Szeretet Nagykövetei

A májusi meleg óvatosan kaparássza az ajtók, ablakok tokjait. A reggelekben elrejtőzik a meleg, majd a délközeli percekben váratlanul ólmos fáradtságot hozva tör be az emberek kedélyébe. Felpiszkálja a kábító napsütés a téli ólmos fáradtságot, és a lelket is emlékek frissességével pezsdíti fel.

Sokadik májusában találom Ilonka nénit, aki rangidősnek mondható, a 96. májusi számlálásával. Van benne mégis valami örök, ami meghatározza időtlen alakját, időtálló, stabil jellemét, mely a rég sírba szálló kortársak életmódját, közösségét is magába olvasztotta. Jómagam – aki a találkozásokat igen nagyra tartom – azt tapasztalom, hogy nagy jelentősége van az első találkozásoknak. Ezekben az első találkozásokban ugyanis benne rejlik a későbbi kapcsolat, úgy, dióhéjban, ami kemény burokként tartja a szorosan összesimuló dióbelet, de ezt a burkot nem nekünk kell feltörnünk, hanem szétpattintja az a harmadik, aki a szeretet, aki magát a találkozást is összehozta.

Az én férjem, amikor elmesélte, hogy az egyetemen, amikor az osztályterembe utolsóként az előadásra érkeztem, valaki súgta a fülébe, hogy ez egy tündér, mit keres itt? Majd rögtön azután felpattant a dióhéj és szólt egy hang a szívében. Ez a nő lesz a feleségem. Bevallom, sokáig nem hittem el neki ezt az epizódot, azonban azóta egyre tisztábban hallom, és hallgatok erre a hangra, különösen azért is, mert már bizonyosan tudom, hogy kié e hang. Csalhatatlan, ám kételyeink hőlégballonjának zuhanni akaró kosarából gyakran ezt dobjuk ki elsőként, pedig ez a legfontosabb.

Így voltam Ilonka nénivel is, a Tanárnővel, aki mély kíváncsisággal fordult felém, és meg akart ismerni. Őszinte érdeklődése maga volt a találkozás. Magas, vékony alakját sajátos tekintély egyenesíti ki, bár az én szememben az idős emberek tekintélyét semmiféle testi nyavalya méltóságot támadni akaró ördögi meghajlító kínja nem tudja elgyalázni. Rendszerint karomat nyújtom felé, hogy kísérjem az étkezésekhez, s ilyenkor az előkelő nagyság lakájának kölcsönzött tekintélyével lépkedek, s lépteimet lelassítva kedélyes beszélgetésekbe süppedek, melyben a lépéseink összhangját nagy lelki együttjárás is követi. Tanárok sétája, amikor kart karba öltve lépegetünk a hosszú folyosókon az ebédlő, vagy a kápolna messzeségébe. A nagy intézet földi erkölcstelenségeken túl is átragyogó impozáns, jó hírű, előkelő iskolává nemesül, ahol rangos, jelent megjobbító, s jövőt megalapozó növendékek testi fülekkel nem hallható, ám lélekben visszhangzó folyosóbeli zsibongása tölt meg. E növendékek elhallgatnak, fejüket biccentve köszöntik a nagy tekintélyű tanítónőt, aki mosolyogva elhalad mellettük, s aki mindenik életét ismeri, jellemét követi, s gondja van ügyes-bajos dolgaikra. Délceg alakját csak a kápolnába belépve látom meghajolni, amikor teljes felsőtestét megdönti az aranyszínűre festett tabernákulum irányába, s ilyenkor beszélgetésünk hirtelen megtörik.

– Most köszöntöm az Oltáriszentséget! – ezt karját karomból finoman kihúzva mondja, mellyel mintegy másik kötelékbe lép át, s ez mondattanilag felszólításként is hangzik, ámbár kijelentés, mely minden további szót torkomra fagyaszt. Térdet hajtva várom a köszöntést, mely ajkairól olyan nagy méltósággal hangzik, hogy én már csak belső, ki nem mondott hangokkal szólok Jézushoz, hiszen nem én érkeztem, én csak kullogok tekintélye árnyékában.

– Dicsértessék és áldassék a legméltóságosabb Oltáriszentség most, és mindörökkön örökké Ámen.

Felső testét kiegyenesítve karomat elengedi, s küld, nehogy teher legyen, a helyére már nem engedi hogy kísérjem.

– Menj, menj a dolgodra!

Érdekesen visszhangoznak szavai lelkemben, mert benne megfogható a szeretet, a hála, a figyelmességem méltánylása, mert igyekszem kilesni a pillanatot, amikor reggelijét elköltötte, mert tudom, hogy egy órát szeret eltölteni csendes imádságban. Remek templomszolga, mert amikor otthagyom a kápolnában, mindent rendben tudok, jelenléte önmagában fegyelmez. Később, amikor ki-bejárok, bekészítek, teszek-veszek, szinte lábujjhegyen járok, mert látom ajkait némán mozogni, s nem zavarom őket. Olyankor láthatatlan szeretnék lenni, ám mégis látni. Idős emberekkel beszélgetve kíváncsiságom vágtató fogata zablát kíván, mert heves vagyok, szinte mindent akarok tudni, hallani, képekben látni, megérteni, tanulni, átalakulni, egyszóval tanításuk által jobbá lenni. Az életükből nem akarok többet követelni, mint amennyit ők önszántukból adnak. Mégis, mindig sokat adnak, s lelkemben tompán ott sajog a bűntudat, hogy talán mégis követeltem.

Lassan ágyára ül, kifárasztotta a sok beszéd, mohó kíváncsisággal beszéltettem, hogy halljam, hogy tanítson, formáljon, értsen, hogy taníthasson. Beszélgetéseink során sokat kérdez, ez talán tanári jelleméből fakadó beszédvezére, mert hozzám formálja válaszait, amiben mesterien illeszti össze a mondatokat, fűzi ékes magyar nyelven egymásra a szavakat, melyeket nem fárad meg keresni. Gyakran gondolkodnia kell, s ilyenkor mentegetőzve mondja:

– Látod, butulok – s nevet saját kínlódásán. Ám lelki összhang van köztünk, kisegítem, s örülök ennek, mert ez jele annak a beszédnek, amely egyetértésen alapul. Megértési lázam egyre emelkedik, s e szókeresésekben magamat is fegyelmezem, talán én sürgetem, talán vágtázó gondolataim porfelhője zavarja gazdag emlékezetének tárházában a keresésben, melyet lassíthat igényessége. Én sosem kaptam hevenyészve összefércelt mondatokat, mindig a nagy igényű tanító ékeszólásáig maradt a zegzugos, kincsekkel megrakott tudásának tárházában, ahonnét addig nem jött elő, amíg meg nem lelte, melyet szíve szerint nekem keresett elő. Ezzel az önuralom-kurzussal sikerült elérnem, hogy hosszú, kevésbé fárasztó beszélgetéseket folytathatok újsütetű tanítómmal, s megismerhetem gondolkodását, s másoknak ajándékozott, s később sem visszakért gazdag életét. Az irigység és a hálátlanság vihara az ő hajójának vitorláit is megszaggatta, de útját soha nem szakította meg. Lassan ringó, erős köteleket feszítő hajóján a zászlót soha nem cserélte le, még akkor sem, ha ellenséges partvonalak mentén hajózott, s előnyt remélhetett volna a cseltől, mint sokan mások, akik rendszerek változásával szívet, hitet, üres, hazug ideológiákra cseréltek. A változó szelektől rojtos szegélyű zászlaján a kalocsai nővérek felirata virít közel egy évszázada!!! „Senkinek sem ártani, mindenkinek használni!”

– Mindent a férjével közösen tettek?

– Nem mindent, hiszen volt olyan, amivel ő nem értett egyet, de nem vallásilag, vagy erkölcsileg. Mi közéleti emberek voltunk, nagyon tevékenyek. Párttag én soha nem voltam, de közéleti ember mindig, ami kötelességem volt, ahogyan a kalocsai nővérektől megtanultam. Az emberekért dolgoztunk. Akkoriban nem volt ilyen pályázati rendszer, mint most, hanem olyan kunyeráló rendszernek mondanám – kuncog a kifejezésen maga is. – No, inkább könyörgő – keresi nevetve a szebb szót a korrajz kontúrjához. – Amikor lakást akartunk építeni, rendszeresen jártam és kértem a tanácselnöktől, s amikor megelégelte, kifáradva annyit mondott. – Elvtársnő, hagyjanak már békét nekem evvel a lakással, meg házzal. – De én úgy gondoltam, ha meg lehet szerezni kitartással, akkor miért ne, hiszen csak állhatatosan kell kérnem. Minden ügyet ilyen lelkülettel képviseltem, legyen az a sajátom, vagy másé, az iskoláé, a tanítványoké, egyszóval az embereké, akik hozzám fordultak. Ezzel telt az egész életem.

– Ilonka néni, akkor képzelje el, hogy amikor majd Isten előtt áll, akkor mi lesz majd az a dolog, amit felhoz minden helytelensége eltörlésére? Mire a legbüszkébb az életében? – teszem fel a kérdést, s szavaim kimondásának pillanatában már meg is bántam, ó, mennyire nagy kutatást kértem most a Tanárnőtől, mennyi sok mindent kell hirtelen átfutnia, szinte fel kell emelkednie élete fölé, hogy letekintve meglelje a legtündöklőbb részletet. Nos, tapasztalatlan, a bölcsülés iskolájában lemaradó, szekundázó eszem tévedett, mert Ilonka néni azonnal odavetette büszke, erős tekintettel.

– Hát, hogy megalapítottam a Karitászt.

Ilonka néni nagy aktivista volt és a települések életét, ahol élt, bearanyozta a közéleti tevékenységeivel. Kis dolgokat tett, nagy szeretettel, talán láthatatlan, de életeket, erkölcsöket mentő kis dolgokat. Munkája nem algoritmizálható a mai, számok bűvöletében élő beteges érzületű világban. Aki azonban ezeket számontartja, tetemes listát nyit neki, ha élete 96 évére rátekint. Nemrégiben egy szép kitüntetésre tettek javaslatot munkássága érdemesítéséért, amit azonban az odaítélés előtt rosszakarók meghiúsítottak. Könnyei, amiket e történet mesélése során hullatott tenyerembe, nem a sértett, vagy megbántott ember keserűségét jelentették, sokkal inkább az értelmetlen rosszakarat fölötti szomorúságé.

– Ilonka néni, az emberek ilyenek, nem tudják az önzetlen jóságot sokáig elviselni, mert az sok mindennel szembesíti őket. Valahol minden tartós jóságot művelőnek ez a sorsa, ezt tapasztalatból tudom magam is. – próbálom vigasztalni saját rosszakaróimra gondolva, és arra az erőre, ami mégis képessé teszi az embert arra, hogy a kalocsai nővérekkel mondja és tegye, akár névtelenül is, minden emberi elismerés nélkül is tovább, egészen a sírig úgy, hogy senkinek ne ártson, senkinek ne rója fel a gonoszságot sem. Bárha tudná a Tanárnő, hogy most is leckét ad, s hogy újsütetű növendékeként szorgalmasan jegyzetelek és felszántják szavainak láthatatlan betűi a lelkemet, s úgy érzem, mintha több énem lenne, akik mindig perlekednek velem, de nekik nem én válaszolok, mert aki választ ad, az most Ilonka néni hangján tesz rendet e feleselgetés zűrzavarában, beszüntetve ezt a belső vitálódást a lelkemben. Tudom, hogy így igaz, úgy jó, és helyes, ahogyan ő mondja. Erről ismerszik meg a jó és hiteles Tanító, mint amilyen Ilonka néni is.

– Tudod, az emberek azt látták csak, hogy tevékeny vagyok és amikor előtűntek a szívükben érlelt irigységgel az ellenségek, vajon mit róttak fel nekünk az állandó tevékenységeinkért? A párom erélyesebb valaki volt, aki kapcsolatokat jól tudott teremteni, ápolni, állami gazdasággal például, más intézményekkel, és így az iskola általa nagyon sok kedvezményt kapott. Ilyen a Mária lányom, ugyanilyen. Irigység, ahogy te mondtad. Irigység, hogy öregségükre sem nyugszanak, mert azt hitték, hogy nem tudom én mit kapunk mi ezért. Az emberekért dolgoztunk, és ez volt a tanítói jelmondatom mellett mindig a hitvallásom a közéleti elköteleződéseink során is, ismered-e vajon, ezt a Széchenyi idézetet?

Mellkasa megemelkedik, mintha a szívét szabaddá akarná tenni arra, hogy onnan teljesen kimondhassa azt, ami benne ég, mert zsarátnokát nyugalmasabb éveiben is őrzi, ám bármikor képes arra lehelve újra lángra lobbanni. Most szavait kimondva engem lobbantott lángra, mint egy jó tanár.

– „Vajha lehetnék, habár név nélkül is sok embertársamnak áldása, vigasztalása.” Ez volt az osztályunknak a jelmondata, és ez van, aaa… – keresi a szót, s én lelkébe belelátok, mert rajta suhanok a feltornyosuló szikrázó hullámon, mely viharvert hajójának oldalára szimfóniaként csattanik.

– … tablón?

– Igen, a tablón. Nem volt az osztályunk tündöklő osztály, de hát szép csöndesen dolgoztunk.

Beszélgetéseink során nem öreg, vagy régimódi tanárt ismertem meg, hanem a néptanító prototípusát, aki életmódjává tette a kalocsai nővérek jelmondatát és aki a szívébe karcolt törvénytől soha el nem hajolt, sem egyéni előnyök, sem a köz megérdemelt, vagy ellopott elismerése megszerzése céljából.

Talán nem is volt olyan tanárom a teológián, mint az a néhány nagy öreg pap-tanár, akik az oktatás felhigulásának időszakában is kitartottak, mint az ortodoxia bástyái, azonban őket mind méltatlanul mellőzték és végül kirúgták. Tanításuk azonban beleégett a lelkembe és hitvallásom részévé lett, alakjuk, jellemük kitörölhetetlenül szívembe égett és ezzel a szívvel hiszek. A mindig változásban lévő világban azok az igazán nagy Tanítók, akiket az éppen aktuális rendszer elmellőz, vagy méltatlanul bánik velük. A világ ebben sem változik. Erőlködik, hogy megfogalmazza a megfogalmazhatatalnul átadandót, a jellemek alkotóelemét, ami egyfajta hajlíthatatlanságot jelent a karakterben. Ez mindig szegletköve a tanításnak és ez az, amit az aktuális építők, rendszerint irigységből végül mindig elvetnek. Ez meg is látszik a pedagógia ingatag intézményi formáin is, amit nem az állam, hanem az Istenre építő erkölcsi értékek rendszere tart össze.

Ma törvényben fogalmazták meg az ún. pedagógus-életpálya-modell üres eszményképét, amely azonban csak a pénzügyi előmenetel fokozatainak megalázó és ideológiákkal berondított bürokratikus sallangjainak hangoztatásában merül ki. Üres, hazug, mint minden ideológia, azonban Ilonka néni pedagógus-életpálya-modellje erkölcsileg teljes és feltámasztja családok, emberek életét, megújítja lelkületét és a köz fogalmának eredeti értelmezését adja meg. A közösség kört formál, egybezárt egységet jelent, amit csak erkölcsi értékek tarthatnak egyben, és ennek a körnek ez az asszony hálót feszítő, biztos átmérője.

Ebéd után még benéztem hozzá, ágya szélére ültet le, s lassú, nyugodt mozdulatokkal egy levelet emel ki kis szekrénykéje fiókjából, ahol napi olvasmányait, imádságos könyveit sorba rendezve tartja. Rendkívül pedáns asszony, gyakran rendezgeti kis szekrénye dolgait, ezeket a mozdulatait elfogódottan szemlélgetem, s közben béke száll a szívemre. Módfelett szeretem a rendszerező és rendszerető embereket, magam is ilyen vagyok, de megszállottan kapkodó. Most figyelem a kimért és előkelő mozdulatokat, hogy elsajátíthassam. Ahogyan nyúlunk ugyanis valami után, abban benne van ahhoz a dologhoz, tárgyhoz való viszonyunk. Ugyan még nem tudtam, hogy mit emel ki a fiókból, de mozdulatainak finom íve sejtette már, hogy valami becses és értékes készül a terítékre kerülni. Kissé rendbeszedtem magamat én is, lelkemben szétáradt már a fogadás izgalma és emelkedetté tett. Légzésemet is megfegyelmeztem, hogy nyugodtan fogadhassam.

Egy gyöngybetűkkel megcímzett boríték simul tenyerembe, ami Ilonka néni nevére szól, a neve mellett nagy betűkkel: Tündér Ilona néninek. Úgy emlékezem vissza erre, hogy a boríték magától nyílott ki, s a levél mozogni kezdett és mint szirmait kibontó rózsa, tárta fel az egykori Tanítóhoz intézett anyák napi köszöntést. Hangosan kezdem olvasni, s hangom el-elcsuklik. Ilonka néni arcát a könnyek, mint ragyogó gyöngyszemek ékesítik fel, tekintetéből világít a szeretet.

„Én Istenem, jó Istenem, adj erőt Ilonka nénikémnek, hogy találja meg lelki üdvét az új környezetében. Megérdemli, hogy szeressék jóságos, jó természetét, hatalmas nagy szívéből nagyon sok szeretetet adott. Közös imánkkal… gondolok reggel, este jóságos Ilonka nénimre, tisztelettel, és szeretettel, gondolok én az osztályfőnökömre is, akitől kitüntetett szeretetet kaptam… Életében legyen áldott a lelke. Édesanyámra, akinek Isten adott engemet boldogságnak.”

A levél feladóját Rózsának hívják.

– Hát ez nem teszi az embert boldoggá? – mondja zokogva – vagy az a rózsafüzér, ami itt van ebben a zacskóban – mutat a kis polcon nyugvó vörös tasakra. (A fehér rózsafüzért egy másik tanítványa küldte neki, aki Jeruzsálemben végigjárta Krisztus szenvedésének állomáshelyeit és minden stációnál megérintette a rózsafüzérrel a földet, amit tisztelete és szeretete jeléül hozott onnan egykori Tanítójának, aki őt írni-olvasni tanította, de nem csak az irkákban, hanem a lelkekben is.)

– Én örömömben sírok – mentegetőzik Tündér Ilona néni. – Gyerekkoromban is nagy síró voltam… – nevetve mondja – mindenért tudtam sírni.

– Látja, ezek a menetjegyei a Mennyországba, nem a földi kitüntetések műrózsája. – Fájó pont, az odaítélt, de mégis ellopott Szent Erzsébet rózsája. – Ugye, már nem bántja az a másik rózsa, hiszen ez élő, nem ellopható, nem elirigyelhető, mint amaz.

– Az bánt, hogy azok, akik körülöttem voltak, irigyek, hogy így mondjam és nem értem, mert ők is ugyanabban a korban éltek, mint én.

– Ilonka néni, de hát Szent Erzsébettel is ugyanez történt. A jósága a közvetlen környezetének irigységét váltotta ki. Irigyelték tőle azt, hogy mert jó lenni. A bátorság, az hiányzik az emberekből, mert a szívében mindenki jót akar, ám aki tevékenyen és kitartóan cselekszi a jót, nem csak akciószerűen, annak előbb-utóbb életformájává válik, ahogyan Tündér Ilona is megtündérült az állandó jótettek által. A Tündérek pedig világítanak a sötétségben. – Nézem Ilonka nénit, a Tündér Ilonát és sután vigasztalni próbálom. – A világ azóta sem változott – jelentettem ki derűsen. Tündér Ilona könnyei felszáradtak és fejét felemelve, szeme sarkában már a mosoly születésének vajúdásával néz rám.

– Gondolod?

– Gondolom és tapasztalom a saját bőrömön magam is – most már kacagunk és hangunkat szürkíti egy kis kajánság is.

– Én meg azt tapasztalom, hogy gonoszabb lett.

Elismerem, hiszen van fél évszázadnyi előnye. Magamban elégedetten megállapítom, hogy egészen biztos, hogy ilyen Szent Erzsébet rózsáját én sem fogok soha kapni, de nekem is vannak ilyen levélkéim, földi Rózsáim, Zsókáim, Tamaráim. Ezek mennyországi valuták, én is ezeket gyűjtögetem. Tündér Ilona néni élete, egész közéleti szerepe most megjelenül a szavai nyomán a lelkemben, a hanglejtésében, mozdulataiban, viszonyulásaiban, közvetlen és mégis méltóságteljes jellemében. Irányító típus, aki tanításában gyakran közvetlenül is vezet, és van mersze és persze szókincse kritikát is megfogalmazni, mely kritikáitól nem megyek soha a falnak, nem taszigálják meg szavai érzékeny önérzetemet, de érezhető, hogy növelik a lélek alázatát, mert akkora szeretet van benne.

Kibővített mondatszerkezetet használ, előfordulnak a többszörösen mellérendelők, amik nem üres, hízelgő felsorolások, hanem olybá tűnnek, mint a szemünkkel tapasztalható rózsa kinyílása. Úgy formálja a jellemet a jó Tanító, hogy közben oltalmazó kezeiben tartja a formálandót. Teheti ezt azért, mert lelkében színes kaleidoszkópot rejtett el az Isten, és tudja, hogy az ember személye nem optikai játékszer, amelyben tükörlapok között színes üvegdarabok a cső forgatása által változó alakú képeket mutatnak, amivel bárki kedve szerint szórakozhat. Az egyik tükörlap Isten, a másik a Tanító és a sikeres, szép képhez szükséges a szép látás is. Isten szemével kell látni a tanítványt és szeretettel el kell fogadni úgy, ahogyan van és akkor szeretve egyre jobbá válik; nekem ez a tanári jelmondatom. No meg talán az is fontos, hogy ne felejtsünk el tanulásban maradni. Az a Tanító ugyanis, aki abbahagyja a tanulást, a jobbá válni akarást, nem kapja meg a kaleidoszkóp másik tükörlapját és csak darabokat, elemeket észlel a rábízottakból és így saját magából is.

Tündér Ilona néni életéből nem követeltem többet, mint amennyit ő önszántából adott. Nekem mégis sokat adott, mert mindent adott, mert saját magát adta, mint jó Tanító. Egyik reggelen két fekete könyvet tett a kezembe, amit lányával hozatott be otthoni könyvtárából. Magyar-latin Misszálé, a Szunyogh Xavér-féle, 1933-as kiadás. Nagyon régóta vágytam már egy ekkori kiadásra, igazi kincsként tekintettem rá. Párban kaptam. Az egyik a sajátja, a másikat a férje használta, ezt vitték magukkal évtizedekig minden szentmisére. Az asszonyi példány többet forgatott, a nők talán többet imádkoznak. Amikor átadta, könnyfátyol mögül beszélt hozzám és én éreztem, hogy most nem két régi könyvvel megajándékozott leszek, hanem a lelki örökség egyik köteles rész nélküli kedvezményezettje.

– Tudod, nem vettem ki belőle a szentképeket, cédulákat, én ezekkel együtt adom oda, ezt más nem értékelné és tudom, hogy meg fogod becsülni, ebben benne van az egész életem.

Döbbenet nyom le az ágy szélére és a csodálkozás ott tart, amikor a képeket kézbe véve megfordítom az önként átadott időpillanatokat rögzítő kézírásokat. A tündöklő osztály Baján 1947-ben Sík Sándor idézettel búcsúzott. Ugyanezen év nyarán a szerelmes Tündér Ilona vőlegényének egy Krisztus arc linóleum-metszetképének hátoldalára ezt írta:

„Ki vehet el tőlem valamit? És szegényebbé ki tehet engem? Mindenemet magammal hordom, Ha nem vesztem el a tiszta lelkem, és szeretetemet. Jézus szívébe zár születésed napján szerető lélekkel: Ilonka.”

Azt mondják, hogy a régi idők elmúltak, és az egy más világ volt, és megváltoztak az emberek is. Magam ezt úgy látom, hogy nekünk kell a változásokkal szemben ellenállóbbakká lennünk és ennek egyedüli útja az lehet, ha visszaszerezzük újra a tiszta lelkünket, mert az az emberi formánk, és megtanuljuk a tiszta szeretetet, amihez jó és igaz Tanítók kellenek. Iparkodnunk kell, mert ők hamarosan elköszönnek, s mi piszkos lelkű és szeretetlen világban maradhatunk, ahol nem lesz értelme semminek.