Szeretet Nagykövetei

Amikor 80-90 éves idős emberekkel vagyok együtt, megérintenek olyan dolgok, amik leírhatatlanok, és amikor ezeket a leírhatatlannak tűnő dolgokat le akarom írni, beleütközöm az emberi korlátokba. Miért van ez? Már régóta gondolkodom ezen. Most, amikor nem tudunk hétről-hétre imaalkalom kapcsán összegyűlni, az apró szobájukban rekedt embereket a parányi ágyszéleken ülve látogathatom csak meg. Egész életterüket lefoglalom, ha abba a szobába belépek, amit nekik is meg kell osztaniuk egy idegennel, akit életük alkonyán melléjük rendelt az Isten. Kinek barátként, kinek keresztként adva a végső időre a földi társaságot. Mindenesetre a hosszas bezártság megtestesíti a két ember közötti teret uraló érzelmeket. Van, ahol jelenlétem légkört bont, mert közösen viselt sorsuk megélt óráját felhasítom, elveszem a nyugalmat, ami akkor is nyugalom, ha derűsen beszélgetnek, vagy ha hallgatnak, mert e hallgatásnak is termő ereje van. Újfajta benyomások érnek, mert a szobánkénti látogatások alkalmával, valódi arcéleket villant fel előttem az Isten. Órákig járkálok a nagy intézetben, amíg mindenkit elérek. Itt nem lehet forgatókönyv, vagy recept, ez nem levezényelt közösségi alkalom, ahol kollektív szeretetvirágok bomlanak ki, ezek egyéni megérintettségek, arcok, lelkek forgószele, melyek megtáncoltatják a lelkemet, és a lélek valódi iskolája, ahol néha felelni is kell. Bizony, én, aki mindig beszélek, most inkább hallgatok, mert nem ismerem ezt a tananyagot, és hozzászólni nem tudok.

Sokan nem tudják, és eddig én is csak sejtettem, hogy ebben a beteg világban az Istentől, és a bűnökben fuldokoló, gyökereitől eltépett ember között egyetlen híd az idős emberek helyes emlékezete. Azoké az embereké, akik ma 80-90 évesek. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a szent maradék, akiket a kommunizmus előtt – vagy bátran annak idejében – a valódi életszentségbe merítettek még bátrabb szüleik, nagyszüleik. Közösségi imaalkalmainkon megtapasztaltam azt, hogy Isten a leghamisabb húrokon is csodás hangokat tud előhívni, amire példa a saját méltatlanságom, és a múltat idéző hitről való beszélgetésekből hétről-hétre megszülető remény, mely legyőzi ideig-óráig az öregségtől, magányosságtól megtört emberek csüggedtségét. Ezekben a szobalátogatásokban, az arcélekkel való egyéni találkozásokban értettem meg azt, hogy állandó törekvéseink mögött, amik az idős emberek életének megjobbítására irányulnak, mennyi helytelen értelmezés, és mennyi hamis ideológia rejlik. Most lepleződött le az, hogy mi őket alábecsüljük, és helytelenül azt gondoljuk, hogy őket szórakoztatni, fejleszteni, foglalkoztatni kell, aminek következtében infantilizáljuk őket. Taníthatóvá akarjuk nyilvánítani azokat az embereket, akik idősek, azaz idővel teltek, és akik hordozzák az emberiség eddigi legnagyobb tudását, és tapasztalatát. Mert inkább éli túl a zord, fagyos időt a termő fa, mint a frissen ültetett, és agyonpermetezett cserje. Ezekben a kis szobákban átragyog valami vonzó méltóság, és minden beszélgetésem tollért, papírért kiált, mert a szavak is mások, és a mesélő szavához mást társít, mint én, a beteg világ sebzett gyermeke, és félek, hogy emiatt rosszul emlékszem.

A hatodik szobában végre megértem, emlékezni tanít most az Isten, hűséges, ép lelkű emlékező-mesterekkel. Ők nem nagy tudósok mondatait ismételgetik, nem a Szentírásból idézgetnek, mint mi oly gyakran, ha hitünknek bizonyítékait mutogatjuk másoknak. Nem, ők az életükről beszélnek, arról a hagyományról, aminek alapja a változatlan erkölcs. Ma egyik napról a másikra változnak az értékek, az ideálok, a példaképek, a módi. Ezért inognak emberi építményeink: az állam, az Egyházi szervezet, az iskola, a tradíció. Ők azzal, ha megmutatják az életüket, megláttatják a hitüket is. Nekik nincsen szükségük teológiai írásművekre, egyházatyai iratok tanulmányozására, mert a hagyományban maradtak, mivel életük maga a hagyomány. Bár megéltek több új világot, nem gondoltak újra mindent, mert azt a szent hagyományt élik, ami soha nem változik. Krisztus sem azért jött, hogy egy új vallásunk legyen, hanem hogy életünk legyen. Most ezeket az életeket terítették ki előttem a bezárt szobákban türelmesen várakozó emberek. Micsoda ragyogás, elvakít és megtör.

A hatodik szobában éreztem, hogy Isten szinte áthuzalozza az agyamat, hogy a felfogóképességem átalakuljon, és emlékezhessem arra, amit ott hallottam, és a lelkemre karcolt az Isten. 91 éves emberrel beszélgetni nagy bátorságot kíván, főleg, ha olyan asszonyról van szó, aki eltemette már férjét, és mindkét fiát. Igent mondani egy ilyen, földi értelemben lecsupaszított életre, nos, ez felfedi a kínok mögött rejtőzködő emberséget. Ám ha szóra bírják, és hallgatják, az Ige megtestesülését fel lehet fedezni az életében. Enged az ágya szélére leülni, ez bizalma jele.

– Idefér, itt nem adnak dunnát, vékony a takaró, háromszor is megigazítom, mert sokat alszom napközben.

Felém fordul egész testével, örül, hogy maradok, tudja, hogy most nem rohanok, mert szobákon kívül ember nincsen, így csak itt lehet dolgom. Leteszem a kávét a kis asztalkára, közben hallgatom, hogy a napokban melyik étel nem ízlett, s kérdezem tőle mit enne? Káposztáról beszélni a tél kezdetén, valóságos népszokások gyűjteménye. Orrolok magamra, hogy jegyzettömböt miért nem vittem, remek recepteket diktál le most nekem, no majd visszajövök, csak el ne felejtsem, hogy csakni volt a neve, s a káposztás tésztát hogy is szerette. Felvidéki asszony, olyan ízesen beszél, az a betűje á-nak hangzik, megszépíti a szavakat. A dunyhákat a háznál tömték, és édesanyja kiterítette a kerítésre. Volt egy lovuk, amelyik megrágta a sarkát – az egész szobát betölti a kacagás. A szemben lévő ágyon egy másik asszony ül, már benne vagyunk a beszélgetésben, és én látom az udvart, a kerítést, a lányok négyesfogatát, akik kacagják a lovat, ahogy eszi a kirakott dunyhát.

– Egy szép pej ló volt ám! – Mosolyog rám, s kezét emeli felém: – Tudjá-é, hogy melyik a pej ló?

– Ó! – mondtam megszeppenve, most vizsgázok, ő feleltet, de kezem széttárva csak hallgattam, s ő legyintés helyett vállamat érintve tanítani kezd.

– Hát a bárná ló, azt hívták pej lónak. A fehér ló volt a deres. Mindig két lovunk volt, az igáslovak, meg ha csikóztak, a kiscsikó! – Milyen más lett az asszony, csak tanít, emlékezik, nekem jönnek a képek, és ott vagyok az udvaron. Látom a házat, az édesanyját, majd azt is, hogy hogyan halt meg a férje, mennyit sírt, hogy élt tovább, mert van hite. Hát, ezek a leírhatatlan képek, a lelki hologramok, amiket beengedünk a lelkünkbe, de kell az Isten közreműködése, ám kifele nem tudjuk reprodukálni őket. Ezek beépülnek a személyünkbe, és megőrzik az emlékező, mesélő embereket. Izgatottságom egyre nőtt, ettől a felismeréstől, és több volt ez, mint amikor egy hallatlanul értékes könyvet olvasva megéljük tudásunk gyarapodását. Ez több, mert érinti az addigi tudásunkat, és átrendezi lelkünket, és óriási többleterőt szabadít fel bennünk. Ezek az angyali találkozások, ezek Isten nélkül nem jöhetnek létre. Majdnem elrepültem az örömtől: érezni lehetett a testemben is, hogy felemelő.

Válságos időkben vagyunk, mindenki okoskodik, és kutatja, firtatja a jövőt, hát most kell a bölcsekhez fordulni, így hát egyet közülük én is megkérdeztem.

– Ida néni, mit gondol, mitől beteg ez a világ, mi a bajok valódi oka? – előrehajolt, és így szólt:

– Én úgy gondolom, hogy nágy báj áz, hogy a fiatalok nem dolgoznak, nem ismerik a munkát, mert nem tanulják el a szülőktől, így ráérnek, és unalmukban haszontalanságokon járatják az eszüket, és gonoszságokat követnek el. A másik meg az, hogy az emberek nem félik az Istent, nincsen bennük istenfélelem, hogy az Isten mindent lát, ez a baj a mai világban!

Ahogyan e két tézist kimondta, éreztem hogy ez az igazság, ezt kellene a híradókba bemondani, ahol Ida néni szerint annyi szörnyűséget mutatnak, hogy abba bele lehet rokkanni lelkileg. Idős barátnőm hozzámondaná még a sok elmondott hazugságot is, és hogy legszívesebben leköpné a képernyőt, ha nem neki kellene letörölnie azt. Az igazság csendjében hallgatunk néhány másodpercig, s közben Ida néni tartását kiegyenesítette a bölcsesség, és a tudás. Félve törtem meg a csendet kíváncsi kérdésemmel:

– Ida néni, szeretne most 20 éves lenni? – Azonnali tiltakozással válaszolt:

– Isten mentsen tőle!

– És negyven? – játszottam a türelmével – Pláne nem, már fel is fognám, hogy mekkora nagy a baj! – mosolygunk, és félve mondom a két asszonynak:

– Tudják, én szívesen cserélnék bármelyikőjükkel, mert ha belegondolok abba, hogy még csak a felénél tartok, … ez nagyon félelmetes… – most ők voltak többségben, és mosolyukban, a hangtalan együttérzésükben megéreztem a szabadságukat. Ők már szabadok voltak a világ betegségeitől, mert lelkükben 91 éve eleven az a másik világ, amit én most kaptam meg a felvillanó holografikus képekben. Valószínű azonban, hogy ez olyan lehetett az ő édes életük eredeti képeihez képest, mint az árnyék. Nekem most e forrongó, lángoló világban mégis hűvös, jó illatú menedék.

Szinte repültem a folyosón, csak a szomjúságnak engedtem, egyszer tartottam csak szünetet. A 17. szobában aztán újra felkapott egy hűs szellő, mert a 14 éves Laci bácsi életéből kaptam szép képeket, a 87 éves testbe rejtett mesélőtől, akit tanítóként kellene alkalmazni ma, a példaképek nélküli iskolákban, ahol alig akad tanári karizma, aki jellemeket varázsolna az oktondi fejekből. Érdekes, az idős emberek mindig őriznek egy tiszteletreméltó tanítói képet a szívükben. Ma a gyerekeknek ezt is nélkülözniük kell. Amikor bementem Laci bácsihoz, már mutatta, hogy az ágy szélére ülhetek, és az esőt szidta, mert szürke minden, de azonnal nevetni kezdett, az emlékezés derítette jókedvre. Néztük a csupasz füzeket az ablakból, s mondja nekem, hogy milyen jól lehetne most hajlítani őket. Kezével mutatja, hogy hogyan fonta a vékákat, szakajtókat, és meséli nevetve, hogy milyen büszkén vitte 14 évesen a vásárba a maga készítette kosarakat, eladásra. S ez csak a képek kezdete …