A vonaton maradt fiú
Anyám kivitt az állomásra. A téli hidegben a néptelen peronon árválkodó padon egy csuklyás alak ült, kezében telefonját tartva, és füleimnek dübörgő szörnyűséget hallgatott. Szinte azonnal arra gondoltam, hogy majd rászólok, hogy ez talán mást nem érdekel, a fiú azonban – akit a csuklya mögött leltem – meglepett. Észrevéve minket, rögtön kinyomta a „zenét”, és kedvesen felnézett ránk.
– Jó napot – köszönt előre.
Haragudtam magamra, hogy rögtön az előítéletek szemüvegén keresztül néztem rá.
– Bemondták már a vonatot? – kérdezte anyám, és a fiúcska udvariasan válaszolt.
Beszélgetni kezdtem vele, s mintha ezer éve ismernénk egymást, hihetetlen természetességgel mesélte el, hogy cipőt venni volt oda, de mivel a visszaúton a vonaton tele volt a keze, a vonatajtót nem tudta időben kinyitni, és fent maradt, ezért várja most a visszafele tartó járatot egy állomással odébb, hogy hazajuthasson. Megtudtam, hogy hová jár iskolába, és hogy már nyolcadikos, s szakács lesz talán, mert főzni is tud, ha valaminek utánanéz.
Felszálláskor utazótáskámat elvette tőlem, a vonatra felsegített. Igaz, csak negyed órát utaztunk együtt, de nagyon jól elbeszélgettünk B. Dominikkal, a vonaton fennmaradt fiúval, akiben nagyon tetszett, hogy őszinte, gyanakvás nélküli, udvarias, és természetesen volt ilyen. Amikor a kalauznál jegyet váltottam, csodálkozott rajta, hogy én is diák vagyok felnőtt létemre. Beszélgettünk a tanulásról, és szörnyülködött azon, hogy hogyan lehet úgy tanulni, ha nem muszáj, és ilyen sokáig. Elmondtam neki, hogy nem az iskoláink tesznek minket többé, vagy jobbá, hanem az, ami a szívünkben van, és az, ahogyan a másik emberhez viszonyulunk, és az ő viselkedésében éppen ez a különleges, és hogy ő ettől több, ahogyan hozzám is viszonyult.
Elmeséltem neki, hogy délelőtt egy olyan helyen voltam, ahol engem rossz embernek neveztek, ám én ezzel a fiúval való találkozásomban azt éreztem, hogy nem vagyok rossz, mert egy angyallal találkoztam. A találkozásaink – mondtam neki – még ha csak néhány percesek is, nagyon fontosak, mert azokban a percekben mutatkozik meg, hogy milyen emberek vagyunk. Volt még nálam angyalkártya, egy idős asszony bízta rám az Otthonból, hogy osztogassam el a gyerekeknek. Adtam neki belőlük egyet, a találkozásunk emlékére.
Elmeséltem Dominiknak, hogy az Angyalkürt újságban ilyen találkozásokról is írunk, mert a találkozásaink az emberségünk is egyben, ezért szívesen írnék róla is ebben az újságban. Nos, ő beleegyezett, és azért szerepel itt Dominik, hogy ne mondjunk le a mai nyolcadikosokról, mert igenis vannak közöttük igazi angyalok, akikkel csak akkor találkozunk, ha a fejükre húzott csuklyát megkerülve a szemükbe nézünk, és angyalszámba vesszük őket. Dominik a nagymamájához kérte az angyali postát. Nos, én ezt elküldtem, és a peronról felém integető okos unokáját a szívembe rejtettem.
Vannak angyali gyerekek, … itt-ott elvesznek, de lehet velük találkozni. Olyan is lehet, hogy az angyalságuk veszik el egy időre, és ilyenkor csak a csuklya látszik. Várni kell türelmesen, mert meglesznek – kedves szülők – újra az angyali gyerekek… Magam is várok egy ilyen, csuklya mögül újra előbukkanó gyermekre, s hiszem, hogy újra meglesz. Ő az én Istentől, és tőlem elfordult egyszülött gyermekem.