Szeretet Nagykövetei

Bevallom, megérintenek az emberek. Amikor valakivel találkozom, az emberi, a bűnös mögött keresem az istenit, akit Isten belé rejtett, hogy a bűntől, sebzettségtől, csalódásoktól – valljuk be, leginkább az öncsalódásokból, sőt öncsalásoktól – szikessé váló, szeretetre éhező, fejlődni akaró rejtett isteni kihajthasson. A szeretet villámai ezeket a terepeket egy pillanatra bevilágítják, és avval reményt adnak. Néhány hónapja találkoztam a vonaton egy ösztöke ellen küzdő kemény asszonnyal, akiből a rövid együttutazásunk során nem volt időm kihámozni, kiszeretni az istenit. A vele való találkozásunk emlékét őrző történetet egy másik bájos kalauznő készséges, és kíváncsi közreműködésével eljuttattam a harsányságáról közismert, Rikkancs becenevet viselő asszonynak, aki a lelke mélyén érzi, hogy nem ott van, ahova őt Isten szánta, és jól érzett rá élete – és talán sokunk életének – legnagyobb aktuális problémájára. Akkor, amikor együtt utaztunk, – mint e héten szerdán – csak a véletlennek látszó áthelyezés tette lehetővé kettőnk találkozását, amiben Isten lépett közénk, hogy sebzettségünk közös forrását feltárja számunkra, majd mindenki tovább küszködött a saját életével, ám már a másik emlékével.

Amikor a kocsira felléptem, a háttal álló asszonyban felismertem azt a kalauznőt, akinek alakja a férfias asszony alakjának prototípusa lett, bár én is éreztem, hogy ezzel a képpel valami nincsen rendben. Szembe fordulva velem, nagy örömmel ült mellém, és a viszontlátás enyhe zavarán mégis győzött az öröm, és folytattuk a beszélgetést, ám most már régi ismerősként, valami többlettel a forró vonat levegőjében. Maszk nélküli eszmecserénk hamar fogolykiváltó harccá nemesült, ahol Isten nem volt többé tabu: szinte hallani lehetett a lelkek kapuinak kitáruló nyikorgását. A nyitott ablakon beszaladó légáramlat a lelkek huzataként tartotta frissen beszélgetésünket. Rikkancsunk elmesélte, hogy a levélben kapott történet nagyon meglepte, és a legnagyobb örömet az okozta számára, hogy nem felejtették el, hogy nyomot hagyott egy másik emberben.

– Küzd még mindig, Isten terve ellen? – kérdeztem bátran az asszonytól, aki nyugodttá vált előttem. Mintha beleült volna ebbe a nyugalomba, amit találkozásunk adott nekünk a fáradt nap után.

– Nem, én kemény maradok, nem szorulok senkire, küzdök tovább, amíg a gyerekeimet még egy kicsit nevelgethetem.

Újra előkerültek a történetek életéből, melyek a túlélését igazolták, azt a hatalmas többletet, melyet e kemény személyiség hordoz, ám amit ő – tudja vagy nem – de Istentől kapott. Erről a kincsről beszéltem neki, az őszintesége komoly erejéről, melyre vékony, zavaros hályogot engedett felszaladni haragból, csalódottságból, ami őt a tiszta felismerésben akadályozza.

– Én mindig kiállok az igazamért, minden körülmények közepette, bárki, és bármi ellenében, akár az öklömmel is képviselem ezt. Már az első osztályos tanító nénim is tudta, ha én tántoríthatatlan vagyok, akkor igazam van, és nem hazudok, erről ismerte fel, ezt mondta is a szüleimnek.

Nagy vehemencia a hangjában, bennem gyengéd szeretetből fakadó mosoly, amit egy pillanatra befékeztem, mert túl kedvesen nem kérdezhettem, amikor közel hajolva hozzá, a szemébe néztem.

– És honnét tudja, Anikó, (mert van rendes, szép női neve is) hogy igaza van? – Nem késlekedett a válasszal:

– Érzem, belül tisztán érzem.

– No de azt honnét tudja, hogy ez az igazság is, ami a maga igaza?

– Azt tudom.

– No és ha valaki más igazáért való harcról van szó, azért is kiáll?

– Természetesen, ha tudom, hogy igaza van – felelte ismét őszintén, és komolyabb késedelem nélkül.

Óh, ti fondorlatos elvek!!! – gondoltam, és fohászkodtam lelkemben, hogy Isten segítsen ki, állítson őrséget a szám elé, és adjon jó, szeretetből fakadó szavakat a szívembe, mert az elvekkel komolyan vívok amik sok embert, és kapcsolatot tönkretettek. Azt tapasztalom ugyanis, hogy az elvek nemigen férnek meg a szeretettel, és nem is szívelik a szeretetet, mert abban oda kell adni magunkat, az elvek mögé pedig, – éppen ellenkezőleg – jól el lehet bújni. Ám most csatabárdot földeltem, hiszen ez nem az én harcom, itt egy lélek sorsa a tét, és ha ezt elrontom, számadáskor nem állok meg Isten előtt, mert komolyan felelnem kell érte. Anikó már nem akart keménynek tűnni, és most már én is bátrabban néztem a szemébe, mert bizalmi szál szövődött közénk, melynek megfoghatatlan forrása régi ismerőssé tett bennünket egymás előtt. E felelősség átélése egyszerűen kötelezett arra, hogy saját elveimet kiszórjam erről a munkaterületről, mert itt Istennek kellett helyet adnom. Ő meg is érkezett, az egész vonatkocsit, a teljes személyünket fokozatosan betöltő súlyos, de erőt adó szeretet formájában. Átéreztem mindezt, és felujjongott fáradt lelkem, hogy de jó ebben lenni, de jó itt lenni és mert az Isten hívott ide, nem is akartam máshol lenni. A beszélgetésünk alatt Anikó egész lényét ez az öröm hatotta át, és bájossá lett. Lelassultak a mozdulatai, kinyílt a lelke, és Isten úgy járt ott ki-be, mint a hűsítő levegő a vonatfülkében.

– Gondolkodott azon, hogy nem ott van az életében, ahová az Isten szánta? – utaltam előző beszélgetésünk nagy vihart kavaró kijelentésére.

– Igen, de engem az Isten nem jóra teremtett – válaszolta, bár a levegő nem fért a mellkasába, és amikor ezt kimondta, abban azt is éreztem, hogy ez itt igencsak elvszagú. Igyekeztem az elveket megkerülni, mert nekem csak a szeretet kiszabadítására szóló küldetésem van, az elvháborút meghagyom az idegeskedőknek. Szelíden kérdeztem vissza:

– Úgy érzi, hogy Isten rosszra teremt bárkit is? – okos egy asszony, nem beszél mások nevében, ez az elvek vallásának egyik mellékhatása, hogy Én-nel kezdődnek a mondatok, ami könnyebbé is teszi a beszélgetést, így jól el lehet kerülni az elveket, amik szeretnek csoportokon élősködni.

– Anikó, Isten jó, és minden embert jóra teremt – néztem a szemébe, és nem akartam érveket felhozni, vagy a Szentírást idézni. Avval a biztos erővel mondtam ki a szavakat, hogy Isten őbenne fogja ezt hinni.

Tiltakozni kezdett, és életéről bűnös, kemény dolgokat mesélt, mert ő nagyon közel volt halálos, előre eltervezett bűnös dolgokhoz, amiket hallva sokan felháborodnának, vagy tán el is futottak volna. A szeretet azonban nem menekül, és megéltem, hogy mekkora erőt, maradni akarást tud adni, és valóban Krisztushoz tesz hasonlatossá bennünket, oly méltatlanokat, ahhoz a Krisztushoz, aki szétválasztja a bűnt és a bűnöst, hogy utóbbit szerethesse, és ez a szeretet képessé teszi a bűnöst a bűnnel való szakításra. Ez az asszony találkozott egy kemény emberrel, aki már akkor segíteni akart neki. Az az ember mondta neki – ami nyilván beleégett –, hogy ha magában kisördög van, abból a megátalkodott elvei által nagy sátán növekedik. Alighanem ez a mondat mentette meg attól az elveszéstől, amiből már nem lett volna visszaút. Amikor a saját igazságunk hajkurászása belevisz minket veszélyes küzdelmekbe, gyakran a világi igazságszolgáltatás – aminek semmi köze az Isten igazságához – általi elítélés olyan bűnöktől ment meg bennünket, melyekért csak utólag lehetünk hálásak. Csak ha az ilyen ítéletekben is Isten gondviselését látjuk, csak akkor közeledünk a végső igazsághoz, amit nekünk keresnünk kell, és ennek érdekében kell megmaradnunk a szeretetben, ami képessé tud tenni bennünket arra is, hogy imádkozzunk, és megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek, a minket igazságtalanul elítélőknek. A végső igazság érdekében van szükség ezekre. Anikót én megértettem, mert amiről beszélt, azt én magam is átéltem. Ma ennek köszönhetően én semmin, és senkin nem botránkozok meg, mert ismerem Isten fogolykiváltó szeretetének erejét. A fogságban vergődő lelkét azonban nyakon kellett ragadnom, mert túl értékesnek láttam ahhoz, hogy ördögi játékszer lehessen.

– Tudja, hogy magának milyen rendkívüli képességeket adott az Isten? Mit gondol, miért harcol magáért az ördög? Az Isten ellenében eltervezett nagy világrombolási művéhez kellenek neki az ilyen talentummal megáldott munkatársak, a maga ereje, állhatatossága. De magának Isten jóra való képességeket ajándékozott, amikkel magának Neki kell dolgoznia. – böktem felé, és ő mosolyogva hallgatta, s közben többször belekezdett a De… , a Csakhogy… kezdetű mondataiba, ám én beléfojtottam a szót, és biztosítottam arról, hogy imádkozom érte, sőt csapatom is van – ha tudná, hogy a hivatkozott hitben megpróbált imacsapatom átlagéletkora 80 év, még komolyabban venne – akik ebben az imában segítenek, hogy Isten jóra teremtett munkatársa ne kerülhessen határozatlan idejű szerződéssel a gonosz szolgálatába, mert ez a kárhozat munkahelye.

Isten csodás módon segítette a beszélgetést e ponton, amikor kalauzunknak egy állomáson le kellett szállnia. Már távolról hallottam, hogy hangszíne megváltozott, és egy kisfiúhoz beszélt, aki a nagymamájával szállt fel a vonatra. Angyali hangon, szeretettől eltelve beszélgetett a hatalmas, kék szemeket meresztő legénykével. E beszélgetésben teljes pompájában állt előttem Isten teremtő jó műve. Anikó végre munkaképes állapotban szolgált, ezt talán még ő sem tudta, ezért jó tanfelügyelőként igyekeztem ezt tudomására hozni.

– Látja, ez maga, aki úgy szól a gyerekekhez, ahogyan nekik az kell.

– Tudja mit vettem észre – ismételte meg a múltkori beszélgetésünk egy mondatát – én vonzom a gyerekeket, meg a bolondokat.

Meg akart hökkenteni, de aztán elmondtam neki, hogy ma azt tekintik bolondnak, aki normális, mert igencsak megfordult a világ. Körbenézve a vonatkocsiban, találkoztam néhány rosszalló tekintettel, mert harsány hangja ennek a szeretni tudó asszonynak betöltött ott mindent. Ó, milyenek az emberek, ő viszolyog tőlük, hogy senki nem őszinte, alattomosság, árulás van a világban…

– Nem érdemes ebbe belemenni Anikó, mert erre így nincsen ráhatásunk. Azokat tudja szeretni, akik hagyják azt, és azoknak tud csak segíteni, akik változni akarnak. Ne nagyban gondolkodjon, mert akkor mindentől elmegy a kedve.

Most már értettem, hogy ez a keménység a saját védelmére lett kifejlesztve benne, és a csalódások konzerválták a jól begyakorlott, távolságot garantáló magatartását másokkal szemben.

Leszálltunk, a vonat néhány percet töltött az állomáson, érezhetően nehezen vált el tőlem, és én csak buzdítottam, hogy nosza, álljon munkába, mint Isten munkavállalója.

– Nekem tele van a bugyrom az emberekkel, én a pesti járatról is azért kértem át magamat, mert nem bírtam, hogy milyenek az emberek. Mégis mit tehetnék?! – hárított, de hangjában én már éreztem, hogy csodás munkatársa lesz Istennek.

Az álló vonat ablakára néztem fel, és a nagy, kék szemű fiúcska vágyakozva tekintett le ránk, a munkafelvételről vitatkozó felnőttekre.

– Tessék, itt a megbízólevele! – mutattam a fiúcska felé, akinek a szemei átragyogtak a koszos vonatablakon is. – Nem látja, hogy mennyire szüksége van magára ennek a gyereknek? Nem érti, hogy Isten hozzájuk, és a bolondokhoz küldi? – mondtam neki határozottan. – Menjen, a világgal most ne törődjön, az az Isten dolga, most ez a fiú a maga feladata, és ha úgy beszélget vele, ahogyan a többi, mogorva felnőtt nem, akkor ad ennek a fiúnak reményt, hogy érdemes szeretni, és érdemes jónak lenni, és ezt a képet, ami ennek a mintája lesz, ő egyszer egy harsány, nevetni, és szeretni annyira tudó kalauznőtől látta, akit minden felnőttben keresni fog majd. Majd a keresést, a reményt azért nem fogja ő feladni, mert már találkozott eggyel, és tudja, hogy létezik ilyen ember, és hinni fogja majd, hogy az Isten őt is jónak teremtette.