Szeretet Nagykövetei

Péntek délután, a szokásosnál zsúfoltabb volt a vonat, nem kívánkoztam a kupéba, kívül maradtam, hogy maszk nélkül lehessek, már fojtogatott a félelem újkori jelképe. Csodás nap után ölelt át a fáradtság, és én egy kedves néni okos tanításának lenyomatát mélyítgettem a szívemben, és boldogan simultam a fáradtságomhoz, mert annyi szép pillanatot hoztam magammal. A csendben evickéltek az emlékek, és megéltem, hogy lelkemet gazdagító, soha nem létező képekké állnak össze bennem, és éreztem a személyem változását, a hozzám szóló, rám tekintő idős emberek hitéből merített kincsek beépülését bűntől sebzett, szegényes lelkembe. A csend mögött egy nagyon harsány női hangot hallottam, ami férfiasan harsogott a mozdonyvezető kabinjából. Gondoltam, ez a kalauz lesz, és idővel ki is lépett egy kemény, igen erőteljes kiállású asszony, hogy jegyet válthassak nála. Kérte a diákigazolványomat, és határozottan kérdezte:

– 280-ért jó lesz?

– Jó hát, itt van 300, és nem kérek vissza – mondtam kedvesen a szemébe nézve. Volt valami erőltetett keménység ebben a nőben, és én túl akartam kelni ezen a barikádon, mert azt éreztem, hogy valaki más is van mögötte.

– Én nagyon szeretem ám az egyenes beszédet, ha valaki megmondja azt, amit gondol, ilyen határozottan, mint maga! – mondta, és a szemembe nézett, miközben az oldalán lógó táskából a hosszú jegyem előbújt. Kinyitott könyvembe hajtogattam belőle aztán könyvjelzőt, mert a következő fél órában ennek az asszonynak a lelkében olvashattam, így a könyveimet félretettem: eleven olvasmány, és Isten ajándéka volt ebben a fél órában. Az őszinteségről kezdtünk beszélgetni, hogy ma miért nem nézünk a másik szemébe, és ha mégis megtesszük, miként tárul fel a szem tükrében a másik ember titokzatos, talán saját maga számára is csak alig ismert legmélyebb lelke.

Keménységét hangoztatta, hogy ő férfias tetteket hajt végre, láttam őt elbeszélt történeteivel láncfűrésszel, benzineskannával küzdő viking amazonként, aki családját életben tartja, aki megéli azt, hogy magát e sáncokkal körbevéve egyedül boldogul az életben, és erre büszke.

– Megsértették magát? – kérdeztem, majd ömlött belőle a szó, és mesélt a válásokról, csalódásokról, amik megkeményítették őt annyira, hogy ha valaki az útjába áll, az öklét sem rest használni ezért.

– Ez nem éppen nőies… – mondtam neki nevetve. Majd jöttek a kifogások, a számára is alig hihető okozatok, melyek mögött kiabált keserű, csalódásokkal fűszerezett hideg kék tekintete. Mozgott bennem a kétely, és további mondatokat tolt a szám elé, és nem féltem kimondani azokat, annak ellenére, hogy beszélgetőpartnerem teljes fegyverzetben védekezett. A kupé kilincsén volt ugyan a keze, de beszélgetésünk egyre mélyülő örvénye végül leültette a velem szemközti lehajtható ülésre. E diskurzusban a személyünket elrejteni akaró maszkok is lecsúsztak, és lelkek tanácskozásává nemesült a koszos kocsi előterében kezdett beszélgetés, melyben a lelkek kapui akkorára kitárultak, hogy ott a fönséges Isten is megjelent.

– De maga nő, egy csodálatos asszony! Ezek csak szerepek, amiket azért vesz fel, hogy védje magát. Maga valójában nem ez az ember. Vissza kellene keresnünk azt a pontot, amikor ebbe a körbebástyázott erődbe hátratolatott – kezdtem bele.

– Igen, ez a saját territóriumom, és én védem ezt, ide nem jöhetnek be, csak néhányan, akiket én beengedek – szólt vissza erőteljesen.

– Ki akarna oda bemenni, ha ott rá azonnal lőnek? – kérdeztem az asszonyt, akinek a szeme kékje hirtelen, és látványosan megváltozott. Vonásai kisimultak, és egy bájos arc mögött töprengett a vergődő lélek, hogy ez a pont életében igen régen lehetett. Arcának megváltozása mutatta meg nekem, hogy meglett ez az ember, és át tudta alakítani a kemény, ököljogot hirdető nő arcát, és a lélek tükreként ismert tekintetét. Amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is rejtőzött azonban előlem a lélek mélyén lakozó másik ember képe.

– Tudja, most egy kép jött elém hirtelen, ezt elmondom Önnek – kezdtem a kép mesélésébe. – Idős asszonyok közül jövök, velük töltöm napjaimat, akik valaha éppen olyan tettrekészek, és erőtől, vágytól duzzadók voltak, mint mi most, de erejük, képességeik mára igencsak megfogyatkoztak. Ha maga a testi erejére építi a védelmét, az bizonyára nem fog kitartani, mert ezt szükségszerűen elveszítjük az éveinkkel. Gondolt-e már arra, hogy körbebástyázott világa az erő fennhatósága nélkül majd mivé lesz? Mást kellene találnia, olyat, ami kitart. – Az asszony látszólag elgondolkodott, és a levegő sisteregni kezdett, mert a feszült kíváncsiság szikrázó légkörébe – én éreztem – készült belépni az Isten. Kockázatos pillanat, már megtapasztaltam, mert ha idő előtti, vagy nincsen jól előkészítve, akár rosszul is elsülhet. Keresztény lélekkel ezzel a kockázattal mindig számolnunk kell! Gyakran ezért hagyjuk a másik embert a lelki meghasonlottságban vergődni.

– Tudja, én úgy érzem magam, mint egy skizofrén. Nem az vagyok, akinek engem az Isten akart! – tört ki belőle.

– Ó – nevettem fel –, hát, mi mindannyian skizofrének vagyunk, hiszen olyannyira Istentől idegen világban élünk, de Ő hív minket, alakítana minket, a világ pedig fogva tartana. Ez a döntés feszültsége, a tudatot tényleg hasogatja, de a lélek mindig jól felel. Ezért láttam az előbb magát másnak, a szivárványhártyájának kékje is lágyabb lett, az arcán a redők kisimultak, a homlokán ragyogott az az ember, aki nő, és akit az Isten alkotott.

– Komoly? – húzta el a száját kíváncsian.

– Miért, maga mit gondol, hogyan szól hozzánk az Isten? Szétnyitja a felhőket, és kitrombitál mennyei harsonán? Nem, a találkozásaink diszpécsereként, a véletlennek gúnyolt eseményekben a másik ember hangján keresztül, mint például most. Tudja, ez mindig kölcsönös, mert nem úgy van, hogy az egyik megmondja az isteni üzenetet, a másik pedig bután befogadja, ezek mindig kölcsönösek. Most annak az ideje van, hogy mi ketten találkoztunk, és kölcsönösen segítsük egymást, az Isten akaratából, különben maga nem ült volna ide le. Tudja nekem mennyi tanulnivalóm van a táskámban? De most, a maga lelkénél nincsen fontosabb. Mit gondol miért? Nézzen a helyzetre, hogy mekkora habitusbeli különbség van kettőnk között, és ezt a két idegen világot most valaki mégis erőt sugározva összeköti. Mit gondol, honnan jön ez az erő?

– Ha van Isten – rebegi az asszony –, akkor Ő biztosan nem ezt akarta nekem, ahol én vagyok.

– Hát akkor akarja, hogy azzá legyen, akinek az Isten akarja magát! – hajoltam hozzá közelebb. – Mert maga nagyon empatikus, azon kevesek közé tartozik, akik őszinték, a másik ember szemébe néznek, mert tudja, az emberek azért nem mernek a másik szemébe nézni, mert félnek attól, hogy a lelkek dialógusába beléphet az Isten, és jelezheti, hogy milyenné kell válnunk. Márpedig, ha az Isten szól, az elől nem lehet elmenekülni, ezt még a laikusok is tudják. – A lelkek beszélgetését halk mondatom nyitotta meg. – Sok mindent megbánt? – kérdeztem tőle.

Széttört házasságaink, kezünkből kicsúszott emberi életeink eseményeinek képkockái vérző, könnyektől ékesített mozaikképként alakultak levetett szerepeink élettelenségének padlóján.

– Honnan van magában ez az erő, ez a sugárzás? – tört fel a megnyugodott asszonyból.

Már nem én beszéltem, csak használt az Isten, és láttam magam előtt megszületni egy másik embert, aki megismerte nyomorúságos bűneim, bukásaim, és megsebzett szívem titkait, életem keresztjeként a gyermekemmel való fájdalmamat, és a szeretetre szóló meghívásomat, mely arra késztet, hogy bárkivel szóba álljak, mert az Isten a szeretet, és csak ezzel együtt van értelme az életnek, a fájdalmaink így eltörpülnek, és gyógyít a szeretet. Meleg kék tekintete kísért, amikor leszálltam az állomáson, a vonat is késve indult el, mert nehezen búcsúzott tőlem.

– Komolyan, én imádom, hogy ma találkoztam magával! – mosolygott, és már a hangja is másként csengett.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettem magát, és azt a bástya mögött lapuló embert, akinek magát az Isten eltervezte, és akiért én imádkozni fogok – ígértem meg neki.

Intettem felé, majd a gazdag lelki kincset adó napot takaró szürke égre tekintve azt kértem az Istentől, hogy hamar fegyverezze le ezt az embert, hogy megszülethessen a bájos asszony, aki nem a keménységgel, hanem a szeretettel lesz felvértezve. Csak a szeretetnek lehet ekkora ereje.