A temetői ölelés
Nagymamám már 25 éve meghalt, és ritkán ugyan, de kijárok a temetőbe, hogy egy csokor virágot vigyek a sírjára. Ilyenkor az egykori kislány pityergős panaszait is hallhatja a túlvilág. Ezen a napon a húgom, és a fiai is velem tartottak. A vasárnap délutáni forróságban némán toltuk fel a bicikliket a temetői domboldalon.
A fiúknak a dédmamáról a sír szélén ülve meséltünk, ők kérdezgettek a halálról, nem értették ugyanis, hogy miért kell a halottainkért imádkozni. Elmondtam, hogy ez csak egy sír, az a földi hely, ahova sírni jönnünk szabad, de szeretteinknek csak a teste nyugszik itt, és ez valóban elporlad, de ő, a dédmama, az ő személye, az nem tűnik el soha, mert örökké élünk, a feltámadáskor kapott dicsőséges testben. Akik ugyanis meghaltak, őket tovább szeretjük, mert a halál csak az élet vége, nem a kapcsolat vége. Ha a meghalt szeretteink eltűnnének a semmibe, mi nem érezhetnénk a hiányukat, nem sóvárognánk sírva utánuk: mert csak a létező tud hiányozni.
A személyünket az Isten teremti, és az elpusztíthatatlan, aki a földi élet után is örökké létezni fog: vagy Istennél a menyországban, vagy az örök, Isten nélküli állapotban a pokolban. A földi, nyomorúságos életünk során elkövetett bűneink miatti elkerülhetetlen vezeklésünk helye pedig a menyországba vezető tisztítótűz állapota. Azért imádkozunk most együtt, hogy a dédmamának ezt a vezeklését megkurtíthassuk a szeretet közbenjáró erejével.
Ültünk négyen a nagy kősír peremén, mindenki elgondolkodva maga elé nézve. A halál mélysége a tekintetünket is a földre húzta. Ekkor én felnéztem, és mintha a semmiből tűnt volna elő, egy asszony lépkedett nagyon finom, óvatos léptekkel egy márványsírhoz, és leült a sír szélére. Zsebkendőjével néma könnyeit itatta fel az arcáról, majd a nedves papírral a márványba foglalt ovális arcképet, és az arany betűket törölgette le. Mintha finom ecsetet tartott volna a kezében, olyan gyengédséggel tette mindezt.
Rajta felejtettem a tekintetemet, és csak bámultam őt, lényéből hatalmas, fájdalommal terhelt erőt éreztem. Abban a pillanatban a mellkasom közepéből rettenetes fájdalom nyilallt szét a testemben, minden irányba. Mintha szétnyíltak volna a csontjaim ettől a belém hasító fájdalomtól. Könnyeim ebből, a mellkasom közepében keletkező kráterből törtek elő, és mélységes megrendülés rázta meg a testemet, zokognom kellett. Hatalmas kegyelmet kaptam, mert látva a gyermekét sirató édesanyát, az ő fájdalmát érezhettem, csontig hatoló fájdalomként: ez az irgalmas szeretet nagyon magas szintű ajándéka. Esetlen emberi gondolataim nem tudták követni ezt a nagy szeretetet.
Lassan azonban összeszedtem magamat, majd mi négyen elindultunk a temetői úton hazafele. Az asszony férje a sír szélén kapált némán, egymáshoz nem szóltak, köréjük a fájdalom láthatatlan burkot vont. Ki merészelne ide behatolni, mit sem érnek itt a szavak! Az anya lassan felállt, a temetőkúthoz vízért igyekezett, mely az út mellett állt kancsókkal körbevéve. Éppen akkor kerültem szembe vele, amikor a vízzel megtöltött vázával visszafele lépkedett, arcán felszáradtak a könnyek. Nem volt szándékomban neki üres szavakat, balga vigasztalásokat mondani, mert ezt ostobaságnak tartom. Mégis, amikor egymásra néztünk, ebben, a két anya találkozásában megjelent egy beszédre késztető erő, mely egy fájdalmas, és néma szájnak mégis beszédet parancsolt.
– Szervusz – álltam meg előtte, mit sem törődve azzal, hogy több mint húsz éve nem láttuk egymást. Karjait leengedve jelezte, hogy elfogadja közeledésem. Egyik kezében a víztől súlyos váza, másikban könnyes, gyűrt zsebkendő, óriási békesség sugárzott belőle. Kerestem a szavakat, de csak annyit mondtam el, amit az imént a sír szélén ülve őt látva éreztem: a megrendülést, az ő mély fájdalmát, melyet néhány percig Isten kegyelméből átéltem, s a csodálatot, hogy ezt a teremtést e fájdalom nem semmisítette meg!
Ő megnyílt, kérdezés nélkül mesélni kezdett. A lánya betegségéről, a derűs optimizmusról, ahogy a gyermek őket nevelve is ezt viselte, a reményekről, melyek erőt adtak neki kezdetben, hogy az egyik veséjét odaadja beteg gyermekének, aki édesanyja szeretetének ezzel a jelével halhatott meg. Az anya az életét is odaadta volna, csak hogy a gyermeke élhessen! Ó, az az anyai szeretet maga a gyermek feltámadása, és ennek a fénye lengte körbe a könnyein át mégis mosolygó asszonyt, aki úgy tudott beszélni a lányáról, mint aki még most is itt van, mert a feltámadásba való hitünk teszi jelenvalóvá azt a szeretett személyt, akit testileg ugyan nem tudunk átölelni, de tovább szerethetünk.
A tovább szeretés maga a feltámadás bizonyítéka, az embernek a végességéből fakadó legnagyobb reménye. Mert szeretjük vele a szeretetet, a szeretet egyedüli forrását, az Istent. Csak Isten szeretete köti össze a földet a mennyel! Istenről beszélni csak úgy, főleg egy gyermekét elveszítő gyászoló édesanyával, én tudom milyen kockázatos, ám ha ezt nem kérdeztem volna meg, ez az asszony soha nem tudta volna kimondani senkinek, hogy ő dühös az Istenre, mert elvette tőle az egyetlen lányát, mert nem engedte őt meggyógyulni. Ez a düh természetes, de csak a szeretet vezethet el bennünket ahhoz, hogy minden fájdalmat az Istennek adjunk, és akkor Ő kivesz bennünket a megpróbáltatások kohójából, mert akkor kész az új ember, aki már nem emberi viszonylatokban gondolkodik, hanem isteni távlatokat lép, az élete pedig másokról szól. Ez a gyászából is erőt merítő asszony egy jel: az emberi méltóság jele ebben a mindenféle piti veszteségekbe belehalni akaró világban.
Abban a pillanatban, amikor néhány percig átérezhettem az ő fájdalmát, minden keserűségem reménnyé változott, mert megértettem, hogy a saját kamaszfiammal való kapcsolati válságom még Isten lángoló, fújtatóktól hangos kohójában izzik, és ebből még csoda is lehet, én őt még átölelhetem, és hiszem is hogy így lesz, mert mindenféle halálon, és a haragon is átvezet bennünket Isten szeretete. Erőnk, reményünk pedig azért nem hagy el bennünket, mert egy véletlen találkozás még a temetőben is az élet győzelmét hozta meg.
Búcsúzóul megöleltük egymást, életünkben most először, és talán utoljára, de mindketten azt érezhettük, hogy a másik szeretetében maga Isten vigasztalt meg bennünket, és azt üzente: én anyává tettelek Téged, a teremtésre hívtalak meg, te anya vagy, és maradsz mindörökre. Ölelésünkben találkozott a világ összes anyasága, a világ összes gyermekségével. A másik emberrel való találkozásokban Isten azt mutatja meg, hogyan van Ő jelen bennünk, velünk, és a világban általunk.
Utóirat: P. K., éltél köztünk 19 évet, megköszönöm az életedet, imádkozom Érted!