Bementem akkor a kanonok úrhoz, ő tudott róla, és ő is biztatott, hogy sikerülni fog. Hetekig boldogan reménykedve és kétségek között vártam. Eleinte nagy örömmel töltött el a tudat, hogy Rómába mehetek. Később, mivel nem volt biztos, már egy kicsit belefásultam. Eleinte álmodtam is róla: „Én mehetek Rómába, hol Szent Péter sírba téve?!” És a meghatottságtól sírtam, álmomban.

– Blanka néni, már említette egyszer, hogy írt, s gépelt egy útijegyzetet, ami az élménybeszámolója is egyben, azt olyan szívesen elolvasnám, ha lehetne – ezt a jegyzetet én nem először kértem.

Annyira biztatott mindig az asszony, hogy menjünk el Rómába, mert értelmezése szerint egy rendes katolikus egyszer elmegy Rómába, ahol Szent Péter és Szent Pál nyugszik. Korábban óvatosan elhárította a kérésemet, mondván, majd halála után úgyis megtalálják az iratai között, s akkor olvasható lesz. Most újra előhozakodtam kérésemmel, s ő csodálkozni látszott, hogy nem tértem vissza erre, úgy gondolta, hogy már elfelejtettem. Talán megsejtette ő is, aki Istennel olyan hosszan, s mélyen diskurál, hogy keresztfiam életében három estén át olyan termeket világosít meg a kastélyfény ezzel, ami Istenről, a hivő lélek jellegzetességeiről, a dolgokhoz való hívő viszonyulásokról a jövőben értelmet rejtő képeket másol e füzeten keresztül a fiú lelkébe.

– Persze, odaadom, sok kép is van benne, csak arra kérem, hogy mindent ugyanoda tegyen majd vissza! – az utasítása, kérése nem lepett meg.

Egyszer egy szentekről szóló könyvét kölcsönöztem, s megható volt a lapozgatás során minden szent élettörténeténél egy képet, vagy újságcikket találni. Olyan volt, mint az egykori peregrinus diákok kézzel feljegyzetelt tankönyve, melyet iskolaéveik lejártával a család beköttetett, s nagy becsben őrzött meg. Bizony, a könyvekhez való viszonyulás sokat elárul egy emberről. Jómagam rendszeresen belefirkantok egy-egy margószéli jegyzetet, aláhúzást is teszek, mert már megfigyeltem, hogy később könnyebben meglelek egy jelentős részt, ha valahogyan jeleltem. A szentek képei a lapok közt azonban más, több, mert mélységes tisztelet van benne.

– Ez nem bálványimádás – magyarázom keresztfiamnak – de segíti a szívből jövő tiszteletet, és emlékeztet bennünket arra, hogy a szentek is emberek, vagyis akarnunk kell őket utánozni, mert azt meg lehet tenni, persze a Jó Isten segítségével.

Blanka nénivel sokat beszélgetünk a szentekről, én tőle vettem azt a szokást is, hogy adott szent ünnepnapján a szent képét kis rámába kiteszem, de minden kedden Szent Antalt, szerdán Szent Józsefet, pénteken Jézus szíve képet a kis gyertyám elé. A képcseréket a fiú péntekre megértette, s látva Blanka néni ágya mellett az ő képtartóját, az esti beszélgetésben összekapcsolta megértése a képekről alkotott képzeteket, így könnyű volt megértenie, hogy a hitben Blanka néni a példaképem, bár tudom, hogy ő nem szereti ezt hallani, mert nagyon alázatos. Olyankor, amikor erre utalok, az asszony mindig tiltakozik, de ez is természetes, mert az alázatos ember attól alázatos, hogy nem tudja, hogy az.

Ezekről az összefüggésekről beszélgettünk kis zarándokunkkal, akinek megfigyeléseit közösen értelmeztük, s közben jellemrajzokat alkottunk, ismerkedtünk a tulajdonságokat kifejező szavak érteményeivel, s mutattam neki egy olyan nézőpontot, ahonnét figyelnie kell az embereket.

Vacsora után, amikor a könyvtárszobában a kanapéra befészkeltük magunkat, hogy Blanka néni úti jegyzete alapján elinduljunk a 6 napos Római zarándoklatra, már ő is el tudta képzelni maga előtt az embert, akinek 50 év előtti szavait hallotta az én hangomon. Mindenesetre a történetet nagyon elevenen, nagy beleéléssel olvastam fel, s így esett, hogy amikor Blanka néni sírt Rómában a meghatottságtól, nekem is könnyek szöktek a szemembe. Az előadásmód nekem is tetszett, mert már közben éreztem, hogy azonosultam a mesélővel, s nagyon izgalmas volt 50 évvel ezelőtti gondolataiba beletekinteni. De leginkább a bizalma, és a szeretete – a fiúnak is így magyaráztam –, hogy ezt a szívlátképet nekünk olvasásra odaadta. A fiú olyan érdeklődéssel figyelt, annyira jelen volt, hogy lélekben Rómában jártunk, s szinte egymásnak mentünk a távoli bazilikák belső szépségeit bámulva.

Az útijegyzet egy ember jelenléte, minden emberi dolgával, emberi félelmekkel, gondolatokkal, megrendüléssel, hazaszeretettel, hálával és mélységes hittel. Minden este két nap történéseit hallgattuk meg, s minden apró dolog jelentőssé lett attól, hogy a hívő lélekben jelent meg. Római zarándokunk útijegyzetéből ugyanis azt tanultuk meg, hogy az élet apró dolgainak szemlélése is Isten vonatkozásában történik. Minden cselekedetét megelőzte a segítségkérés Istentől. Az egyik legmegindítóbb részlet, aminek sorait könnyfátyolon át, csak elmosódottan láttam magam is, a közel 50 éves, megsárgult gépelt kis lapon:

„A főoltár közelében padok voltak elhelyezve térdeplővel és itt gyülekeztünk a szentmisére. Én véletlenül a legelső sorba kerültem, baloldalról a szobatársam, jobb oldalról pedig a két szerzetesnővér. Közben megható eset játszódott le. A mi civil nővéreink fölismerték az ő rendtársaikat a ruhájukról, akik amerikai nővérek voltak. Beszélni nem tudtak, csak mutogattak és nagyon boldogan csókolgatták egymást. Fölírták egymás címét. Ezek az amerikai nővérek a vasárnapi szentté avatásra jöttek. Elkezdődött az énekes szentmise a főoltár előtti szembemiséző oltárnál. A papok, úgy emlékszem, piros ruhába öltözve félkörben álltak. Ijjas püspök mondta a homiliát. Azt mondta, hármat jegyezzünk meg a mai napra: »Confessio, katedra és pápa«. (Konfesszió: hitvallás) (A beszédére már nem emlékszem.) Aztán elmondtuk közösen a hitvallást. De már mikor megkezdődött a mise és később is, én olyan sokat sirtam a meghatottságtól, és olyan boldogan és lelkesen tudtam imádkozni és énekelni, mint még soha. Nagy örömmel töltött el az a tudat, hogy én is a katolikus egyház tagja vagyok.”

Mennyi minden beszédtéma hajtott ki e füzetben foglaltakból, szinte úgy kellett aludni zavarni a fiút. Utolsó este.amikor a mesélést abbahagytam, a jegyzet avval zárult, hogy másnap Szent Ferenc temploma, s Assisi lesz a látogatás úticélja. A fiú engedelmesen felkelt, s vidám arccal így búcsúzott el.

– Jó, akkor holnap megyünk Assziszibe!

Másnap visszaadtam őt otthonába, s magam is azzal búcsúztam el tőle, hogy

– Minden napodat úgy fejezzed be, mintha másnap indulnál Assisibe!

Megígértem neki, hogy mások előtt nem fegyelmezem, s hibáját – ha eltér az új viselkedéstől – nem rovom fel, csak halkan súgom oda neki, mindig észrevétlen: Azt hiszem, hogy most el kellene mennünk Assziszibe! Titkos megállapodásunk zálogaként neki adtam azt a kis szenteltvizes üvegcsét, melyet mindig magamnál hordtam, s amit egy imádkozó asszonytól kaptam, aki azt éppen Rómából hozta.