Szeretet Nagykövetei

Kedden késett a vonat. A salakot rugdosva várakoztam az őszi szélben, és a látóhatárt kutattam, a kanyarban látni szoktam a piros vonatot, ahogy befut a sorompó mellé. Valójában nem is a vonatra vártam, izgatott voltam, hogy János, a megmentett is fent lesz-e a kocsin. Úgy volt minden, ahogy egy héttel ezelőtt az utolsó pillantásban: a kerekesszék, rajta összehajtogatott kabát, a szelíd János, és egy hely is akadt, hogy ismét együtt utazhassak vele.

Megmutattam neki az újságban a róla írt történetet, és kérte, hogy olvassam fel neki, mert a szemeit is tönkretette. A robogó vonat zaját kellett túlharsognom, meg is kérdeztem tőle, hogy a fülei még működnek, ugye?

– Ja, azok még igen – mosolygott, és nagyon figyelt.

Elolvastam az írást, szelíden hallgatta a megmentett, szemeiben elfogódás, figyelem, azt hiszem mindent megértett.

Azonban én még sok mindent nem értettem, ezért rákérdeztem arra a 16 éves ifjúra, aki a züllés útjára lépett, és kérdéseimben záporoztak rá a tapintatlan miértek. Eleinte könnyen mesélt, a családi zűrökről, az apáról, aki az italt nem vetette meg, és aki feleségét verte, néha üldözte. Az ember mindig azokat bántja, akiket szeret, mert a szeretet képtelen a védekezésre. Ez a szeretet azonban mégis sokkot kap a bántásoktól, és a veszekedő szülők között a vergődő gyerekeknek választaniuk kell. Nagyon mély sebeket téptem fel ennek az embernek a szívében. Könnyed mesélése lassan fájdalmas arcot öltött, száját összeszorítva küzdött a könnyeivel, amikor arról beszélt, hogyan védte az anyját, és hogyan veszítette el a bizalmát a szülőkben, akik hol összevesztek, hol kibékültek. Fokozatosan kialakult benne egy félelem, mely a szeretet ilyen törékenységével nem tudott mit kezdeni. Mégis, amikor a szülők végleg különváltak, ő az apjával maradt.

– Miért, János? Miért vele? – tört fel belőlem a leplezetlen értetlenség, kissé vádló hangon.

– Mert anyám szigorúbb volt, ő igyekezett a jó fele terelgetni, mivel az iskolában gondok voltak, ő fogni akart, nehogy elkallódjak. De apám ivott, őt nem érdekelte, hogy mi van velem, én meg azt csináltam, amit akartam. Ez volt a könnyebb… Én csak szeretetre vágytam, hogy szeressenek engem, de mindig csak a félelem volt – zokogott, a könnyeivel nem harcolt tovább.

Ekkor már nagy fájdalmakkal küzdött, beszéd közben többször maga elé legyintett. Intés volt ez nekem is, hogy fájdalmas már neki az emlékezés, újra véreztek a sebek. Édesanyját 1992 után ő már nem látta élve. Megbántott, tépett anyai szívemből is potyogtak a könnyek, és saját gyerekemre gondoltam, és megértettem, hogy ő miért az apját választotta, és Jánossal úsztam a fájdalom háborgó tengerében. Neki erről ott, most mégsem beszéltem, a szívemben befelé folytak az anyai könnyek. Már értettem mindent, ám ott a mostani, új emberre figyeltem.

– Nem bánja, hogy sosem lett saját családja? – kérdeztem tőle, és arca teljesen más lett. Szemei felragyogtak, úgy folytatta.

– Dehogynem! Nagyon szeretem a gyerekeket, ha gyerekeket látok, meghatódok, és arra gondolok, hogy nekem nem mondja senki azt, hogy Apu.

Most könnyeivel küzd, kezével olyan mozdulatot tesz, mintha kisgyermeket ringatna. Tele van vágyakozó szeretettel.

– Amikor a nővérem kisfia megszületett, őt babusgattam, nagyon jó volt látni, hogyan növekszik. Nagyon szeretem a kisgyerekeket.

Nem is tudja ez az ember, hogy a gyerekek iránti szeretetének átélése egy pillanatra Apuvá változtatta az arcát. Olyan büszkeség színezte könnyei nyomát ezen az arcon, amit csak a büszke apák arcán lehet látni. Ez a szeretet teremtő erejének üzenete.

Azt is láttam azonban, hogy a régi sérülések, félelmek emléke mennyire megtépi az emlékező szívet. Ha saját bűneinkre, hibáinkra, félelmeinkre Isten irgalma nélkül emlékezünk vissza, akkor elvesztünk. Sokak számára ezért marad a pohár, a részeg feledés vigasztalhatatlan útvesztője. Mert nagyon veszélyes visszamenni a múltba Isten irgalma nélkül. Ezt tette az áruló Júdás is, aki felakasztotta magát, mert nem számolt Isten irgalmával. Péter apostol pedig elfogadta Krisztus megbocsátó, irgalmas szeretetét, és hagyta, hogy Isten sziklává növessze. Bizonyára ezért lettek rábízva a Mennyországnak a kulcsai is, mert ő tudja, hogy a bukások után van felemelkedés, de csak akkor, ha Isten irgalmába kapaszkodunk. Saját szerencsétlenségünknek pedig egyedüli oka az lehet, hogy nem vagyunk hajlandóak megbocsátani önmagunknak, mert könnyebb áldozatnak lenni, és panaszkodni, mert ez felment minket a további cselekvés kötelezettsége alól. A bűnök következményeit csak Isten irgalma képes életünkben helyreállítani, de ne keressük a behegedt sebek utáni régi világot, mert Isten egy új cselekvési térre hívott a gyógyulással bennünket. Itt csak akkor teljesíthetünk, ha a múltat elengedjük. Izajás próféta erre figyelmeztet bennünket. „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok?” (Iz 43,18-19).