Szeretet Nagykövetei

Visszagondolva az emberi kapcsolataimra, az aktuálisan vallott értékeim mindig radikálissá tettek. Radikalizmusom azonban nem szélsőség volt, ám elkerülhetetlenné tette a fennálló rendszerek őszintétlenségének bírálatát. A bírálat erőteljessége, eszközrendszere a tapasztalataim megszerzésével finomodott ugyan, így a megalkuvás csapdáján mindig át tudtam lépni, mert lépéseim iránya – remélhetőleg – egy magasabb cél felé mozgattak. Talán ennek a radikalizmusnak a hasonlósága vonzott Jézushoz, aki tanítását, és működésének célját nem tudta társadalmi szerepekbe beleszuszakolni, így azokat elkerülhetetlenül meghaladta.

Az isteni célok követése mindig túlmutat a szerepek keretein, és világi szemmel nézve tévesen a lázadás helytelen diagnózisát vonhatja magára. A társadalmi szerepeimet mindig véresen komolyan vettem, és ebből egy igen erős meggyőződés fakadt, ami erőt adott a radikális döntéseimhez való ragaszkodásaimhoz is. Az emberi kapcsolataimban azonban ennek ellenkezője, mindig a bizonytalanság jellemzett, és folyton jól akartam dönteni, de valójában szinte keresztre feszített az a kín, hogy nem tudtam mindig, mindenkinek megfelelni, és tragikusan éltem meg emberi kapcsolataim esendőségét, sérüléseit. Az emberek tetszését kerestem. Mindig jó akartam lenni, első a jóban. Akkor még nem értettem azt, hogy ha Isten szempontjából akarok jót tenni, a lelkiismeretem szerint, az szembefordíthat a fennálló emberi építmények képviselőivel. Jézus radikálisan mutat rá arra, ami nagyon is jellemző ránk ma: válogatjuk az első helyeket. Szeretünk kereszténységünkkel hivalkodni, a templomokban helyeink vannak, ahova saját párnákat viszünk, és mintegy lefoglaljuk magunknak azokkal a helyeket. Isten országában azonban nem így lesz, mert Ő mutatja majd meg azt a helyet, amit kiérdemlünk. A szívemben mindig ott dédelgettem a cselekvésre is bátorsággal bíró jó szándékot, kicsi gyermek koromtól fogva hajtott a világ megmentésének a vágya, a jó szolgálatára való törekvés. Sokáig azt gondoltam, hogy a világi hatalom bírása ennek a jó törekvésnek a képviseletére ad lehetőséget, ezért szerettem vezető lenni. Kezdeti naiv elképzeléseim szerint úgy gondoltam, hogy minden világi hatalommal bírót ez a vágy mozgat, keserves volt annak belátása, hogy az emberek a hatalmat leginkább a szolgálatkészség áldozatvállalása nélkül bírják, és a szolgálat maga a szolgáló pozíció megtartásának céljává vált a kezükben ahelyett, hogy a jó megtételének eszköze lett volna. Azonban azt is megéltem, hogy a dicsőség könnyen az ember fejébe szállhat, és rossz döntések születnek abból, ha a szív hangja helyett az értelemre hallgatunk, mert ezek világi számítások, és mögöttük gyakran a gonoszlélek hiúságunkat legyezgető ravaszsága rejlik. Csínján kell bánni az emberek elismerésének túlértékelésével, mert beindíthatják a gőg fujtatóit, és elhomályosítják a szívbéli látásmódunkat. Bizony az ember hajlamos a hízelgők körében túlbecsülni magát, és ha a vágtában nem ülünk biztosan az alázat kapaszkodóval ellátott nyergében, lecsúszunk a lóról. A földön, a porban ülve, toprongyosan, már sokkal kevesebb barátunk lesz.

Ha Jézus tanácsát megfogadva akarunk élni, akkor a Mester példázata értelmében, amikor meghívjuk a barátainkat, rokonainkat ebédre, számolhatunk vele, hogy ők ezt majd viszonozni fogják, és szintén meghívnak bennünket. Korunkban amúgy is nagy métely, hogy nem ismerjük az ingyenesség kegyelmét, és rögtön az a kényszer alakul ki bennünk, hogy tartozunk, ha kedveznek nekünk valamiben. De ha lakomát rendezünk, és meghívjuk a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat, ők nem tudják viszonozni, ám a feltámadáskor megkapjuk a jutalmunkat a Mennyei Atyától. Ez a szeretet ingyenességének a kegyelme, aminek Isten a forrása.

De kik a mi szegényeink, sántáink, vakjaink? Azok, akik elől kitérünk, a nehéz emberek, a nehéz családtagjaink, akik nem kedvesek, vagy akiken időnként megbotránkozunk. Nagyon veszélyes dolog az ítélkezés, mert soha nem tudhatjuk, hogy mi mikor kerülünk olyan helyzetbe mint az az ember, aki elől ki akarunk térni. Legtöbb ember azért boldogtalan ezen a földön, mert boldogsága forrását nem Istennél keresi, hanem a tünékeny, sokszor érdekek vezette emberi kapcsolatokban. Mennyivel könnyebb az, ha azonos véleményű, helyzetű emberekkel jövünk össze, és véleményt formálunk korunk sebeiről. Ezek a megmondós találkozások azonban jórészt ítélkezésekkel zárulnak. Ma nagyon sok közösség, köztük keresztény közösség is ilyen alapokra épül, és szinte tét nélkülivé teszi az állásfoglalásokat. A helytelenül értelmezett lojalitások nagy csapdája ez, ami benyeli olykor még a hős jellemeket is. Az ilyen közösségben a saját magunk jóságáról alkotott egyöntetű véleményünk rekeszt ki bennünket a társadalomból. Azonban éppen emiatt nem tudunk ott segíteni, mert az elkülönülésünk idegenné tesz bennünket. Gyakran ez a baj a keresztény közösségekkel is, de erről nem illik beszélni!

Kalkuttai Szent Teréz anya idegen volt Indiában, de kereszténysége ellenére eltűrték ott, mert nem volt tájidegen, nem akart elkülönülni, hanem hozzányúlt azokhoz, akiken mindenki más taposott. Nem kereste ennek a problémának a társadalompolitikai felelőseit, egyszerűen csak nem tudott továbblépni a nyomorultakon. Abban a kultúrában a születéskori társadalmi kaszt határai áttörhetetlenek, így az utcán nyomorultan haldokló beteg, nincstelen ember pusztulásra van ítélve. Az irgalom gyakorlásával Teréz anya jelenítette meg a keresztények Istenét egy olyan világban, amelyik nem keresztény. Ott, ahol nem ismerik a személy isteni forrását, ahol a személyiség nem rendelkezik jogokkal, mert nem kapcsolják a személyes Istenhez az embert, aki személy. Ahol Teréz anya jelen volt, ott jelen volt a keresztények Istene, ott megmutatta a szeretet ingyenességének kegyelmét.

Nem emberi jogi aktivistaként lépett, – aki a haldoklókból hegyet emelt a parlament előtt, és transzparensekkel futkosva kiabált a politikusoknak –, hanem cselekvőként, aki a segítségre szoruló láttán cselekedett. Segített érdek, és értelem nélkül, mert ő éppen a nem keresztényeket segítette, irgalmának elnyeréséhez nem volt feltétel a kereszténység megléte, a rászoruló ember a személye révén volt testvére, és Teréz anyát ez indította cselekvésre. Túl sokat vitatkozunk ma társadalmi, szociális problémákon, felelősöket keresünk, gondolkodunk, – sajnos az Egyházon belül is – de az irgalmas szeretet gondolkodás nélkül cselekszi a jót, nincsen más alternatívája, mert nem tud tovább menni.

De ne legyenek elvárásaink a másik emberrel szemben, ne várjunk hálát, köszönetet, még a gyermekeinktől sem. Értelmetlen. Anyai odaadó szeretetemet a gyermekem egy pillanat alatt dobta el, mert követtem a lelkiismeretemet, ami miatt másoktól is megvetésben volt részem. Hiszem, hogy Isten helyreállító szeretete egy nap majd megérteti vele döntésemet, és elnyerem az ő, és Isten irgalmát is egy napon. Addig is ki akarok tartani a türelmes szeretetben, és állhatatos imádságban.

Az ember egy tönkrement házasság után nem tud békésen elválni, mert ha erre képesek lennénk, akkor nem is akarnánk elválni, mert nem szűnne meg köztünk az emberi hang. Válásaink, szakításaink védtelen vesztesei, és kárvallottai a gyermekeink. Ám ha felnőnek, akkor különbséget tudnak majd tenni a valódi lelki, és a talmi, világi veszteségek között. Ha látják a látszatvilágunk mögötti emberi sebeket, akkor talán minden helyreáll, csak ebben remélhetünk, de ez már isteni kategória. A válások utáni életünk minősége, és mélysége tudja ezt igazolni, vagy végleg lerombolni bennük. Nem foszthatja meg a gyermekeit egyik szülő sem az emlékeitől, mert a gyerekek gyerekkorát nem maga az elválás – ami nekünk nagy vétkünk marad –, hanem az utána következő gyűlölet rabolja el, mert még az együtt megélt szép dolgokra sem szabad neki emlékeznie, mert a gyűlölködő szülők iránti lojalitás szándéka elfojtja bennük az emlékek örömét. Szeretek visszaemlékezni a szép családi élményekre, mert azok is voltak, és szeretném a gyermekemet is ezzel a szabad emlékezni tudással megajándékozni, ám ő most nem kér belőle, de tudom, hogy ez nem lesz így mindig, végtelenül bízom a szeretet győzelmében. Az elvált szülők teljesen rosszul értelmezik azt, hogy oda a gyerekek gyerekkora. Ezt nem maga a válás rabolja el tőlük, hanem az egymásnak feszülő haragvó szülők gyűlöletének a légköre, mert a gyerekeket megfosztja az emlékeiktől, mivel ezekben mindkét szülő szerepel, ám ők az egyik előtt nem mernek emlékezni, különösen akkor nem, ha a szülőnek már új társa, vagy családja van. Ha az elvált szülők tudnának egymással normálisan beszélgetni, óhatatlanul felvetődne bennük a kérdés, hogy miért is váltak el? Nincsen mindig egyértelmű magyarázat, ám legtöbbször arról van szó, hogy az egyik fél nem akar olyan lenni, amilyenné a másik mellett vált, vagy válna. Lelkünk legbensőbb mozgatórugóiról van szó, gyakran az emberi önazonosságról, nem lehet ezeket a történéseket kívülről megítélni. Erre csak a szeretet lehet gyógyír, ahhoz pedig magunk fölé kell emelkedni, ez pedig alázat kérdése. Gyűlölni mindenesetre könnyebb, mert amíg a másikra terhelő dolgokat mondunk, addig a saját hibáink rejtve maradnak.

Az igazán nehéz a várakozás, ezt Isten nélkül nem lehetne kibírni. Végső elválásainkra akkor kerül sor, ha már nem hiszünk a másiknak. Hit nélkül a sebzett kapcsolataink nem tudnak meggyógyulni, ezt a hitet előfeltételként megköveteli Isten csodája is.
Hitünk Istenben akkor igazi, ha nem csak az értelmünkre, a szívünkre van hatással, hanem lényünk legmélyére. Ez az ugyanis, ami az emberben megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, és emberi szavakkal nem kifejezhető. Azért, mert ez az isteni bennünk, ez az Istenhez való tartozásunk valódi felülete: az Istenképmásságunk. Ezért csodálatos minden ember, még a bűzlő hajléktalan, vagy a rosszakaratú ellenségem is. Az ember egész földi életében keresi önmagát, és közben rátalál az Istenre. A mai embert nem érdekli az ember, csak társadalmi sztereotípiákban tud gondolkodni, és halmazokba sorolja az embereket, aminek az alapja egy ügyeletes, ám mégis folyton változó társadalmi közfelfogás. Ha egyedi személyként tekintenénk az egyes emberekre, úgy, ahogyan Isten is viszonyul hozzánk, akkor nem lehetne ezt a sémákra, és közmegegyezésekre felépített világfelfogást fenntartani, melynek egyedüli forrása és mértéke a tévedésre hajlamos ember.

A Szentírás azt mondja, és szinte szállóigeként ismerjük: „Adjátok meg az Istennek ami az Istené, a császárnak ami a császáré.” Mit jelent ez ma, a kereszténységünk megélése során? A keresztény magatartás radikális, ami nem egyenlő a rendbontóval, vagy a lázadóval. A józanságot valahogy kilúgozták a Krisztuskövetésből, mert tévesen ugyan, de egyenértékűnek tekintik a megalkuvással, vagy rosszabb esetben a pesszimista belenyugvással. Krisztus királysága örök Isten országa, mely emberi életünk fő célja. A földi világban azonban a sátán a fejedelem, ám nekünk ebben az ellenséges világban kell keresztényként élni. Látszólag óriási ellentmondás ez, és hajlamosít bennünket egy dualista világszemlélet megalkotására. A dualizmus egy eretnekség, melynek értelmében a világot a jó, és rossz harca mozgatja, és ezeket a hatalmakat egyenrangúnak vélik. Keresztény ember bizonyossága azonban túllát ezen a tévedésen, mert tudja, hogy a rossz hatalom, a sátán is egy teremtmény, így az nem lehet egyenrangú a mindenség királyával Krisztussal, aki Isten, és létrehozója minden teremtménynek, így a gonosznak is. Ennélfogva ez a küzdelem eldöntetett, mert a megváltás a jó, az Isten örök győzelmét hozta. Egyéni életünkben ez a tudat adja a reményünk forrását, ebben különbözik a hívő ember a hitetlentől, aki mindent a maga erejéből akar elérni. A társadalom, és annak szabályai jelentik az evangéliumi császárt, akinek meg kell adnunk azt, ami az övé. Sőt, a keresztény embernek ezt úgy kell megtennie, hogy nem méltatlankodik, hogy adót kell fizetnie, hogy a törvényeket be kell tartania. Az Ószövetségben a királyt az Isten földi helytartójának tekintették: „Fiam, tiszteld az Urat és a királyt; sem egyik, sem másik ellen ne lázadj fel! Mert hirtelen pusztulás jöhet tőlük, és megsemmisíthet váratlanul mind a kettő.” Nekünk ebben az időben, a jelenben kell élnünk, mert ha kivonjuk magunkat a valóságból, a tétlenségre kárhoztatjuk magunkat, és esélyünk sincsen az üdvösségre. A közösségben tudjuk megélni az emberi mivoltunkat, ezért ezt működtetni kell. A társadalmi igazságosság megítélése nem a mi dolgunk, ez Isten ítélőszékére tartozik. A politikai hatalmat bírók hivatottak a döntéshozásra, az az ő saját lelkiismereti színterükön befolyásolja, az ő üdvösségüket. Régen a királyt általában mindenki tisztelte, mert hatalmát Istentől eredeztették. Isten elhallgatásával párhuzamosan a népszuverenitás elvére épülő demokráciákban a hatalom egyedüli forrása a nép lett. Ez az államforma az, amit az Istentől elszakadt ember óhajtott magának, ebben éli meg az Istentől kapott szabadságát, tehát ezt kell elfogadnunk. Bangha Béla, jezsuita sajtóapostol 100 évvel ezelőtt leírta már, hogy a közjó elérésében „nem lehet a nép egyedül minden jognak és tekintélynek a forrása”. A páter érvelésében éppen az uralkodó, a király személyének ereje volna az, ami garantálja a nép szeszélyeitől hullámzó pártpolitika ingadozása fölé való emelkedését. Helyes dolognak látná a demokráciát a maga parlamentalizmusával, ám csak! abban az esetben, ha a kormányzati hatalmat bírók mindenhol a legerényesebb, legerkölcsösebb honfiak volnának, és nem a pénzuralom érdekcsoportjainak bábjai lennének csupán. Az ezerféle gondolkodású emberek Bangha páter szerint nem tudnak köztársaságot művelni, mert nincsen egy olyan uralkodó, aki felette áll pártoknak, és alkalmasint megvédi a többi pártot az uralkodó párttal szemben. A király a monarchikus államszervezetben a nemzetnek egy magasabb erkölcsi megszemélyesítője, aki még akkor is betölti ezt a szabályozó szerepét, ha uralkodásra kevésbé alkalmas, mert Isten kegyelméből uralkodik. Megszívlelendő, és reményt adó okfejtésének végső megállapítása – mely hatalmas hitéről tanúskodik, hogy a katolikus Egyház a legrégebbi, és legtöbb vihart megélt monarchikus államszervezete, melyben az idők során sok demokratikus vonás vegyült ugyan, ám az isteni alapítást tőle soha senki el nem vitathatja, és az idők viharai ellenére még mindig fönnáll. Ennek oka pedig a Király személyében keresendő, aki ugyanaz tegnap, ma, és mindörökké. A régi királyság korában is voltak bírók, jegyzők, tanácsnokok, akik a helyi hatalmat gyakorolták. Az emberiség történetében mindig is vegyültek a hatalomgyakorlásba bűnök, hibák, vagy zsarnokságok. De a törvénytisztelő emberek egészen addig engedelmesek voltak, amíg a hatalmat bírók nem kényszerítették őket az Isten törvényeivel ellentétes cselekedetekre. Ezért gazdagodhatott a katolikus Egyház szent vértanúkkal. A szeretet parancsának teljesítésében ugyanis földi hatalom nem korlátozhatja a hívő embert, és Isten ezt kéri tőlünk. Minden földi hatalmat bíráló magatartás, és szócséplés felesleges, és elpocsékolt idő. Erre is az vonatkozik, mint a személyes kapcsolatainkra: Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Mert akire többet bíztak, attól úgyis többet kérnek számon, de ez a számonkérés Istenre tartozik. Nekünk ott, és abban kell teljesítenünk, ahová a nagy Király szolgálni állított bennünket. Nem szabad hagynunk magunkat ilyen kérdésekkel kísérteni, és ne essünk kísértésbe, mert nem kell feltétlenül mindenről véleményt mondanunk ebben a fecsegő világban. Hűségesen tegyük a feladatunkat, és imádkozzunk azokért, akikre többet bíztak. Mindenki a maga helyén kerül majd elszámoltatásra.

Életünkben azonban igazán nem számítanak a társadalomban elfoglalt helyeink, ezért maradjunk mindig hátul, és a mennyei udvartartásban Isten angyalai a nekünk járó helyekre vezetnek majd bennünket. De számít majd az, hogy melyik helyre? A lényeg az, hogy jussunk be a mennyek országába, a másik emberhez való helyes, krisztusi úton maradásunkkal. Szeressük az Istent, és úgy, hogy szeretjük a másik embert, mindegy, hogy milyen, mert csak a szeretet képes valakit megváltoztatni, semmi más, mert az Isten a szeretet. A gyermekemet is tovább szeretem, mert hiszem azt, hogy ez vezet el hozzá, és nem a viselkedésének megítélése, hiszen neki is van lelke, de ő még igazságot akar szolgáltatni, ám még nem érti, hogy ez egyedül Isten jogköre. Csalódásaink is a szeretet tapasztalatai, melyeket szintén meg kell becsülnünk, bármilyen nehéz is hordozni azokat. Amikor sokat csalódunk, érezzük, hogy már csak Isten jöhet szóba. A krisztusi élet fáradhatatlanságot takar, és fáradhatatlanságunk értelme éppen az, hogy nem riadunk vissza a hatalmas gonoszságok, igazságtalanságok láttán, hanem merünk aprókat szeretni, merünk apró jókat megcselekedni, és éppen ebben a fáradhatatlan cselekvésre való készségben lehet elfáradni. Ezért hívja Jézus azokat, akik fáradtak, akik ennek az aránytalan erőviszonyú küzdelemnek terhét hordozzák, ám az általa kínált felüdülés több egy árnyas pihenőhelynél, ez a felüdülés az örök élet reménye. Ezért hangozhat a krisztusi élet biztatása így: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.” Az alázatunk abban mutatkozhat meg, hogy elfogadjuk az aránytalanságot a rossz javára, és ennek ellenére merünk aprókat szeretni, és ennek az apró szeretésnek jelévé válni. Hetente utazok Budapestre, és előre viszolygok a nagyváros nyomasztó személytelenségétől, a koszos utcáktól, az érzelem nélküli, egymáson keresztülnéző arcoktól. Sietve futottam a hosszú, több utat átszelő zebrához, ahol örömmel vettem észre egy szerzetesnővért, aki előttem lépdelt szürke habitusban, fekete fátyolban. Szívem örömre derült, és igyekeztem a léptei nyomában haladni, vele egy vonalban, és máris úgy éreztem, hogy szent ez a hely, ahol járok, és nagyon megörültem, amikor ugyanabba az üzletbe tértünk be mindketten. Megvártam őt a pénztárnál, hogy szólhassak Krisztus szentségét hordozó tanújához: – Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! – A nővér mosolyogva felnézett: – Mindörökké, ámen! – s én elmondhatom, hogy e megszentelt élet Budapest utcáin jel lett, Krisztus jele, mely összehozott bennünket. Csak lenni a találkozások világában, és így változtatni a környezetet: Krisztus ereje ez!